9.fejezet

 Valamilyen különös csoda folytán, de időben felkeltem, sőt már fél hatkor talpon voltam. Na jó, a csoda a telefonomon lévő ébresztő volt, a fél hat pedig finomítás, mivel hétkor gurultam le az ágyról, magammal rántva a szekrényemen elfekvő hatalmas könyveket. Amik, őszintén szólva fogalmam sincsen, hogyan kerültek oda. És, hogy mért voltak akkorák, mint maga az éjjeliszekrényem. Tehát az addig a fejemen díszelgő seb mellé telepítettem még egyet. Tök jó volt.
 A hangulatot az időjárás fokozta, ugyanis szakadt az eső, ugyanúgy, ahogy nyáron az esernyőm is egy faágnak köszönhetően. Szóval, a dolog úgy nézett ki, hogy Krisszel gyalogolhattam be a suliba, hülyére ázva. Ráadásul a hajam a nedvességtől égnek áll. Kicsi esélyem volt arra, hogy ne tűnjek őrültnek, amikor belépek az osztályterembe.
 Fekete bakancsot és bőrkabátot kaptam magamra. Aztán megálltam az ajtóban, a kis tető alatt. Onnan figyeltem Krist, aki a kapuban állt, egy pulcsit tartva maga felett, ami mellesleg átázott... és ebből kikövetkeztethető, hogy az alatta ácsorgó Kris is. Jót röhögtem rajta. A szerencsétlenség fertőző.
 - Most azonnal gyere ide és induljál meg, különben én rángatlak el az iskoláig! - morogta.
 - De esik... - nevettem.
 - Jaaaj, esik! - kezdte gúnyosan vékony hangon - Még vizes lesz a hajam!
 Röhögve odarohantam hozzá, a kabátot a fejem fölé emelve. Vízhatlan. De jó volt nekem! Kris elé ugrottam, felcsapva a tócsákban hullámzó vizet, ami a nadrágján kötött ki. Bosszúsan rám nézett, ökölbe szorított kezekkel csavarta ki a pulcsiját. Azt hiszem, elszámolt tízig. Vagy húszig. Aztán az útra mutatott.
 - Indulás! - szólt nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon.
 Vigyorogva ugráltam - már amennyire egy bakancsban és őrjítően nehéz vízmennyiséggel az esernyőként szolgáló kabátomon lehetett - végig a járdán, mögöttem az ázott bűvésszel. Vajon miért nem varázsolt jó időt? Akkor nem cuppogott volna a cipője az épület folyosóján. Amit mellesleg pár elégedett mosoly - az utálók részéről, persze - és sok kétségbeesett "te jó ég, minden rendben?", "kell az esernyőm későbbre?" kiáltás kísért.
 Kris ezekre ügyet sem vetett, csak idegesen kicsapta maga előtt a teremajtót és a helyére sétált. Én meg vidáman ugrabugráltam a lányokhoz. Akik énfelém egy tapsvihart, a vizeshez meg hangos röhögést intéztek, míg én széles vigyorral az arcomon meghajoltam a többieknek. Nem göndörödött be a hajam, ez egy nagy teljesítmény volt. És nagyon büszke voltam rá.
 Aztán jött a viccesebb rész: Rose megindult felém, tudtam, miért, hiszen előző nap megbeszéltük, hogy mindenről beszámolok neki Kris titkával kapcsolatban. Csakhogy behordtam egy kis vizet a terembe, amin persze zene őrült barátnőm megcsúszott. Neki az ikreknek, akik könyvvel a kezükben ácsorogtak mellettem. Ők meg neki Rose padjának, minek következtében a matekcuccuk kirepült az ablakon. A másodikról, valószínű, hogy nagyot csapódhatott az udvaron lévő pocsolyákba. Én nem láttam semmit, ugyanis az ikrek, a hülyék és Rose rögtön az ablakhoz pattantak.
 - Nemár! Most mehetünk ki értük! - nyávogott Megan a fejét rázva.
 - Csupa sár lett... - csatlakozott Lora.
 - Nyugi, mi majd felhozzuk - szólt Leo.
 Majd felkapta a kukába dobott - fogalmam sincsen, hogy miért - sportcsukát és a lábára húzta.
 - De kedvesek vagytok! - néztem az ikrekkel Leora.
 - Nem igazán, amúgy is az udvarra készültünk. Tudjátok ti, hogy milyen király ilyenkor a sárban fetrengeni?! - nézett ránk tök lelkesen Jared, mire a másik két hülye vadul bólogatott, mi, többiek pedig tágra nyílt szemekkel, értetlenül bámultunk rájuk.
 - Nem, nem tudjuk - rázta meg végül a fejét Natalie.
 - A ti bajotok - legyintett Leo, majd rohanni kezdett Jared és Nick után a folyosóra.
 Aztán Rose mellém osont és vállon bökött: - Na, mi volt? - kérdezte.
 Ha belegondolok, én már tudtam a "nagy" titkot, így kicsit sem voltam oda. De Rose... Azt nem tudhattam, hogy ő egy egész napon keresztül csak azon fantáziált, hogy mit rejtegethet Kris. Pedig így volt.
 Görcsösen markolászta a pulóverem ujját, folyamatosan a bűvészt pásztázva. Megsimítottam a vállát, majd a padom felé mutattam. Ugyanis az oké, hogy én éppen megosztanám az új információt az általam választott személlyel, de az a többiekre nem tartozik. Ezért, mikor már nyugodtan ülve Rose felé fordultam, suttogva beszéltem hozzá, nehogy valaki meghallja.
 - Ne ijedj meg - hülyültem -, de Krisnek testvérei vannak - mondtam. 
 Na most, a reakciót nem éppen így képzeltem. Azt hittem, hogy Rose ki fog röhögni, hogy "jó, jó, de mi a titok?", ehelyett kétségbeesetten bámult rám. Bár lehet, hogy új voltam, de szerintem nem volt annyira meghökkentő, ha valaki családja nem egy "anya, apa meg én" sztori. Mert manapság már majdnem mindenhol van társasága egy gyereknek, nagy vagy kis tesó. Ezt hittem én. Naiv voltam.
 - Testvérei? - kérdezte, felébredve a sokkból.
 - Aha. Egy nővére és egy kis, hatéves húgocskája. Miért? - néztem rá értetlenül.
 - Húh - dőlt hátra Rose a székében - Most már tiszta...
 Ekkor Leila és Carla lépett mellénk, mosolyogva.
 - Na, most már értitek, miért nem mondta el? - néztek ránk.
 - Igen - sóhajtott Rose gondterhelten.
 - Én nem... - kapkodtam a fejem értetlenkedve a lányok között.
 - Jaj, Jenny. Fantázia - mutatott a fejemre Leila - Mikor estél el? - simított végig a homlokom az ujjaival.
 - Reggel... - szóltam, mire elhúzta a száját.
 Carla elővett egy zsepit és Krishez lépett. 
 - Víz kéne... - mutatott a... mindenére, ami csöpögött.
 Kris először értetlenül Carlára, majd Brentre nézett, aki megvonta a vállát. Ekkor Kris felállt, előredöntötte a fejét, majd csavarni kezdte a hajából az esővizet a zsebkendőre. Carla megköszönte és visszafordulva hozzám, a homlokomon lévő sebet törölgette. 
 Rose és az ikrek röhögtek, majd Lora előhúzott egy poharat - igen, úgy, ahogy mondom - a táskájából és Krishez lépve kért a vízből. Ő meg adott neki. Majd feljöttek a hülyék a könyvekkel és ők is kértek egy fürdőt, mondván, hogy a sarat valahogyan le kellene szedni. Szerény véleményem szerint, ha annyira tiszták akartak volna lenni, akkor kimentek volna a mosdóba vagy megállhattak volna a járdán az eső alatt, minthogy a kis cseppekkel felhígított valamit végighordják az iskolán. De hát, ez is egy lehetőség.
 A tanórák szokásosan unalmasan teltek, szünetekben csúszkáltunk a vizes padlón, szidtuk az időt amiért - Nick véleménye szerint - "szar" és Kris ruháit szárítgattuk egy "hé, ez meg hogy kerül ide? Na, mindegy, most hasznát vesszük..." hajszárítóval. Amiről tényleg nem tudtuk, hogy mit keres az iskolában.
 Csakhogy a vízosztogatásnak híre ment az osztályok között, így a már tök száraz Kris intett az őt zaklató lányoknak, hogy "tűnjenek kifelé a mosdóba, ha szomjasak". Kedves, nem igaz?
 Aztán ebédnél találkoztam Adammel, aki bemutatta a haverjait. Kicsit hasonlítottak a mi hülyéinkre. Kevés embert áldottak meg ésszel, az biztos. A lényeg, hogy köztük volt az első napomon már megismert, bajkeverő Dave, egy kilencedikes, alacsony, Mark nevű srác és két végzős, James és Scot. Akik fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon megakarták velem etetni Mark szendvicsét. Erős volt a gyanúm, hogy történt valami azzal az étellel.
 - Na már, Angyalka! Pedig finom! - röhögött a nálam kisebb Mark.
 Először is, az "Angyalkához" semmi közöm. És arról, hogy honnan szedte, fogalmam sincs.
 - Köszi, de most kihagynám... - toltam vissza a szendvicset, amit végig felém tartott.
 - Jól van, most már hagyjátok békén! - nevetett Ad, majd a vállamnál fogva hátrább húzott a négy fiútól.
 - "Angyalka"? - suttogtam a mögöttem álló Adamnek.
 - Szerintem ne akard tudni - motyogta.
 Aztán Dave kitalálta, hogy "rendezzenek egy random kajacsatát". Ami úgy kezdődött, hogy elhajította Mark ebédjét. Egy tanár ölébe... Úgyhogy a spontán mulatság vége az igazgatói iroda lett.
 - Jössz tesire? - kérdezte Scott.
 - Igen, csak még vissza kell mennem a szekrényemhez - mutattam az étkező kijárata felé.
 A fiúk bólintottak, majd otthagytak. Rosezal és Leilával haladtam végig a folyosón. A szekrényektől egyből a sportcsarnokba indultunk. Ott már vártak ránk a lányok, addig nem öltöztek át, míg meg nem érkeztünk. Nem igazán értettem, miért kéne megvárni egymást, hiszen nem elhagyjuk a másikat, hanem átmegyünk a folyosó másik oldalán nyíló tesiterembe. De hát, ez olyan lányszokás. Velem meg valami baj lehetett, mert nem izgatott, hogy viháncolva nyomorogjunk az öltözőben...
 Miután bementünk a gigantikus helyiségbe, észrevettük, hogy a fiúk nagy része a lelátón üvöltözött, fel-felröhögött és elégedetten mutogatott felénk... Azaz a lányok felé. Ami csak egyet jelenthetett: hogy először a lányok melegítenek be...
 Mivel esett, természetes volt, hogy az edző a csarnokban futtat velünk köröket, ugyanis a fiúk általában kint tesiztek. Rose szerint. Tehát a lényeg az volt, hogy a kettőnk bénázását a fél iskola fiúcsapata látni fogja. Hát nem szuper? Hirtelen elképzeltem, ahogyan megindulok Rosezal és az első másodpercben eltaknyolunk... De hát nem baj, kit érdekel... Úgy álltam hozzá, hogy majd szerzek egy új barátot a fejemen lévő két sebnek. 
 - Tíz kör. Indulás! - ordította a tanár.
 A futásban legalább volt valami vicces, ugyanis Natalie nem volt hajlandó letenni a könyvet, ezért azzal a kezében futott. Az ikrek másik irányba kezdtek rohangálni, April Carlával és Leilával tartott, a többi lányt meg ugye még nem ismertem, de egész jól bírták az iramot. Rosezal leghátul kocogtunk, majd felnevetve adtunk egy pacsit a velünk szembejövő Megannek és Lorának. Aztán fél perc múlva még egyszer. És még párszor. Rose egyszer elesett a lábamban - nem tudom, hogy hogy sikerült neki -, így míg én fölsegítettem, lemaradtunk egy kicsit a többiektől. Az alakításunkat a fiúk persze hangos röhögéssel díjazták, mire szegény zene őrült barátnőm meggyötörten visszakiabált nekik. Valami nem túl szépet. 
 És végre, egy örökkévalóság után, de valahogyan lefutottuk a tíz kört. A tanár megállt a levegő után kapkodó csapatunk előtt - na jó, Leila, Carla és April kicsit sem volt fáradt - és kijelentette, hogy focizni fogunk.
 Hála az égnek! Egy sportág, amiben - fogjuk rá - egész jó vagyok! És milyen szép lett volna, ha nem esek el! Csak mert általában játék közben is ismerkedem a padlóval. 
 Rose fájdalmas pillantást vetett felém. Gondolom, ő nem bírta annyira ezt a játékot. Meg semmilyen testmozgást. Mondjuk, egyszer láttam, hogy táncol az ikrekkel valami fura számra... Tehát Rose mozgott, csak akkor amikor akart és úgy, ahogy akart.
 Csatlakoztam az ikrek és Natalie csapatába Rosezal, aztán vártam, hogy valaki beálljon a kapuba. Aztán észrevettem, hogy a körülöttem állók engem néztek. Vagyis inkább bámultak. Ami annyit jelentett: Jenny a kapus, őt rugdossák ronggyá. Felnéztem a lelátón ülő fiúkra, ahonnan Kris amolyan "na, erre kíváncsi leszek" vigyorral méregetett. Aztán segítségkérőn fordultam Rose felé, aki egy "bocsi, de nekem ehhez nincs bátorságom" pillantást vetett felém.
 Majd, gondoltam, lesz, ami lesz. Ha meghalok, legalább a barátaimmal lehettem utoljára. Ez egy egész jó ok volt arra, hogy erőt vegyek magamon és beálljak a kapuba. Aztán, ahogy elkezdődött a játék, meggondoltam magam. A fene akart meghalni olyan fiatalon. 
 Reszkető lábakkal álltam, tök riadtan figyelve, ahogyan a labda össze-vissza cikázik a parkettán. Azután egy felsőbb éves csaj megindult felém, a labdát maga előtt vezetve. Majd miután belerúgott, én becsuktam a szemem és az arcom elé emeltem a kezem. Még szerencse, hogy így tettem, ugyanis a laszti akkorát csattant a karomon, hogy kicsit hátra is tántorodtam tőle.
 - Áháháúú! - sziszegtem összeszorított fogakkal, a kezemet vizsgálva.
 A többiek elhúzták a szájukat, még a fiúk is felszisszentek, mert a karom persze tiszta piros volt. A tanár kiküldött, hogy üljek le egy percre és pihenjek. Nem tudom, a felnőttek hisznek a "várj egy kicsit, hidd el, jobb lesz" elvben, ami természetesen nagy hülyeség, ugyanis tudtommal nem vagyok az Istenek közül való, hogy meggyógyítsam magam. 
 Felbotorkáltam a lelátóra, ahol a fiúk nagy füttyögés és vállveregetés közepette maguk közé engedtek. Lehuppantam Kris és Brent mellé. Kris elégedett vigyorral az arcán méregetett.
 - Valamiért éreztem, hogy elszúrod - mondta, majd megtámasztotta a fejét a szék támláján.
 - Neee! - tettettem meglepettséget - Komoly?
 Erre persze a srácok felröhögtek, majd Adam odajött hozzám, asszem felvidítani. Amin sokat nem kellett gondolkozni, hogy mégis hogyan, mert a fiúk társaságában megvolt az a haveri "de rohadt vicces minden" hangulat. És én ezt nagyon is élveztem. És szerintem Rose is élvezte volna. Csak hát ő nem akart lesérülni. Ez van.
Az óra másik felében már elállt az eső - érdekes, mindig akkor van a rossz, mikor nem kéne annak lennie - és pár kisebb fiúcsapatot kiküldtek, gyakorolni valamit.
  - Azok kik? - biccentettem a kinti pályán ökörködő izom-banda felé, mikor a lányok felsétáltak hozzám.
 - Agyatlan sportolók. A focin kívül máshoz nem értenek - méregette a giga srácokat Natalie, fintorral az arcán.
 Aztán a hústornyok mögül előlépett egy ismerős alak. Éppen nekifutásból próbált szaltózni, aminek vállreccsenés lett a vége.
 - Az ott Mark? - bámultam ki összehúzott szemekkel az ablakon, amint felismertem alacsony termetéről.
 - Aha - bólintott Rose.
 - Mit keres a focicsapatban? - nevettem fel.
 - Kicsi, de egész ügyes. Nézd! - mutatott Carla az edző felé, aki éppen akkor lépett a fiúkhoz.
 Rosezal csöndesen figyeltük a - legalábbis számomra - értelmetlen játékot. Legnagyobb meglepetésemre Mark, már mikor megszólalt a tanár sípja feldöntött két embert. Aztán kicsit később még hármat. A srácok csak fetrengtek a földön, kezüket, lábukat és hátukat fájlalva. A törpe meg végigugrálva a pályán folyamatosan röhögött.
 Amerikai foci. Itt nem élnek a "lehetőleg ne kelljen a sürgősségire vinnünk a másikat" szabályok. Kicsit hasonlít a kőkemény életre...
 Majd amikor vége lett a játéknak és a fiúk elindultak átöltözni. Ami néhányuknak nem is ártott, ugyanis merő piszok lett mindenük az esésektől.
 - Angyalka! - kiáltott rám Mark, ahogy észrevett.
 - Szia - intettem neki.
 - Na? - nézett rám mosolyogva, ahogy mellénk ért - Milyen voltam?
 - Szuper - bólintottam elismerően.
 - Köszi - kacsintott rám, mire a fejemet rázva felnevettem.
 Egy kis ideig beszélgettünk, majd Mark egyik haverja türelmetlenül intett felénk.
 - Mennem kell - mondta a kicsi srác - Majd még beszélünk - azzal elrobogott.
 - Nekünk is mennünk kell - jelentette ki Natalie.
 - Miért? - néztem fel Rosezal és Leilával.
 - Tényleg, még össze kell szednünk a hülyéket - sóhajtotta Carla.
 - Miért, hová lettek? - forgolódtak az ikrek.
 Ekkor Natalie az udvar irányába mutatott, ahol Nick éppen sarat tömött az arcába, hangos röhögés kíséretében. Elhúztuk a szánkat, Megan és Lora meg nevettek egy sort, mert szerintük "annyira vicces, ahogy a trükk végén Nick orrán keresztül folyik ki a sár". Hát, nem  tudom megmondani, hogy ez miért volt olyan jó, de, ha nekik az, akkor inkább nem szóltam bele. 
 Miután felébresztettük Roset a sokkból - a valakinek az orrán keresztül kifolyt valami mindenkit máshogy érintett -, berángattuk az udvarról a három hülyét is. Majd átöltöztünk és visszamentünk a terembe.
 Ahol már várt minket a tanár, ugyanis valami filmet kellett végigszenvednünk, így jobb volt, hogy minél előbb kezdtük el. Csakhogy a borzalmasan unalmas vetítésre senki nem figyelt: Rose aludt, így kipihenve a tesióra fáradalmait, az ikrek egymást firkálták össze tollal - az arcuk is olyan lett, nem tudom, hogy mire volt jó -, Leila és Carla halkan beszélgettek, Nick Jareddal, Kris pedig Brenttel beszélgetett, Toby olvasott, csakúgy, mint Natalie, Leo meg "help me, I'm alone" feliratú fecniket mutogatott felém. Így járt az, aki első évben "jó" benyomást kelt a tanárokban.
 Elővettem egy lapot, majd firkantottam rá valamit és amikor a tanár nem figyelt, összegyűrtem a papírt egy labdává és Leonak dobtam. Aki elkapta, széthajtogatta az üzenetet és a "Nicknek mi baja?" kérdésemre már jött is a "Valamit megevett és most fáj a gyomra" válasz. Elnéztem a két hülye felé, majd megláttam Nicket, ahogyan összegörnyedve szorítja kezeit a hasára. Aztán írtam még egy lapot és megint megcéloztam Leot, aki újból adta a "több, mint valószínű, hogy piszok került a szervezetébe :)" üzenet válaszát: "nem, valami kis állat".
 Na, és itt történt, hogy olyan hangosan röhögtem fel, hogy az alvó Rose is felriadt, Leo meg a fejét fogva próbált nem megfulladni azon, hogy milyen béna vagyok.
 - Jennifer, valami gondja van a filmmel? - nézett rám bosszúsan a tanár.
 - Nem, dehogy. Elnézést kérek! - vigyorogtam, majd úgy döntöttem inkább hagyom Leot unatkozni és lehajtom a fejemet a padra.
 A többi óra már szinte nevetségesen unalmas volt, így mikor végre valahára végeztem, hatalmas örömmel távoztam az iskola területéről. Kris elvitt a boltba, mert útközben anyu rám írt, hogy vegyek meg néhány dolgot ami kell otthonra. Amik természetesen kicsit sem lehettek volna furábbak, ugyanis vehettem vagy három üveg szappant, Daninak valami autós újságot - jé, kedve támadt olvasni! -, apunak géppapírt és gondoltam, ha már ott vagyok veszek magamnak egy kis nasit. Aztán mikor kiléptünk a bolt ajtaján, Kris kezébe nyomtam egy cukorkarkötőt.
 - Ez meg mi? - nézett rám nevetve.
 - Lolának - vontam meg mosolyogva a vállam.
 - Ne már, azt hittem megehetem - kezdte a hülyülést, majd felhúzta a karkötőt a kezére - Na, hogy áll? Illik a szememhez? - pislogott nagyokat, mire felröhögtem.
 - Te beteg vagy! - vigyorogtam.
 - Ja, de nem szakadok meg egy halom szappantól - nevetett.
 - Segítenél? - néztem rá, majd elvette tőlem a táskámat, hogy csak a "hülyének néznek majd az utcán" holmikat cipelhessem.
 Aztán Kris hazavitt és kezdődhetett a tanulás. Ami valami eszméletlen unalmas volt, ugyanis a bűvész úr hatvanszor mondatta fel velem az összes anyagot. Tök jó volt! Mire végeztünk folyékonnyá vált az agyam...