2.fejezet

 Elindultunk, és nagyon reméltem, hogy nem csak szívat. Csöndben sétáltunk egymás mellett a sötét utcákon. Néztem, ahogyan a lámpáktól keletkezett árnyékom mindig másik irányba néz, ahogyan megyünk. 
 - Rossz itt neked? - törte meg a csendet Kris.
 - Tessék?- figyeltem fel a kérdésre.
 - Elszakadtál a barátaidtól - nem nézett rám, csak bámulta a járdaköveket. Elmosolyodtam.
 - Egy új élet. Mindenkinek eljön az ideje mindent újrakezdeni. És bár kicsit rossz érzés távol lenni a többiektől, sokat gondolok rájuk. Mint ahogy a legjobb barátnőmre is.
 - Ennyire szereted őt? - kérdezte. Nagyon fájt. Szíven döfött ezzel a kérdéssel.
 - Zoé...meghalt tavaly nyáron... - éreztem, hogy egy könny csordult le az arcomon, de csak mosolyogtam. Semmi szükség nem volt arra, hogy megint bemutassam a hisztis arcomat.
 Kris megállt, és én csak pár méterrel odább vettem észre. Megfordultam, hogy lássam, mi történt. De ő csak állt ott tágra nyílt szemekkel. Valószínűleg a válaszom ijesztette meg.
 - Sa-sajnálom... - mondta. Rámosolyogtam.
 - Semmi baj. De nélküled nem fogom tudni az utat - ráztam meg a fejem, azután elindult, végig mellettem ment, de egy szót sem szólt.
 Végül megálltunk egy ház előtt. Egy olyan hatalmas, modern és elegáns ház előtt, ami kitűnt a többi közül. Kris kitárta az ajtót, hogy bemehessek. És amit láttam... Az kicsit sem egy "kis összejövetel".
 A parkettát is alig lehetett látni a rengeteg őrjöngő, részeg gyerektől. Fülhasító, hangos zene szólt, valami hip-hop szám. A hófehér bőrkanapékon borfoltok díszelegtek. A bútorok arrébb voltak tolva, hogy legyen hely a tánchoz. Tömény alkohol szag terjengett a levegőben. Rám tört a hányinger. 
 - Na, mi a baj? - hajolt a fülemhez Kris - Nem erre számítottál, mi? - odébblöktem, s ilyedt szemekkel bámultam rá.
 Ekkor Carla és Leila lépett hozzánk. Mind a ketten lila, rövid, pánt nélküli egybe szoknyát viseltek, kezükben egy üveg sör és úgy tűnt, hogy már ittak belőle. Nevetgéltek és Leilát kétszer is meg kellett fogni, el ne essen.
 - Ó, Kris és... Jenny! - kiáltotta a nevemet Carla, olyan hangosan, amennyire csak tudta - Jaj, de örülök, hogy látlak! - majd megölelt és tapsikolni kezdett.
 - Hölgyem - szólt közbe Kris, mielőtt még feldöntöttek volna a lányok -, a mignyonja! - meghajolt és átnyújtotta a süteményt.
 - Köszönöm, máris leteszem valahova! - kiáltott ismét Carla.
 - Inkább a hűtőbe... - szólt Kris.
 - Ja, igen oda... - a sütivel együtt el is rohantak. Helyüket az éppen ekkor érkező Brent váltotta fel, kinek kezében egy tálca volt, rajta whiskys üvegekkel.
 - Sziasztok! - mondta - Kértek? - és felénk nyújtotta a tálcát. Nemet intettem, de Kris elvett kettőt:
 - Kösz! - mondta és odanyújtotta nekem az egyiket.
 - Carla teljesen KO, úgyhogy elindulok rendet tenni. Csá! - szólt Brent,mire mi visszabólintottunk.
 - Nem kérem! - nyújtottam vissza a whiskyt Krisnek.
 - Ennyit azért kell inni, hogy ne legyél tiszta idegroncs a körülményektől - mondta, s undorral mutatott a lakás külön természeti jelenségére.
 - Nem szoktam inni. Ha berúgok, kaparhattok fel a földről.
 - Nyugi. Majd én felkaparlak, és, ha már nagyon elfajulnak a dolgok hazaviszlek, jó? - kérdezte. Megforgattam a szemeim, és lelöktem a piát - Nemsokára hatni fog - gúnyos mosolyt vetettem felé.
 Majd beálltam táncolni Leiláékhoz. Ők, meg mindenki más őrjöngtek, dobálták magukat, nevetgéltek és pezsgővel öntötték le egymást. Elismerem, marha viccesek voltak, bár nem szép dolog kinevetni valakit, aki ki van fordulva magából. Eközben a velünk egyidős srácok mögénk lopóztak.
 - Aki többet fog az nyer! - üvöltötte az egyik.
 Az összes lány futott amerre látott, kandalló mögé bújtak, a lépcső alatti kis helyre, valaki bezárkózott a fürdőszobába. Akinek nem volt túl nagy szerencséje azt felkapták és bezárták valahova.
 Mire észbe kaptam az egyik kisebb állatkert éppen utánam és Leiláék után futott. Nem nézhettünk ki nagyon elveszetten, tök nyugiban álltunk egy helyben. Csakhogy az állatkert haverjai csatlakoztak és úgy rohantak felénk.
 - Nem kéne esetleg menekülnünk? - kérdeztem kétségbeesetten.
 - Jó ötlet! - bólogatott Carla.
 Futni kezdtünk, egészen a harmadik sarokig a folyosón, mert valakik fölkaptak minket.
 - Bocs fiúk, ők a mieink! -fölnéztem és hirtelen Brentet pillantottam meg, amint Leilát és engem szorongat. Majd meghallottam Carla hangját, ahogy Kris karjaiban vihorászik.
 - Köszönjük fiúk! - kiáltotta.
 - Nincs mit! - mondták vissza, majd letettek minket és mindenki mehetett a dolgára.
 Kicsivel később már bántam, hogy megittam a whiskyt, kezdtem szédülni és furcsán lépkedni. Elég erős lehetett az a valami, mert bár csendes voltam, nem ordibáltam, meg sem szólaltam, teljesen kiütöttem magam. Velem ellentétben Carla és Leila kezdett kijózanodni; megpróbálták szivacsokkal meg rongyokkal feltörölni a pezsgőt a földről, a borban úszó párnákat behajigálták a mosógépbe és kivették az üres üvegeket a kályhából. Ettől függetlenül még dülöngéltek, de valahogyan sikerült tolerálniuk a helyzetet. 
 Ahogy kóvályogtam a házban többször is lefejeltem polcokat, képkereteket, meg amit csak lehetett. Kris folyamatosan figyelt, nehogy csináljak valami nem kívánatosat. Amikor sikerült, akkor csak nevetett a távolból, én meg gúnyosan rámosolyogtam.
 Közben egész jól kiismertem a házat. Bementem a konyhába, mert ott csak a lányok és Brent sürgött-forgott.
 - Szia Jen! - kiáltott rám Leila. Visszaintettem neki, mert vagy azért mert tök részeg voltam vagy mert megijesztett a látvány, meg sem tudtam szólalni. A mosogatóban lévő ruhadarabra mutattam.
 - Igen, tudom - sóhajtott Carla és a mosogatóvízben ázó alsógatyára nézett - És a legrosszabb, hogy nem tudjuk kié, és, hogy mért vette le - nevetni kezdett.
 Ekkor kiabálást hallottunk a nappaliból, kirohantunk. Éppen két srác verekedett valami hülyeség miatt. Brent rögtön odasietett és próbálta szétválasztani őket:
 - Taylor, Josh! Hagyjátok már abba! Kihajítalak titeket! - kiabálta, de ők ügyet se vetettek rá. Közelebb mentem, hogy jobban lássak, és sajnos pár embernek neki is vágódtam. Brent éppen akkor lépett oda Joshhoz és ütötte ki.
 - Most te jössz! - Taylor pont előttem állt, mikor Brent épp a kezét emelte. Majd mikor már majdnem leverte, Taylor elhajolt és engem ért az ütés. Természetesen hanyatt vágódtam - Jaj, Jen! Ne haragudj! Jól vagy?! - Kris végig nézte az egész kis verekedést, majd odasietett hozzám, hogy segítsen fölállni.
 - Aj, én iszom üvegekkel, te meg ennyitől lefejeled itt a padlót nekem!
 - Kris... - motyogtam, de érthetetlenül - Engedj el...
 - Hagyd őt Kris! Az én hibám volt! - szólt Brent.
 - Kris... Kérlek...
 - Fejezd be a hülyeségedet Brent, nem a te hibád volt! - ahányszor lábra álltam, összeestem és még rosszabbul lettem.
 - Engedj már el, te hülye! - nem bírtam tovább, rákiabáltam, mire ő elengedett és hasra estem. Elfordultam és amit egész nap ettem, mind kijött belőlem. Carla és Leila éppen akkor érkeztek, így tanúi lehettek tragikus okádásomnak.
 - Óu, na jó, azt hiszem, most azonnal indulunk! - monda Kris fintorogva. Carla ijedten nézett rám, majd a hányásos szőnyegre.
 - Kris, vidd haza, vigyázz rá! Szólj az anyjának, hogy hagyja pihenni! - mondta.
 - Nyugi, meglesz! - azzal fölkapott a hátára, intett a többieknek és velem együtt kiment a házból.
 Az utca végéig jutottunk, mire megint rámjött az okádhatnék.
 - Kris, tegyél le! - kiáltottam.
 - Mi az már? Ne mondd, hogy megint hánynod kell! - igent intettem, mire ő letett és kerestem egy bokrot, ahol kiöklendezhettem magam. Mikor végeztem Kris rám nézett és nevetett.
 - Mondhattad volna, hogy ennyire nem bírod a piát!
 - Hagyj békén! - morogtam, de még mindig kacagott - És egyébként meg mondtam, nem én tehetek róla, hogy felidegesítettél - kiabáltam, ahogy egyre közelebb mentem hozzá.
 - Én?! - kiáltotta ő is - Te ittad meg azt a whiskyt! Mért én vagyok a hibás?!
 - Mert az első napom a suliban azzal telt, hogy rád kellett figyelnem! - üvöltöttem - Nem hagytál békén, ha tudnád, mennyire féltem egész nap!
 - Mitől?! Tőlem? Vagy egy bűvésztrükktől?! 
 - Annyira kibírhatatlan vagy! - visítottam. A hidegtől és a kiabálástól teljesen kipirult az arcom - Tőled! Tőled félek! - elkerekedett szemekkel nézett rám - Annyira... Annyira hasonlítasz Zoéra. Attól félek, hogy átveszed a helyét és én elfelejtem őt - mondtam lehajtott fejjel. Közelebb jött hozzám, és az államat fogva megemelte a fejem, hogy belenézhessen a szemembe.
 - Jen- súgta - Részeg vagy.
 Kínomban elmosolyodtam. Majd félrelöktem és tettkacajjal hátrálni kezdtem.
 - Hü-hülye! Megint ezt csinálod! - mondtam, majd nevetni kezdett.
 - Gyere, levágjuk az utat! - újra felkapott a hátára.
 - Kris...Most már letehetsz! - kapálóztam.
 - Ha lefejelsz egy kukát, nem haza viszlek, hanem a sürgősségire!
 - Járni még tudok... - morogtam.
 Leeresztett és végig figyelte a lépéseimet. Egész ügyes voltam, nem estem el, csak imbolyogtam. 
 Már az utcánkban járhattunk, mikor egy őrült sofőrnek kedve támadt elütni minket. Iszonyat gyorsan közeledett felénk, de Kris még csak ügyet se vetett rá. A kocsi reflektorral száguldott, kivilágította a szememet. A csávó az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, de a menetszél felborított és beleestem egy bokorba. Kris lehajtott fejjel elsétált mellettem.
 - Jobb, ha hozzá szoksz... - mondta.
 Feltápászkodtam.
 - Mihez? - kérdeztem, lesöpörve magamról a földet amibe belezúgtam.
 - A rohanáshoz.
 Ránéztem, az ő arca meg sem rezzent. Elgondolkoztam. Olyan ismerős az érzés. Az egész napom rohanás volt. Egyetlen nap alatt beilleszkedtem. Mások sokszor évek alatt sem tudnak. Nekem hogy sikerült? Beilleszkedni. Egy nap alatt. Az iskola - én szerintem -  legmenőbb arcaival. Fura volt... Mintha három hetet bonyolítottam volna le. A reggel, a szünetek, a rajz óra, az ismerkedés, az ebéd, a buli... Bezsúfoltam egyetlen kis napba. 
 - Fájt?
 Megijedtem. Krisre néztem, de ő nem nézett rám.
 - Micsoda? - kérdeztem.
 - Elestél. Fájt?
 A térdemre néztem ami csupa sár volt.
 - Csak pár horzsolás - mosolyogtam.
 - Nemár...
 Ránéztem.
 - Mit nemár? - kérdeztem.
 - Ne vigyorogj már ilyen dinkán! - nevette.
 - Dinkán? - vontam fel a szemöldököm - Mi bajod van? - nevettem.
 - Csak olyan... olyan dinkán mosolyogsz... - majd vállon ütött, gondolom olyan barátiasan, de nekem kicsit fájt. A karomhoz kaptam.
 - Aú...
 - Bocsi, bocsi.
 És csak ennyire emlékszem arról az estéről.