- Mi ez a szag? - ordította.
Körbefordultam, mire osztálytársaim orrukat befogva, unottan mutogattak a terem végébe. Ahol Leo rizst tömött magába, Nick valami rózsaszín cuccot evett, Jarednél meg kés volt... Ami az ő esetében nem jelent túl jót. Szóval, ott álltam megrettenve, hogy vajon hová is csöppenhettem, mikor Jared vigyorral az arcán - és fegyverrel a kezében - megindult felém.
- Jenny! Átváltottunk Japánba! - röhögte, míg én hátrébb lépkedtem. Aztán elém ugrott a másik két hülye is, kezüket összetéve, egyik lábukról a másikra ugrálva.
- Oppa, Gangnam Style! - üvöltötték, hogy majd' kiszakadt a dobhártyám. Aztán Rose odasétált hozzánk.
- Figyelj csak rám, nézz a szemembe! - kezdte nyugodt hangon, majd óvatosan Jared felé nyúlt, aki egyre csak vigyorgott - Ezt most elveszem. Jól van, ügyes fiú! - mondta és kivette a srác kezéből a kést.
- Kész a sushi! - kiáltotta Nick.
Erre az ikrek fölugrottak és a leghátsó padhoz rohantak. Aztán megragadtak egy "nem is tudom mi ez" kaját és... megették. Pár pillanat múlva pedig kiköpték és köhécselve ugrándoztak, hogy "fúúúúj, ez borzasztó!".
- Nem lehet, hogy romlott a hal? - ráncolta a szemöldökét Carla.
- De, lehet! - bólogattak a hülyék. Úristen!
Míg Leila és Natalie az ikrek nyelvét fertőtlenítették, Brent folyamatosan röhögött - azt hiszem, nem hitt a szemének -, ölében Carlával. Aztán Toby lépett be, fura arckifejezéssel végignézve rajtunk, majd inkább legyintett. Ledobta a cuccait a padjához, utána Rosehoz és hozzám sétált.
- Na, megvannak a tervek? - kérdezte, mire Rose kihalászott a zsebéből egyy kissé gyűrött papírt és átnyújtotta neki - Kösz. Jenny, a tiéd? - nézett rám. Teljesen kiment a fejemből!
- Hát, tudod, nem volt időm tegnap megcsinálni... - kezdtem, mire Toby megrázta a fejét.
- Nem baj - mondta - Majd odaadod később.
- Hé, engem megfenyegetsz, hogy hozzam másnapra, őt meg elengeded? - háborodott föl Rose. Hoppá.
- Mázlija van - veregette meg Toby a vállát - Tudod, ő még új lány - bólogatott tettetett őszinteséggel, mire felröhögtem.
És onnantól kezdve az összes órám azzal telt, hogy megpróbáljam terv szerint lerajzolni a képet. De nem ment! Volt, mikor a lányt magasabb lett a fiúnál, meg sárgák lettek a szirmok vagy akkorák lettek a virágok mint egy ember feje... És persze, mivel nem tudok több felé figyelni, úgy döntöttem a délelőttömet azzal töltöm, hogy a zenelejátszómat hallgatva firkálgatok, így kizárva a tanulást és a többieket. Igen, a tesit is ilyen fajta képen oldottam meg, egy kis "fáj a hasam" történettel. De semmi! A papírmennyiség amit elhasználtam egy egész erdőnek felelt meg, ezért volt, - spórolni kell - hogy a kezemre, a padra, a székre vagy a falra rajzoltam. A takarító meg örülhetett nekem.
Matekon lehajtott fejjel - zenét hallgatva, természetesen - doboltam a padon és gondolkoztam. Húsz perc múlva pedig már elegem lett és megdobtam egy papírgalacsinnal a mellettem ülő Krist. Aki először csak furán nézett rám, majd széthajtogatta a fecnit. Aztán felbámult a plafonra, vissza a papírra és irkálni kezdett. Később visszahajította, én pedig rögtön olvasni kezdtem. A "lehet kicsit változtatni a rajz tervein?" kérdésem válasza az "asszem, aha... de miért? Nincs ötleted, mi?" üzenet lett. Erre felé fordultam és bólintottam egyet, míg a tanár a táblával volt elfoglalva. Kris elmosolyodott és suttogott valami olyasmit, hogy "nyugi, majd segítek". Ennek igazán örültem. Egyrészt, mert egész nap hanyagoltam a többiekkel való tanulást, másrészt, mert majd' megbolondultam az folyamatos agyalástól. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk, ezért inkább ledőltem a padra és tovább hallgattam a zenelejátszómat. Egyszerű, "jennis" megoldás.
Szünetben Krisszel próbáltunk megoldást keresni a problémámra és végigalkotván azt az öt percet nem mondhatnám, hogy jutottunk valamire. Krisnek könnyű volt, ő már kitalált valamit, amikor én már szinte a színeket sem tudtam megkülönböztetni. A segítség jól is jött volna, csakhogy az a segítség, amire én vártam nem jött meg. Ugyanis a körülöttünk lévő káoszban - és halszagban - csoda, hogy nem sérültünk meg. A hülyéknek természetesen akkor támadt kedvük még shusit csinálni, amikor nekem fontos dolgom lett volna, és még szép, hogy mivel elfogyott a hal, papírból, meg az asztalból vájt - juj - darabokból összeügyködött izével kezdtek dobálózni. Az ikrek üvöltették a telefonjukból szóló zenét, énekeltek meg táncoltak Leilával, Rose pedig valamiért ugrálni kezdett, lábát a földhöz verve. Úgyhogy igen, öt perc alatt nem sikerült kitalálni a rajz kinézetét.
- Ezzel így nem megyünk sokra... - sóhajtott végül Kris, majd kikászálódott az ágyamon heverő papírkupacból.
- Nem igazán... - értettem egyet.
- Vedd elő a tancuccaid - lépett mellém. Szót fogadtam és elővettem a könyveimet. Aztán erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy mi is lehetett a házi. Jól van, na, kimaradt az egész nap - Nem figyeltél, mi? - mosolygott, mire megráztam a fejem.
A tanulás segített egy kicsit, elvonta a gondolataimat a rajzról. Csakhogy az agysejtjeim így is folyamatosan elhalóban voltak, a lecke meg rátett egy lapáttal. Viszont csend volt. Túl nagy csend. Semmi pisztolylövés, atomrobbanás, rock bandák zaja. Dani nem volt otthon. Hű. Ez nekem elég ijesztő volt. Miután befejeztük a házi feladatot intettem Krisnek, hogy jöjjön, lemegyünk a laptopomért. A konyhában anyu főzőcskézett.
- Ó, sziasztok! - vigyorgott - Ki ez a fiú, Jen?
Jó, az mondjuk elég érdekes, hogy Kris már majdnem egy hónapja minden egyes nap nálunk lógott, és anyunak akkor esett le, hogy a gyereke barátkozik. Hol volt, amikor Rose eltörte a kedvenc vázáját?
- Csókolom, Kris vagyok! - intett Kris. Anyunak elkerekedett a szeme, ugyanis a gyerek barátja magyarul kommunikál.
- Ó. Hát, szervusz - bólintott, majd visszafordult a vacsi felé, hogy tovább szeletelhesse a húst.
Kris megvonta a vállát, majd bementünk a nappaliba a gépemért.
- Na, akkor - ültem le a kanapéra, bekapcsolva a laptopot - Megnézünk néhány képet a...
- Ne mááár - szakított félbe Kris, ahogy lehuppant mellém - Még mindig ezen jár az agyad?
- Öhm. Igen? - néztem rá furán. Mert hát, valamit kellett volna már kezdenem magammal, ezt ő is tudta.
- Lazíts. Majd jön az ihlet, ne aggódj! De ezt így nem lehet. Tönkreteszed magad... - húzta el a száját. Jó, igaza volt. Már tökre be voltam pörögve az egész verseny miatt, meg, hogy rám bíztak egy feladatot.
- Oké - adtam meg magam, mire Kris mosolyogva bólintott, kivette a kezemből a gépem és írni kezdett valamit - Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Ezt most meg fogjuk hallgatni - jelentette ki, majd pár pillanat múlva felcsendült a Linkin Park Burn It Downja. Hálásan fordultam felé, de ő rám se nézett. A képernyőt bámulta, majd visszatette a gépet az ölembe - Hívnak - tette hozzá.
Kattintgattam párat, majd megnyitottam a skypon villogó ablakot. Kris mellém hajolva figyelte, mit csinálok. A képernyőn megjelent Máté, széles mosollyal az arcán. Ami aztán le is fagyott róla, értetlenül meredt a kamerába.
- Szia... - motyogta.
- Szia - köszöntünk egyszerre Krisszel.
- Hát ő? - kérdezte, még mindig nagyokat pislogva.
- Csókolom, Kris vagyok! - röhögött Kris, mire unottan fordultam felé.
- Inkább hülye - közöltem, de ő csak nevetve megvonta a vállát.
- Jelentkezz be nekem facebookra! - jutott hirtelen Kris eszébe.
- Miért? - vontam fel a szemöldököm, mire ő nyomkodni kezdte a billentyűzetet és már be is lépett - Hé, ne már!
- Minden oké? - bámult Máté ijedten a kamerába.
- Levi írt! - tolt arrébb Kris.
- Ki az a "Liváj"? - nevetett Máté.
- Asszem' a bűvész úr haverja, aki kilenckor akar chatelni a másikkal. Aki mellesleg már majdnem nálunk lakik! - sóhajtottam - Húzás haza, ha beszélgetni akarsz vele!
- Jó, mindjárt - legyintett, majd nevetni kezdett, gondolom azon, amit Levi írt.
- És mi lesz Lolával? - dobtam be az adu ászt.
Na, erre Kris megállt a gépelésben, ijedten kezdett maga elé bámulni, majd rám. Ez hülye! Megint elfelejtette a kishúgát. Ennek nem való gyerek! Kris felugrott a kanapéról, felkapta a táskáját és kirohant a nappaliból.
- Holnap jövök! Szia! - kiáltotta, aztán már csak egy ajtócsapódást hallottam.
- És ki az a Lola? - rázta meg Máté a fejét értetlenül. Kicsit összezavarodhatott.
- Nem érdekes - legyintettem.
Pár percig csöndben figyeltük egymást, majd elröhögtük magunkat. Én végiggondoltam, hogy Máté hogyan is élhette meg az iménti találkozást, Máté meg szerintem azt, hogy én mire gondolhattam. Ez megtörte a jeget.
- Na, mizu? - fogta, vagyis csak akarta komolyra fogni a dolgokat. Merthogy közben próbálta elérni, hogy a nevetéstől ne folyjon ki a nemrég megivott kóla az orrán.
- Tegnap óta? - bámultam rá kétségbeesetten, mikor eszembe jutottak a problémáim. Az arcomat látva ő is elkomorodott.
- Mi a baj? - kérdezte.
És akkor én elmeséltem neki mindent. Tényleg mindent. Még Rose ruha összeállítását is, ami azt hiszem, hogy nem érdekelte, de bevallom, engem sem, csak ideges voltam. Amikor nagyon akarsz valamit, de nem jön össze... az nem túl jó.
- Értem - bólintott - Csak ennyi? - röhögött fel.
- Ez nem vicces! Nem fogok tudni aludni sem! - akadtam ki teljesen. Máté csöndben üldögélt a gépe előtt, gondolkodott egy darabig, beleivott a kólájába, megint agyalt egy kicsit, majd csettintett egyet.
- Megvan! - kiáltotta, aztán önelégült mosollyal hátradőlt a székében.
Kíváncsian figyeltem, hátha mond valamit, de csak ült és mosolygott. Aztán felvonta a szemöldökét - gondolom észrevette, hogy huzamosabb ideig bámultam.
- Mi van? - nézett rám, mire én rácsaptam a fejemre. Isteneeem! Aztán leesett neki - Jaaa! Az ötlet! Na, szóval. Tudod volt általánosban egy pályázat. Festettél rá valami... - kezdte, de elcsuklott a hangja. Azt a festményt nem egyedül készítettem. Ezt tudta nagyon jól - Ne haragudj...
- Semmi baj - ráztam meg a fejem.
- De ötletnek nem rossz. Gondold át. Hátha tetszik nekik - mondta halkan.
- Jó. Köszi - mosolyodtam el - Most viszont - néztem az órámra - Mennem kéne. Megcsinálni a rajzot. Meg aludni is szeretnék...
- Oké - nevetett fel - Szia.
- Szia.
- Jen! - kiáltott rám, mielőtt még kinyomhattam volna a chatet.
- Igen? - néztem rá.
- Ha lehet, kerüld a magas helyeket. Meg az éles tárgyakat... Meg a hülye gyerekeket - gondolt bele egy kicsit a szituációba, miszerint "Jenny bemegy egy veszélyekkel teli épületbe, a bénaságával együtt". Bólintottam, majd elköszöntünk egymástól, én meg kikapcsoltam a gépem.
Aztán felrohantam a szobámba, kirántottam az egyik fiókom, minek tartalma a földre zuhant és őrült tempóban rajzolgatni kezdtem. Tíz perc, harminc, egy óra, kettő. Csak úgy röpült az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése