12.fejezet

 Reggel a földön hasalva ébredtem, egy papírlappal az arcomon. De kész volt a művem, ennek örömében rohantam zuhanyozni, öltözködni, aztán reggelizni. Mikor mindennel végeztem szépen, nyugodtan kisétáltam az ajtón, végig ugrándoztam a járdán, majd magam mögött bezárva a kaput, megálltam Kris mellett. Aki cigivel a kezében állt, így mikor félrepillantott rám, láthatta, hogy nem tetszik a füstölgő izé a kezében, ezért elhajította, majd végignézve rajtam felült a motorra.
 - Szörnyen nézel ki - mondta. 
 Jó, tény, hogy bármennyire is volt jó a kedvem, az nem rejtette el a hatalmas karikákat a szemem körül, az ismeretlen okokból felkerült kék festéket az arcomon, meg az elaludt hajam.
 - Nem baj. Már nem érdekel semmi - mosolyogtam, majd felültem Kris mögé.
 A suli előtt várakozó Rose azonnal lerohant, hogy most mi van Levijal, mert állítólag kihúzta a gyufát valamelyik tanárnál azzal, hogy össze graffitzte a kocsiját. Hát, nem tudtam, ki az a Levi gyerek, de mivel Rose teljesen odavolt érte, merthogy "tök jó lángokat festett", meghallgattam. Aztán Toby lépett hozzánk.
 - Na? - nézett rám - Kész van? - kérdezte.
 - Igen! - vigyorodtam el, majd kirángattam a táskámból a papírlapot és átadtam neki. Sokáig nézte, aztán odahívta Leilát, Nataliet és Krist, hogy ők is lássák. Aztán ők is bámulni kezdtek, hol a rajzomat, hol engem. Ez egy kicsit elbátortalanított. Na jó, nem kicsit. Izzadni kezdett a tenyerem és teljesen elpirultam. Ez van. Köztudott, én sosem bírtam a feszültséget - Hogy tetszik? - kérdeztem. Erre a mellettem álló Rose és Leila is sikítozni kezdtek, Natalie elismerően bólintott, a fiúk pedig mosolyogtak.
 - Ügyes vagy - szólt Toby.
 - Szerintem ez lett a legjobb - mosolygott Natalie.
 - Köszi - sóhajtottam megkönnyebbülten.
 Aztán Rose abbahagyta az ugrálást, Leila meg a visongást és mindenki az utca túloldalára bámult. Ahol egy drag star parkolt le éppen, rajta két alakkal. A hátul ülő bőrkabátos leszállt a motorról és lekapta a bukósisakját. Fekete, felzselézett haj, mélykék szemek, kemény bakancs. Átlagos "hú, egy rossz fiú!" külső. Aztán odalépett a másik alakhoz, aki a motor kormányán támaszkodott és levette a bukóját. Festett szőke haj, erős fekete smink. Átlagos "hú, a rossz fiú barátnője!" kinézet. Aztán a srác odahajolt a lányhoz,  megcsókolta - de még hogyan! - és visszaadta a sisakját. Ezután a csaj mosolyogva elindította a motort és elhajtott. A srác lazán - kéz a zsebben, napszemüveg gyorsan a fejre, mindenkire mosolyogni - átsétált az úton, egyenesen hozzánk. Rose azonnal odaugrott.
 - Levi! - kiáltott fel. Aha. Ő "Liváj".
 - Szia! - vigyorodott el, majd megölelte Roset.
 - Láttam az autót! Nagyon király volt! - kezdett újra ugrálásba.
 - Kösz - rágózott mosolyogva. Végignézett a társaságon, majd megállt a tekintete... rajtam - Szia.
 - Szia - köszöntem vissza zavartan, mire Levi közelebb lépett hozzám, a többiek meg lesütött szemekkel csendben ácsorogtak.
 - Te meg ki vagy? - kérdezte, villantva egy "megnyerő" mosolyt.
 - Húzás! - szólt rá Toby.
 - Most meg mi bajod van? - röhögött fel hitetlenül.
 - Azt mondtam, tűnés innen! - mondta határozott hangon. Levi megrázta a fejét, aztán elsétált mellettünk. Közben összepacsizott Brenttel és a lehajtott fejű Krisszel.
 - Ez meg mi volt? - kérdeztem, az előbbi jelenetre utalva.
 - Nézd csak - biccentett Toby a suliudvar felé. Ahol... Levi éppen egy lánnyal smárolt. Mi van? Akkor a másik az nem a barátnője volt? - Kerüld el, oké?
 - Oké - értettem egyet. Ez a srác beteg! Semmi kedvem nem volt vele többször összefutni.
 A terembe érve kicsit megijedtünk a körülményektől, amik fogadtak minket. A padok fel voltak döntve, a székek széthajigálva, az addig a falon lógó képek le voltak esve, a hülyék üvegekkel dobálóztak, az ikrek meg kergették őket.
 - De szomjasak vagyunk! - kiáltotta Megan.
 - Utoljára mondjuk, hogy ez nem almalé! - üvöltötte Nick az egyik ikerrel fogócskázva.
 - Akkor mi? - vonta fel a szemöldökét Carla, majd elkapott egy üveget, letekerte róla a kupakot és átnyújtotta Brentnek, amolyan "teszteld le!" féle képen. Brent megvonta a vállát, elvette az ismeretlen folyadékot, majd a szájához emelte. Aztán meggondolta magát, inkább megszagolta, biztos, ami biztos. Ekkor elhajította az üveget és hisztérikus röhögésbe kezdett.
 - Nem almalé! - visította, mire Kris felnevetett.
 - Állatok - kiáltotta. Hát. Azok. Ugyanis, ha az nem almalé volt, akkor csak egy valami lehetett...
 - De mi van benne? - kapkodta  a fejét Lora. Leila odahajolt hozzá és a fülébe súgott valamit, mire szegény Lora fintorogva sikongatni kezdett - Fúúúúújj!!
 Mint kiderült, a hülyék a mosdóban találták az üvegeket és végigfenyegették a tanulókat, hogy, ha nem adják nekik a desszertjüket ebédnél, akkor lelocsolják őket pisivel. Ennek persze híre ment a tanároknál is, úgyhogy a második órát már az igazgatóiban töltötték. A fiúk a szüneteket az újonnan visszatért Levijal, meg majdnem, hogy a suli összes tanulójával töltötték. Én a lányokkal voltam, főleg Rosezal és Leilával, mert az ikrek kitalálták, hogy be akarják fonni a hajukat, így Carla és Natalie velük voltak elfoglalva.
 Ebédszünetben az osztály, mint egy csorda, úgy indult meg a kajálda felé. Na jó, az osztály csorda része inkább a hülyék, az ikrek meg Rose voltak. Ők nagyon éhesek tudtak lenni. Ezért a legtöbb velük szembejövőt fellökték, arrébb küldték vagy megölelték - Lorát megviselte, hogy majdnem vizeletet ivott -, örülhettek nekünk. Míg a fiúk kaját rendeltek, mi elindultunk szabad asztalt keresni. Ami nem könnyű, telt ház esetén. Csakhogy a suli két népszerű diákja is velünk volt, így az egyik padtól felállt két végzős srác és mosolyogva helyet adtak nekünk. Mi pedig beszélgettünk, nevetgéltünk és vártuk a fiúkat újdonsült helyünkről.
 Aztán megláttam Adamet és a haverjait, így integetni, meg kalimpálni kezdtünk nekik, mint az őrültek, hogy jöjjenek már oda, merthogy volt ott elég hely. Szóval, jött a kis banda, szépen sorban leültek hozzánk, nevetgéltek, meg sztorizgattak. Adam beült Rose és én közém, így én kerültem az pad legszélére. Aztán még valaki lehuppant mellém. Megpördültem, majd szemben találtam magam Levijal.
 - Szia, új lány - mosolygott rám.
 - Szia - motyogtam.
 - Ó, Jen. Ő itt Levi - hajolt közelebb Adam.
 - Már találkoztunk - erőltettem magamra egy mosolyt, de mivel Ad észrevette rajtam a feszültséget, felesleges volt.
 - Minden oké? - kérdezte, mire bólintottam.
 - Szóval Jen... - memorizálta Levi a nevem.
 - Mindjárt jövök - mondtam. Levi felvont szemöldökkel, mosolyogva figyelte, ahogy bénázok, ugyanis megbotlottam a szék lábában. Aztán mikor sikerült felállnom, kitette a lábát oldalra, amiben persze én elestem. Hangosan felröhögött, mire Adam oldalba lökte, hogy nagyon gyorsan állítsa le magát.
 A nagy tömeg ellenére sikerült odabotorkálnom a kajás pulthoz, ahol megtaláltam a fiúkat. Jared éppen ketchuppal nyomta tele az oda nem figyelő Leo kajáját, Nick röhögött rajtuk, Toby a konyhás nővel beszélgetett, Brent meg Kris "repetázzunk figyelemfelkeltés nélkül" trükkjét leste. Ami nem sikerült, hiába próbálta Toby elterelni az ott dolgozók figyelmét. Így amíg Krisszel ordítoztak, addig ő feltartott kezekkel, röhögve magyarázkodott.
 - Hé - súgtam oda neki, mire felém fordult, ügyet sem vetve a hozzá beszélő konyhásra - Segítetek? - mutattam az asztalunk felé, ahol Levi nagyban hízelgett az ikreknek, akiknek a zavart hajcsavargatásukból kikövetkeztethető, hogy tetszett a sok bók. Ekkor a három hülye is megfordult, összenéztek, majd elindultak az asztalunk felé. A fiúkkal csendben figyeltük, mi fog történni. Hát, nagy jelenetet nem rendeztek, de vicces volt, ahogy Leo bevágta magát Adam mellé, így Levi leesett a padról. Jared kiröhögte, Nick meg odament az ikrekhez, mögöttük állva, idegesen méregette Levit.
 - Megoldva - vigyorgott Brent, majd elindult a többiek felé, kajával a kezében. Mi meg követtük őt. 
 Beültem Rose és Adam közé, akik fuldokolva nevettek az iménti jeleneten. Az ikrek mellett a hülyék foglaltak helyet, Carla, Brent, Kris és Leila halkan beszélgettek, April csatlakozott Markhoz és Davehez, akik egymásba tömködték a rizst, én pedig félrepillantottam az éppen feltápászkodó Levira. Nyugodt mosollyal az arcán átsétált Scottékhoz, velük dumált meg valamit, majd intett - ja, felém is - és kiment az ebédlőből. Nagyon reméltem, hogy leszáll majd rólam.
 - Jen - hajolt közelebb Adam, hogy hallhassam, mit mond - Mi volt ez az előbb? - nézett a szemembe. Minek hazudtam volna neki?
 - Nem bírom a srácot - közöltem.
 - De hát nem is ismered - mosolyodott el.
 - Nem is akarom - nevettem el magam, mire megvonta a vállát.
 - Figyelj csak - kezdte - Van kedved eljönni velem valahová a hétvégén?
 - Persze - bólintottam, mire mondani akart valamit, csak Dave megdobta rizzsel.
 - Idióta! - röhögött fel, majd Dave felé dobta a szószos tányért, ami sajnos célt tévesztett és egy kilencedikes lányt talált el. Erre mindannyian elhúztuk a szánkat, majd mikor a lány felugrott és visítozni kezdett kitört belőlünk a nevetés - Most mennem kell. Majd hívlak - szólt Adam, aztán felpattant és elhúzta a csíkot, még mielőtt az áldozat szólt volna egy tanárnak.
 - Uh, nekem is mennem kell. Nem adtam oda Levinak a festéket - jutott Rose eszébe.
 - Milyen festéket? - néztek fel az ikrek az ebédjükből.
 - Graffiti - vigyorgott. Ja, Rose bírta a veszélyt, este néha kiszökött a suli hátsó udvarára és Levijal, meg a haverjaival tisztelték meg a falakat művészi tehetségükkel. Gondolkodtam a dolgon, mi lesz, ha elkapják, de szerinte ez tuti biztonságos volt, nem kellett érte aggódnom. Hát, reméltem, igaza van.
 Krisszel otthon megcsináltam a házit, áthozta Lolát, hogy szem előtt legyen. Máté felhívott skypon - azt azért nem értettem, hogy addig miért csak késő éjszaka beszélgettünk -, így megismerkedhetett az előző este megemlített Lolával. Dani kiabálva, meg ugrálva ért haza, azt mondta szerzett munkát a cukrászdában, hogy találkozhasson A LÁNNYAL. Krisszel csak csöndben hallgattuk a beszámolóját, nem szóltunk bele, felnőtt ember. Viszont Kris állítása szerint Lisa két napja szinte nem is volt otthon, vagy, ha meg igen, akkor a szobájában gubbasztott. Hoppá. Sokáig gondolkoztam azon, hogy megemlítsem-e Daninak, hogy ki Lisa öccse. Végül nem tettem. Hagytam neki egy kis meglepetést.

 A hétvégéim lassan teljesen elvesztek. Szombaton Krisszel voltam vásznat, meg festéket venni, aztán Tobyéknál megrajzoltuk a kép alapjait. Délután Rosezal, Leilával és az ikrekkel voltunk Lorának is keresni egy kiskacsát, mert ő mindennél jobban akart egyet. A Central Parkig sajnos nem jutottunk el, úgyhogy a környéken vadásztunk a madárra. Hát, nem jártunk szerencsével, viszont Rose talált egy elhasznált autógumit. Azt mondta, hazavitte hintának. Legalább neki sikerült örömet szereznünk.
 Vasárnap Adam felhívott, hogy nincsen-e kedvem elmenni vele fagyizni. Persze, hogy volt. Közben sétáltunk egyet a belvárosban, beszélgettünk, elmondtuk egymásnak a problémáinkat. Adamet kicsit sokkolta a tananyagmennyiség - ezek a tanárok! -, irodalomból versenyre akarták küldeni, így bizonyítania kellett, hogy "ő aztán olyan sötét ebből a tárgyból, mint az éjszaka, csak puskázott a dogánál, mert elfelejtett tanulni". Az én beszámolóm kissé tovább tarott, elmeséltem, hogy nagyon örülök Máténak, csak nem tudunk túl sokat beszélgetni, hogy a bátyám valószínűleg abban a pillanatban is csajozott, és, hogy ez a Levi gyerek ijesztően rám szállt, folyamatosan üzenget facen, meg emaileket küldözget. Jó, azért a lelkizést végigröhögtük, segíteni igazából nagyon nem tudtunk egymáson, de jól esett kiadni magunkból a dolgokat. Aztán délután Rose átjött hozzánk, később Leila is csatlakozott. Tanultunk. Még szép, hogy vasárnap délután gőzerővel magoltam.

 A motorról nem láttam túl sokat a körülöttem lévő dolgokból. Ugyanis nyolcvannal mentünk. Nem tudom, miért, nem voltunk késésben, de hiába kiabáltam előre Krisnek, hogy lassítson, vagy nem hallotta vagy nem is akart hallgatni rám. 
 Szóval, miután megérkeztünk csapzottan, bogarakkal, falevelekkel és egyéb a levegőben repkedő valamikkel a hajamban sétálhattam át a folyosókon. Mire a teremhez értünk valaki megajándékozta a frizurámban lévő kis gyűjteményemet egy kávés pohárral. Nagyon boldog voltam. Kris viszont nem nézte jó szemmel, hogy megdobáltak, ezért ráüvöltött a srácra, aki ijedten elfutott. 
 - Ne már! Én szeretem, ha szívatnak! - röhögtem fel, aztán előre döntöttem a hajam, hogy kicsöpögjön belőle az... Asszem' víz. Kris megrázta a fejét, majd bement a terembe. Utána indultam én is, csak egy kéz hirtelen elém vágódott és becsapta az ajtót. Lassan elfordítottam a fejem. Úgyis tudtam, hogy ki az, minek akadtam volna ki?
 - Nem fogsz válaszolni, ugye? - villantotta Levi a szívtipró mosolyát, mikor nekidőlt a falnak.
 - Nem - mondtam. Előreléptem, majd a kilincs felé nyúltam, de Levi beállt elém, így maradnom kellett.
 - Azért, gondolom, nem bánod, ha néha összefutunk - kacsintott rám, gyorsan csattogtatva rágóját.
 - De. Bánom. És örülnék, ha nem zaklatnál - forgattam meg a szemem.
 - Én? Én zaklatlak téged? - nevetett fel erőltetetten - Te vagy az, akinek a gondolata sem hagy engem nyugodni - szólt halkan, majd halványan elmosolyodott és egy lépéssel megállt velem szemben.
 Aztán az ajtó kivágódott, pont neki Levinak, aki egyensúlyát elvesztve megbotlott és nekiesett egy kilencedikes srácnak. A teremből Toby lépett ki, mellette Krisszel és Brenttel. Míg az utóbbi kettő felhúzott szemöldökkel, vigyorogva végignézték, ahogy Levi a földön forgolódott, addig Toby odalépett hozzá, megragadta a karját és felrángatta a padlóról.
 - Húzd innen a segged, Levi! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd arrébb lökte Levit. Aki, mikor már biztos lábakon állt, elvigyorodott, beletúrt a hajába, majd visszalépve Tobyhoz, határozottan lecövekelt.
 - Kérem a telefonom - nyújtotta ki a kezét, miután áttapogatta a zsebeit és megállapította, hogy két perc alatt eltűnt a telója. Toby mosolyogva megvonta a vállát, jelezve, hogy nála aztán nincs. Ezután Kris lépett oda hozzájuk, nevetve, kezében az ominózus darab, azzal integetett Levi képe előtt - Kösz - kapta ki Kris kezéből, majd sarkon fordult, intett egyet felém és elrobogott.
 - Imádlak titeket - sóhajtottam fel, majd rámosolyogtam a fiúkra.
 - Őt imádd - mutatott Brent a Krisre, a varázsoló pillanatgyilkosra.
 Ezek után röhögve vonultunk be a terembe, ahol kis híján ledarálta a fejünket egy játékhelikopter, amit a három hülye irányított és az ikrek kergettek. Nem. Velük kapcsolatban már semmin sem tudtam meglepődni. Csak pár dolgon. Rose és Leila rögtön letámadtak, hogy beszámoljanak egy tizenéves, internetes művészről, aki állítólag jégkrémmel fest. Carla adott pár jegyzetet órákról, aztán visszament Brenthez, aki hozott neki forrócsokit, közben megnézték Kris új trükkjét. Natalie Tobyval beszélgetett valami könyvbemutatóról, egészen addig, míg a hajába nem gabajodott a kis helikopter propellerje. Erre csak sóhajtott egyet és megkérte Carlát, hogy segítsenek neki kiszedni. Hát, Toby nem így reagált, mert azonnal felpattant a helyéről, odarohant a hülyékhez, kikapta Nick kezéből a távirányítót és a földhöz csapta. Mondanom sem kell, összetört. Ezután az ikrek eltemették a tönkrement darabot az osztály narancsfájának cserepében, azt hajtogatva, hogy "nyugodjon békében". Szerettük a hétfő reggeleket. Azok mindig olyan mókásak voltak.
 Az órákon bedobtuk magunkat, Leonak egész napos hisztijei voltak a játéka miatt, állítólag karácsonyra kapta az anyukájától. Erre a fiúk röhögőgörcsöt kaptak, szétszekálták szegényt. Az ikrek és Rose kicsit együtt érzőbbek voltak, ők vigasztalták, míg a többiek szendvicsekkel dobálták Leot. Carla háborgott, mert nem sikerült megcsinálnia Natalie haját, akinek frizurájába még mindig bele volt ragadva pár propeller, bár ő csak a vállát vonogatta, mondván, hogy "amíg a tanulásra tud koncentrálni, addig nem érdekli semmi". Toby Nickkel vitázott, hogy ha már "vezet akkor próbálja már meg normálisan, különben betöri az orrát". Rose az elölrébb ülő Leilának kiabált valamit folyamatosan, amin a lány nagyokat röhögött. Azt azért hozzátenném, hogy ezt mind órán sikerült véghez vinnünk. Rose szerint ez nem volt nagy gond, náluk már megszokták a tanárok, hogy ilyenek. Ez amúgy tök jó, nem?
 Este a bátyám hazahozott egy lányt vacsorára. Persze, hogy Lisa volt az. És persze, hogy felismert. Ami azt illeti, a vacsi azzal kezdődött, hogy amint Lisa meglátott, odarohant hozzám és megölelt. Én pedig viszonoztam az ölelést, nevetve üdvözöltük egymást, eközben Dani csak bámult minket. Aztán megkérdezte, hogy honnan ismerjük egymást. Mi meg elmagyaráztuk neki, hogy Lisa gyakorlatilag a szomszédban lakik, Krisszel, aki nem más, mint az öccse. Na, erre szegény teljesen összezavarodott, egész vacsora alatt őt vigasztaltuk. Lisa azzal, én biztos kezekben vagyok - Krisre gondolt, persze -, én meg azzal, hogy "sajnálom, hogy ilyen hülye". Erre lemajmozott, én kiröhögtem, anyuék fejcsóválva megállapították, hogy mi sajnos nem változunk, Lisa meg kuncogva figyelte az abban a pillanatban kialakult vitánkat. Aztán Kris lesétált az emeletről - asszem' a gépemen javított valamit -, sokkot kapva a látványtól. Ekkor apu szólt neki, hogy nincs semmi baj, csak a szokásos balhé, mire Kris vállat vont és leült hozzánk enni. Jó kis este volt. 

A pályázatra készülő alkotásunk már ütötte az alapok kegyetlenül magas fokát, miután a hétvégét Natalienál töltöttük. Mármint szó szerint, ott is aludt a kis csapatunk. Igaz, Rose egész idő alatt Natalie aranyhörcsögével szórakozott - befestette a lábait, rárakta egy papírra és hagyta, hogy össze-vissza szaladgáljon -, de ő is kivette a munkából a részét, sőt kitalálta, hogy a höri mancsnyomaival meg lehetne csinálni az apróbb virágokat a háttérben. Gyerekes agyszüleményének köszönhetően megspóroltunk egy csomó időt a festéssel, viszont az állat teljesen kinyúlt, mire végeztünk. Szerencsére komoly baja nem lett, megetettük almával és már rohangált is tovább. Ez alatt Kris és Toby kontúrt festett, én meg Leilával és Natalieval rendeztem az apróbb részleteket. Mondanom sem kell, hajnalokig dolgoztunk, de megérte. Egész jól sikerült, bár a fiút még valahogyan a vászonra kellett varázsolnunk. Nem szó szerint...

11.fejezet

 A terembe lépve borzasztó bűz csapta meg az orromat. Kris fintorogva lépkedett át a padok között a hülyéket keresgélve.
 - Mi ez a szag? - ordította.
 Körbefordultam, mire osztálytársaim orrukat befogva, unottan mutogattak a terem végébe. Ahol Leo rizst tömött magába, Nick valami rózsaszín cuccot evett, Jarednél meg kés volt... Ami az ő esetében nem jelent túl jót. Szóval, ott álltam megrettenve, hogy vajon hová is csöppenhettem, mikor Jared vigyorral az arcán - és fegyverrel a kezében - megindult felém.
 - Jenny! Átváltottunk Japánba! - röhögte, míg én hátrébb lépkedtem. Aztán elém ugrott a másik két hülye is, kezüket összetéve, egyik lábukról a másikra ugrálva.
 - Oppa, Gangnam Style! - üvöltötték, hogy majd' kiszakadt a dobhártyám. Aztán Rose odasétált hozzánk.
 - Figyelj csak rám, nézz a szemembe! - kezdte nyugodt hangon, majd óvatosan Jared felé nyúlt, aki egyre csak vigyorgott - Ezt most elveszem. Jól van, ügyes fiú! - mondta és kivette a srác kezéből a kést.
 - Kész a sushi! - kiáltotta Nick.
 Erre az ikrek fölugrottak és a leghátsó padhoz rohantak. Aztán megragadtak egy "nem is tudom mi ez" kaját és... megették. Pár pillanat múlva pedig kiköpték és köhécselve ugrándoztak, hogy "fúúúúj, ez borzasztó!".

 - Nem lehet, hogy romlott a hal? - ráncolta a szemöldökét Carla.
 - De, lehet! - bólogattak a hülyék. Úristen!
 Míg Leila és Natalie az ikrek nyelvét fertőtlenítették, Brent folyamatosan röhögött - azt hiszem, nem hitt a szemének -, ölében Carlával. Aztán Toby lépett be, fura arckifejezéssel végignézve rajtunk, majd inkább legyintett. Ledobta a cuccait a padjához, utána Rosehoz és hozzám sétált.
 - Na, megvannak a tervek? - kérdezte, mire Rose kihalászott a zsebéből egyy kissé gyűrött papírt és átnyújtotta neki - Kösz. Jenny, a tiéd? - nézett rám. Teljesen kiment a fejemből!
 - Hát, tudod, nem volt időm tegnap megcsinálni... - kezdtem, mire Toby megrázta a fejét.
 - Nem baj - mondta - Majd odaadod később.
 - Hé, engem megfenyegetsz, hogy hozzam másnapra, őt meg elengeded? - háborodott föl Rose. Hoppá.
 - Mázlija van - veregette meg Toby a vállát - Tudod, ő még új lány - bólogatott tettetett őszinteséggel, mire felröhögtem.
 És onnantól kezdve az összes órám azzal telt, hogy megpróbáljam terv szerint lerajzolni a képet. De nem ment! Volt, mikor a lányt magasabb lett a fiúnál, meg sárgák lettek a szirmok vagy akkorák lettek a virágok mint egy ember feje... És persze, mivel nem tudok több felé figyelni, úgy döntöttem a délelőttömet azzal töltöm, hogy a zenelejátszómat hallgatva firkálgatok, így kizárva a tanulást és a többieket. Igen, a tesit is ilyen fajta képen oldottam meg, egy kis "fáj a hasam" történettel. De semmi! A papírmennyiség amit elhasználtam egy egész erdőnek felelt meg, ezért volt, - spórolni kell - hogy a kezemre, a padra, a székre vagy a falra rajzoltam. A takarító meg örülhetett nekem.
 Matekon lehajtott fejjel - zenét hallgatva, természetesen - doboltam a padon és gondolkoztam. Húsz perc múlva pedig már elegem lett és megdobtam egy papírgalacsinnal a mellettem ülő Krist. Aki először csak furán nézett rám, majd széthajtogatta a fecnit. Aztán felbámult a plafonra, vissza a papírra és irkálni kezdett. Később visszahajította, én pedig rögtön olvasni kezdtem. A "lehet kicsit változtatni a rajz tervein?" kérdésem válasza az "asszem, aha... de miért? Nincs ötleted, mi?" üzenet lett. Erre felé fordultam és bólintottam egyet, míg a tanár a táblával volt elfoglalva. Kris elmosolyodott és suttogott valami olyasmit, hogy "nyugi, majd segítek". Ennek igazán örültem. Egyrészt, mert egész nap hanyagoltam a többiekkel való tanulást, másrészt, mert majd' megbolondultam az folyamatos agyalástól. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk, ezért inkább ledőltem a padra és tovább hallgattam a zenelejátszómat. Egyszerű, "jennis" megoldás.
 Szünetben Krisszel próbáltunk megoldást keresni a problémámra és végigalkotván azt az öt percet nem mondhatnám, hogy jutottunk valamire. Krisnek könnyű volt, ő már kitalált valamit, amikor én már szinte a színeket sem tudtam megkülönböztetni. A segítség jól is jött volna, csakhogy az a segítség, amire én vártam nem jött meg. Ugyanis a körülöttünk lévő káoszban - és halszagban - csoda, hogy nem sérültünk meg. A hülyéknek természetesen akkor támadt kedvük még shusit csinálni, amikor nekem fontos dolgom lett volna, és még szép, hogy mivel elfogyott a hal, papírból, meg az asztalból vájt - juj - darabokból összeügyködött izével kezdtek dobálózni. Az ikrek üvöltették a telefonjukból szóló zenét, énekeltek meg táncoltak Leilával, Rose pedig valamiért ugrálni kezdett, lábát a földhöz verve. Úgyhogy igen, öt perc alatt nem sikerült kitalálni a rajz kinézetét.
 - Ezzel így nem megyünk sokra... - sóhajtott végül Kris, majd kikászálódott az ágyamon heverő papírkupacból.
 - Nem igazán... - értettem egyet.
 - Vedd elő a tancuccaid - lépett mellém. Szót fogadtam és elővettem a könyveimet. Aztán erősen gondolkodni kezdtem azon, hogy mi is lehetett a házi. Jól van, na, kimaradt az egész nap - Nem figyeltél, mi? - mosolygott, mire megráztam a fejem.
 A tanulás segített egy kicsit, elvonta a gondolataimat a rajzról. Csakhogy az agysejtjeim így is folyamatosan elhalóban voltak, a lecke meg rátett egy lapáttal. Viszont csend volt. Túl nagy csend. Semmi pisztolylövés, atomrobbanás, rock bandák zaja. Dani nem volt otthon. Hű. Ez nekem elég ijesztő volt. Miután befejeztük a házi feladatot intettem Krisnek, hogy jöjjön, lemegyünk a laptopomért. A konyhában anyu főzőcskézett.
 - Ó, sziasztok! - vigyorgott - Ki ez a fiú, Jen?
 Jó, az mondjuk elég érdekes, hogy Kris már majdnem egy hónapja minden egyes nap nálunk lógott, és anyunak akkor esett le, hogy a gyereke barátkozik. Hol volt, amikor Rose eltörte a kedvenc vázáját?
 - Csókolom, Kris vagyok! - intett Kris. Anyunak elkerekedett a szeme, ugyanis a gyerek barátja magyarul kommunikál.
 - Ó. Hát, szervusz - bólintott, majd visszafordult a vacsi felé, hogy tovább szeletelhesse a húst.
 Kris megvonta a vállát, majd bementünk a nappaliba a gépemért.
 - Na, akkor - ültem le a kanapéra, bekapcsolva a laptopot - Megnézünk néhány képet a...
 - Ne mááár - szakított félbe Kris, ahogy lehuppant mellém - Még mindig ezen jár az agyad?
 - Öhm. Igen? - néztem rá furán. Mert hát, valamit kellett volna már kezdenem magammal, ezt ő is tudta.
 - Lazíts. Majd jön az ihlet, ne aggódj! De ezt így nem lehet. Tönkreteszed magad... - húzta el a száját. Jó, igaza volt. Már tökre be voltam pörögve az egész verseny miatt, meg, hogy rám bíztak egy feladatot.
 - Oké - adtam meg magam, mire Kris mosolyogva bólintott, kivette a kezemből a gépem és írni kezdett valamit - Mit csinálsz? - kérdeztem.
 - Ezt most meg fogjuk hallgatni - jelentette ki, majd pár pillanat múlva felcsendült a Linkin Park Burn It Downja. Hálásan fordultam felé, de ő rám se nézett. A képernyőt bámulta, majd visszatette a gépet az ölembe - Hívnak - tette hozzá.
 Kattintgattam párat, majd megnyitottam a skypon villogó ablakot. Kris mellém hajolva figyelte, mit csinálok. A képernyőn megjelent Máté, széles mosollyal az arcán. Ami aztán le is fagyott róla, értetlenül meredt a kamerába.
 - Szia... - motyogta.
 - Szia - köszöntünk egyszerre Krisszel.
 - Hát ő? - kérdezte, még mindig nagyokat pislogva.
 - Csókolom, Kris vagyok! - röhögött Kris, mire unottan fordultam felé.
 - Inkább hülye - közöltem, de ő csak nevetve megvonta a vállát.
 - Jelentkezz be nekem facebookra! - jutott hirtelen Kris eszébe.
 - Miért? - vontam fel a szemöldököm, mire ő nyomkodni kezdte a billentyűzetet és már be is lépett - Hé, ne már!
 - Minden oké? - bámult Máté ijedten a kamerába.
 - Levi írt! - tolt arrébb Kris.
 - Ki az a "Liváj"? - nevetett Máté.
 - Asszem' a bűvész úr haverja, aki kilenckor akar chatelni a másikkal. Aki mellesleg már majdnem nálunk lakik! - sóhajtottam - Húzás haza, ha beszélgetni akarsz vele!
 - Jó, mindjárt - legyintett, majd nevetni kezdett, gondolom azon, amit Levi írt.
 - És mi lesz Lolával? - dobtam be az adu ászt.
 Na, erre Kris megállt a gépelésben, ijedten kezdett maga elé bámulni, majd rám. Ez hülye! Megint elfelejtette a kishúgát. Ennek nem való gyerek! Kris felugrott a kanapéról, felkapta a táskáját és kirohant a nappaliból.
 - Holnap jövök! Szia! - kiáltotta, aztán már csak egy ajtócsapódást hallottam.
 - És ki az a Lola? - rázta meg Máté a fejét értetlenül. Kicsit összezavarodhatott.
 - Nem érdekes - legyintettem.
 Pár percig csöndben figyeltük egymást, majd elröhögtük magunkat. Én végiggondoltam, hogy Máté hogyan is élhette meg az iménti találkozást, Máté meg szerintem azt, hogy én mire gondolhattam. Ez megtörte a jeget.
 - Na, mizu? - fogta, vagyis csak akarta komolyra fogni a dolgokat. Merthogy közben próbálta elérni, hogy a nevetéstől ne folyjon ki a nemrég megivott kóla az orrán.
 - Tegnap óta? - bámultam rá kétségbeesetten, mikor eszembe jutottak a problémáim. Az arcomat látva ő is elkomorodott.
 - Mi a baj? - kérdezte.
 És akkor én elmeséltem neki mindent. Tényleg mindent. Még Rose ruha összeállítását is, ami azt hiszem, hogy nem érdekelte, de bevallom, engem sem, csak ideges voltam. Amikor nagyon akarsz valamit, de nem jön össze... az nem túl jó.
 - Értem - bólintott - Csak ennyi? - röhögött fel.
 - Ez nem vicces! Nem fogok tudni aludni sem! - akadtam ki teljesen. Máté csöndben üldögélt a gépe előtt, gondolkodott egy darabig, beleivott a kólájába, megint agyalt egy kicsit, majd csettintett egyet.
 - Megvan! - kiáltotta, aztán önelégült mosollyal hátradőlt a székében.
 Kíváncsian figyeltem, hátha mond valamit, de csak ült és mosolygott. Aztán felvonta a szemöldökét - gondolom észrevette, hogy huzamosabb ideig bámultam.
 - Mi van? - nézett rám, mire én rácsaptam a fejemre. Isteneeem! Aztán leesett neki - Jaaa! Az ötlet! Na, szóval. Tudod volt általánosban egy pályázat. Festettél rá valami... - kezdte, de elcsuklott a hangja. Azt a festményt nem egyedül készítettem. Ezt tudta nagyon jól - Ne haragudj...
 - Semmi baj - ráztam meg a fejem.
 - De ötletnek nem rossz. Gondold át. Hátha tetszik nekik - mondta halkan.
 - Jó. Köszi - mosolyodtam el - Most viszont - néztem az órámra - Mennem kéne. Megcsinálni a rajzot. Meg aludni is szeretnék...
 - Oké - nevetett fel - Szia.
 - Szia.
 - Jen! - kiáltott rám, mielőtt még kinyomhattam volna a chatet.
 - Igen? - néztem rá.
 - Ha lehet, kerüld a magas helyeket. Meg az éles tárgyakat... Meg a hülye gyerekeket - gondolt bele egy kicsit a szituációba, miszerint "Jenny bemegy egy veszélyekkel teli épületbe, a bénaságával együtt". Bólintottam, majd elköszöntünk egymástól, én meg kikapcsoltam a gépem.
 Aztán felrohantam a szobámba, kirántottam az egyik fiókom, minek tartalma a földre zuhant és őrült tempóban rajzolgatni kezdtem. Tíz perc, harminc, egy óra, kettő. Csak úgy röpült az idő.

10.fejezet

Az ez után elkövetkezendő két hét zsúfoltabb volt, mint bárki gondolná, ugyanis mindenből, minden órán, minden lehetséges alkalommal dolgozatot írtunk. És valami fergeteges osztályzatok születtek részemről. Ha Kris nem lett volna, én bukással kezdem az évet. Ehelyett csatlakoztam az okosokhoz és szereztem nyolc ötöst. Három röpdoga, három témazáró - csak azt nem értettem, hogy év elején miből -  és két szóbeli felelet. Amiken többet izzadt a tenyerem, mint addig egész életemben. 
 A hétvégéket leginkább Leilával és Rosezal töltöttem, többször volt, hogy tankönyvvel a kezünkben beszélgettünk a reggelinkről - fura program fura lányoknak -, minthogy kicsit lazulhattunk volna. Ami persze annyit jelentett, hogy pizzával tömve magunkat bámultuk a tévét vagy a kerti függőágyban aludtunk... Egyszerre hárman, ebből kikövetkeztethető, hogy le is zúgtunk róla egypárszor. Külön öröm viszont, hogy a zajra Dani kinézett az ablakon, némi friss levegőt szívva... és engedve be a szobájába...
 Carla és Brent megígérték az ikreknek, hogy a hétvégén elmennek velük a Central Parkba teniszezni. Ezt persze először nem hittük el, de aztán be kellett látnunk, hogy nagyon is komolyan gondolták, ugyanis miután visszajöttek Manhattanből Lora megmutatta a kacsáktól és egyéb madaraktól szerzett tollakat... Csak remélni tudtuk, hogy nem frissen tépte meg a madárkákat...
 Persze két hét alatt teljesen leamortizálódott az osztály; a hülyék írtak facebookon, hogy "már most nem bírják a tananyag mennyiséget, pedig jóformán még el sem kezdődött a suli"; Rose a sok magolástól keverte a történelem és a fizika tételt, így már beleőrült abba, hogy nem bírja megkülönböztetni a két tárgyat; Nataliet és Tobyt majdnem, hogy nem is láttuk, ők szünetekben is az órákra tanultak, így hanyagolva az olvasást; az ikrek persze nem aggódtak, végigröhögték a szenvedésünket - szuper gyerekek, akiknek csak egyszer kellett elolvasniuk valamit, rögtön megragadt a memóriájukban -, bár fogadni mernék, hogy kicsit kínjukban és félelmükben és nevetgéltek; Kris könnyen eltárolta a sulival kapcsolatos információkat abban az idegesítően okos fejében, ezért szabadidejében - ja, neki volt - a motorján izgúlta szét magát, ugyanis azt még mindig nem bírták megjavítani; Brent meg Carla pedig sajátos technikával tanultak: az egyik kérdez, a másik válaszol és, ha jó a válasz jár egy jutalom csók.
 Adammel is találkoztam párszor, a leggyakoribb témánk természetesen az volt, hogy a tanárok nem kíméltnek bennünket, már akkor a halálunkat akarták végignézni, amikor még alig éltünk valamit. 
 April is ritkábban látogatott és boldogított minket a szünetekben. Náluk is játszották a "hiába év eleje, nem ússzátok meg" kidobóst a tanárok. Aminek egyszerű szabályai vannak: mindenki addig tanul, míg ki nem nyúlik és aki a legtovább bírja ájulás nélkül, nyer egy ötöst. Szuper!

 Azon a reggelen Brenték vettek fel minket autóval és vittek suliba. Ahol a többiek már vártak ránk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, az ikrek lerohanták Carlát, Rose pedig engem és Leilát.
 Aztán bementünk a terembe, ahol a hülyék összetolták a padokat, hogy "menő színpadot" építsenek. Utána arról ugráltak le és ordibálták ki a lelkükben felgyülemlett feszültséget. Ennek persze igazgatói iroda lett a vége, de hát kit érdekel, ha már ki van tisztulva az ember feje... Mondjuk azt, akinek leesik, hogy hülyeséget csinált. Magyarul nem nekik.
 Órákon kezdődhetett előlről az "én tanultam minden nap, most felmondom, amit tudok és talán megúszom egy hármassal...". A tanárok könyörtelenül szívatták a fejünket, de Leo így is csak negyed órán át felelt irodalomból... Szegény egyest kapott, pedig az ikrek nagyon súgták az anyagot.
 - Ne aggódj! Legközelebb biztos kijavítod - vigasztaltuk Rosezal Leot a szünetben.
 - Ezt gondold át még egyszer! - nézett rám Toby felvont szemöldökkel.
 - Ettől biztos jobb kedved lesz! - tapsikolt Lora, majd beállt Leo mögé és meghúzta a bal fülét.
 - Áhááhá! - kiáltott Leo - Ettől miért lenne jobb kedvem?!
 - Nekem az lesz! Nézd! Átlátok a füleden! - nevetgélt Lora, majd egy szemmel átnézett a hülye fültágítóján.
 - Jó, úgysem aggódok a jegy miatt. Lesz még egypár egyesem - vigyorgott össze Leo a haverjaival.
 Az azért tök jó volt, hogy ők így vették a tanulást: elolvastak két oldalt a tankönyvből és letudták egy "hoppá, máris megtanultam az anyagot, nobelt nekem"-mel. De ők voltak a legjobb példa arra, hogy láthassuk, nem az irdatlan mennyiségű tanulnivalótól zápul meg az agyunk.
 Rose meglepően jól teljesített a felelések alatt, öröm volt nézni, ahogyan begyűjti a négyeseket. Nála ez már a "csillagos eget" jelenti, megelégszik az ilyen átlaggal. Sőt. Külön hálás volt a tanároknak, hogy nem adtak már az első percben karót, csak rutinból, hanem volt bátorságuk megvárni a végkifejletet.

 A szerdai rajzórán Kris, Leila, Natalie, Rose és Toby társaságában alkothattam. Az óra nagy része persze azzal telt, hogy Kris a kék temperát pirossá változtatta - így festettem szó szerint Vörös-tengert -, amin persze Rose elkezdett röhögni, a rajztanár meg üvöltözni vele, hogy "ezek a mai fiatalok nem tisztelik, ha egy öregember aludni akar!". Bár nem tudom, hogy Mr.Bridge mitől "öreg" a maga harmincnyolc évével...
 - Jut is eszembe... - szólt szemeit dörzsölgetve tanár - Egy hónap múlva lesz egy a korosztályotoknak meghirdetett művészeti verseny. Érdekel valakit?
 Rosezal összenéztünk, majd széles mosollyal az arcunkon felemeltük a kezünket. Aztán Kris, Toby, Leila, Natalie és még pár ember más osztályokból. A tanár bólintott, majd hozzátette:
 - Akkor jó. Alkossatok négy-hat fős csapatokat, szünetben gyertek és diktáljátok be a neveteket - szólt, majd hátradőlt a széken és elaludt.
 - Így hatan pont megvagyunk, nem? - nézett körbe rajtunk Leila.
 - Ja. A témát azért nem ártott volna megkérdezni... - szólt Rose, mire Toby unottan megforgatta a szemeit, majd letépett a falról egy szórólapot és meglengette előttünk.
 - "A határidő október 30." - kezdtem a felolvasást összehúzott szemekkel, majd Kris folytatta:
 - "A téma: a fiatalok szemével megvilágított érzelmek. Öröm, bánat, fájdalom, csalódás, szerelem, harag"...
 - Az örömben az ikrek sikert aratnának - gondolkozott összeráncolt szemöldökkel Rose - Talán rózsaszín papírra ragasztanának szívecskéket meg színes smileykat...
 - "A tizennégy-tizennyolc éves gyerekek négy-hat fős csoportokat alkotva jelentkezhetnek és küldhetik be az általuk készített ceruzarajzot, festményt, szobrot, stb." - olvasott tovább Leila.
 - "A nyertes csapat tagjai rajzkészletet, az iskolájuknak járó pénzjutalmat, jegyeket maguknak és barátaiknak a ...vidámparkba kapnak." - fejeztem be az utolsó sorokat, majd mosolyogva a többiekre pillantottam. 
 - Rajzkészlet? - csillant fel Leila szeme.
 - Pénz? - nézett föl Toby is.
 - Vidámpark!!! - visítottuk Rosezal, mire Mr.Bridge rácsapott az asztalra egy "éppen aludtam, nem zavar?" kiáltással.
 - Ezt, ha az ikrek meghallják, kiugranak a bőrükből - suttogta Kris.
 - Sajnos a hülyéket is érdekelni fogja a téma... - sóhajtott Natalie, mikor arrébb tette a könyvet.
 - Azoknak öten valahogy mindig sikerül szétfeszíteniük az idegeimet - szólt Toby, majd levette a szemüvegét és megdörzsölte az arcát.
 - Most miért? Az ikrek úgy, ahogy vannak imádni valóak. A hülyéket meg majd felrakjuk a kis körhintára. Biztos élvezni fogják... - röhögtem el magam, mikor elképzeltem, ahogyan Leo, Jared és Nick az apró, kisgyerekeknek való, szivárványkörhintán visítoznak meg nevetnek. Aztán Rose is elgondolkodott, de mivel ő ijedt fejet vágott, fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében.
 - És? - nézett végig rajtunk Natalie - Mit választunk?
 Hirtelen lefagyott mindannyiunk arcáról a mosoly. Mit választunk? Kellett egy téma, mégpedig sürgősen. Egy gyors "mégis, hogy a francba fogjuk eldönteni?" arckifejezés után kezdtük egymásra zúdítani az ötleteinket.
 - Legyen a csalódás - szólalt meg Rose.
 - Kiben csalódtál? - meredt rá felvont szemöldökkel Kris.
 - Benned! Miért nem mondtad el, hogy Floridából jöttél?! - akadt ki Rose, kezeivel kalimpálva a levegőben.
 - De nem onnan jöttem... - bámult Kris tágra nyílt szemekkel - Akkor legyen harag. 
 - Miért? - nézett rá Leila.
 - Nem tudom.
 - Jó, de azt megmondanád, hogy mégis hogyan akarod lefesteni a "haragot" egy négy négyzetméteres vászonra?! - mutogatott Toby idegesen a szórólap ezen pontjára, ahol le volt írva a vásznak, plakátok és szobrok mérete - A "bánat" egyszerűbb.
 - Mégis mitől? - nézett Natalie Toby szemébe - Semmivel sem egyszerűbb. Ahogyan a "fájdalom" sem.
 - Öröm? - gondolkodott Leila.
 - Ja, rózsaszín papírlappal, szívekkel meg szivárványszínű smileykkal - bólogatott cinikusan Rose. Neki valamiért nagyon tetszett ez az összeállítás.
 - Akkor a... szerelem? - tettem fel végül a kérdést, amire a többiek meggyötört arccal meredtek rám. Csakhogy nem volt megadva több lehetőség, és ők is tudták, hogy ez az egyetlen téma, amit valahogyan össze tudunk dobni. Bár az arckifejezéseket elnézve ott helyben letudtam volna festeni a "fájdalmat", ami már majdnem kézzelfoghatóvá vált.
 - Akkor a szerelem... - sóhajtott Leila, majd a többiek is, így beletörődve a helyzetükbe.
 - Akkor - csapta össze a kezét Kris - Már csak egy giga vásznat kell valahonnan szereznünk.
 - Ja. Ezt megoldottuk - szólt Toby, majd visszaült a padjába, ugyanis Mr. Bridge feladta még a gondolatát is az alvásnak, így körbejárt megnézni a rajzokat unalmában.
 A következő pillanatban a tanár már előttem ácsorgott és a festményemet tanulmányozta. Felvont szemöldökkel fordult felém.
 - Jenny ez...
 - A Vörös-tenger... - mosolyogtam zavaromban.
 - Hmm... Igazán kifejező - mondta, majd továbbsétált, Kris meg felém fordult.
 - Azt a temperát használtad? - nevetett, mire én sem bírtam tovább, bólogattam, közben próbáltam visszatartani a röhögést.

 - Ez azt jelenti, hogy megyünk a vidámparkba? - ugrándoztak az ikrek, miután beavattuk őket az órán történtekbe.
 - Nem. Ahhoz először nyernünk kell - kiáltott Natalie a terem másik végéből, fel sem nézve valami regényből.
 - És mit választottatok? - mosolygott ránk Carla és Brent.
 - Szerelem - feleltük tök egyszerre.
 - Az de jó! - tapsikolt Lora, miközben Megan folyamatosan a hülyékkel pörgött.
 - Miért forognak? - mutatott rájuk Toby, négy osztálytársunk ép eszét megkérdőjelezve.
 - Gyakorolnak a kis körhintára - nevetgélt Lora. Háh. Tudtam én.
 A nap persze fergetegesen vidám hangulattal ajándékozott meg minket. Mindenki örült a vidámparknak, az ötleteinknek, meg úgy egymásnak. A hülyék is kedveskedtek nekünk egy "hé, ha nincs semmi ihlet a képhez, itt vagyunk mi, majd pózolunk" beszólással. Ezután természetesen azzal teltek a szünetek, hogy feszegették az izmaikat az ikreknek, akik kiröhögték, meg ölelgetni próbálták őket, amiből kergetőzés lett. Miután pedig kifulladtak Jared közölte, hogy "ő szörnyű érzelmeket vált ki a nőkből, szinte meg akarnak őrülni tőle". Natalie és Toby a versenyre készülő festményünket tervezgették, erre Rose közölte, hogy "hülyék, ezt nem lehet tervezni, azt festesz, ami éppen eszedbe jut". Leila helyeselt, de hozzátette, hogy azért az alapokat nem ártana közösen kitalálni, hogy hogy nézzenek ki. Ebből kezdődött a vita, miszerint vagy festesz össze-vissza vagy kinéz valahogyan a kép. Krisszel csak bámultuk őket, néha felröhögtünk az osztállyal, mikor éppen a négy civakodó eljutott a dobálásig. Ekkor Brent állította le őket, hogy "ez csak egy hülye verseny, ezért nem kéne kinyírni egymást még idő előtt". Erre persze őt is megdobálták, azt hiszem, filctollal.
 - És mit szólnátok hozzá - kezdte Megan, mikor órák után kiléptünk az iskola épületéből -, ha valami virágos tájképet festenétek, rajta Duckyval? - ugrándozott.
 - Mi az a "Ducky"? - nézett fel Nick Jared cipőjéből, amit egyébként szagolgatott...
 - Megan fogadott kiskacsája - nevetett Carla.
 - Van egy kacsád? - bámultam az ikerre.
 - Aha, a Central Parkban - bólogatott - Ráhúztam a lábára a szivecskés gyűrűmet, hogy felismerjem majd.
 - És szerinted egy ekkora - mutatott Toby két ujjával a levegőbe - kacsa lábáról nem fog leesni az a gyűrű? Mondjuk, mikor úszik?
 - Nem - rázta a fejét, két szőke copfja pedig ide-oda ugrált. Toby megforgatta a szemeit, majd elköszönt tőlünk és elindult Natalieval.
 Krisszel is haza indultunk, előtte még megbeszéltem Rosezal  és Leilával, hogy facebookon majd írjanak rám, mert ki kell találnunk a festményünk kinézetét. 
 A ház tök üres volt, ritka alkalom, mikor még Dani sincs otthon, ezért belopóztam a szobájába a laptop töltőmért - érdekes, valamiért mindig nála köt ki -, és kiszedtem az ágyából... valamit, amire azt hittem, hogy mozgott.
 - Pfhúj, mi ez?! - nézett döbbenten Kris, mikor utólért.
 - Azt hiszem, pizza - fintorogtam, majd inkább kidobtam a természeti "csodát" mielőtt még kiderült volna, hogy egy élő állat.
 Aztán kezdődhetett a délutáni tanulás. Amin - természetesen - megtanultam mindent, még azt is, hogy hogyan kell öt percen belül zsinórban kétszer agyhalált kapni. Korrep után bekapcsoltam a gépem, majd lehuppantam az ágyra és megnyitottam a facebookot. Rose és Leila már vártak, szóltak, hogy a skype valamivel hasznosabb lenne, inkább ott beszéljünk. Kris leült mellém, majd elindítottam a skypeot és konferenciabeszélgetést kezdeményeztem. Kicsivel később már ott vihogott Rose és mosolygott Leila a képernyőn.
 - Sziasztoook! - integetett Rose a kamerába, majd hunyorogni kezdett, mikor felvillant egy ablak - Hé, ez Toby.
 - Okézd le! - szólt Kris mögülem.
 - Vettem - mondta Rose és pár pillanat múlva már Tobynak integetett.
 - Szia - mosolyogtam Leilával.
 - Sziasztok. Írtam Natalienak, ő is mindjárt csatlakozik - nézett fel Toby a szemüvege mögül.
 - Jó. Akkor, szerelem... - húzta össze szemeit Leila, majd ujjaival dobolni kezdett az íróasztalán.
 - Szerintem a hónap végére megfogunk őrülni - sóhajtott Rose - Fogalmam sincsen, hogyan lehetne ábrázolni. Milyen hülye ötlet már?! Hogy lehet megfesteni egy érzelmet? - nyávogott.
 - Ne szenvedj, gondolkozz! - vigyorgott Kris mögülem, mire hátra fordultam. Aztán felsikoltottam, mert egy csomó tollpihe repült az arcomba.
 - Hülye! Miért kellett tönkretenni?! - visítottam, majd felkaptam a szakadt párnám maradványait.
 Kris röhögött, aztán fogott egy marék tollat és nekem dobta. Erre fogtam magam és visszadobtam. Így kezdődött a "pihecsata". Amin Leila és Rose nevettek Toby viszont nem nézte jó szemmel, hogy elhülyüljük az egészet, ezért ránk ordított, amitől kicsit megijedtem.
 - Bocsi - tettem fel a kezeimet. Aztán bevillant egy új ablak - Ez ki? - néztem Krisre, mire ő intett, hogy Natalie az, úgyhogy megnyitottam. Csakhogy nem ő volt, mert a képernyőn megjelent Jared, fejjel lefelé, feketére festett arca pár centire a kamerától. Ijedtemben sikítottam egyet - Jared! Mit művelsz? - motyogtam, szívbajjal küzdve, közben Kris nevetett, hogy hogy lehettem olyen hülye, hogy bevettem, Natalie pont azt választja majd felhasználónévnek, hogy "beautifulJ.63"... Jogos.
 - Nem egyértelmű? Megmutatom, hogy milyen az, ha valaki orra esik az udvaron - magyarázta meg Jared a hatalmas foltot a képén.
 - Értem.
 - Az ott vér? - hunyorgott Leila a kamerába, Jaredet fürkészve.
 Ekkor Tobynál felvillant egy ablak, mire ő csendben megnyitotta, ügyet sem vetve a hülyére és az éppen kialakuló beszélgetésre. Szerintem átgondolta, hogy jó ötlet volt-e velünk indulni a versenyre. Mert hát, nem volt az. És még szerencse, hogy Jared nem személyesen mutatta meg neki az esésben keletkezett sérülését, mert valószínűleg lecsapta volna egy enciklopédiával.
 - Sziasztok - szólt Natalie a képernyőről.
 - Szia - intettem egyedül én, mert Kris, Leila és Rose túlságosan  is elvoltak foglalva a hülyével.
 - Az ott Jared? - bámult ő is a kamerába.
 - Hosszú történet - legyintettem.
 - Jenny! - kiáltott Toby a homlokát dörzsölve - Nyomd már ki azt az idiótát! Megőrülök tőle!
 - Oké - adtam meg magam rögtön, ugyanis normál esetben szívesen foglalkoztam volna Jareddel, akkor viszont dolgunk volt - Szia! - kiáltottam a hülyének, mire ő felvont szemöldökkel felém kapta a fejét, aztán döbbenten meredt rám - Bocsi - mondtam, majd Jared magyarázni kezdett, hogy "ő jó lesz, csöndben fog maradni csak ha...". Szóval ennyit hallottam, mert bezártam az ablakát, így belé fojtva a szót.
 - Na végre! - sóhajtott Toby.
 - Miről maradtam le? - pislogott Natalie.
 - Egy halmozottan hátrányos helyzetű értelmi fogyatékosról - mosolyogta Leila.
 - Eddig mire jutottatok? 
 - Rendeltünk egy hatalmas vásznat - bólogatott Rose - Ja, vagyis még nem. Azt is el kéne intézni...
 - Azt majd mi megvesszük - tette fel a kezét Kris. A "mi" gondolom azt jelentette, hogy ő és én.
 - Jó. Akkor ezt elintéztük. A képpel kapcsolatban van valakinek ötlete? - kérdezte Leila. Mindannyian csöndben gondolkoztunk. Először egy percig, aztán öt és végül tíz percnyi hallgatás után én is kezdtem azt hinni, hogy ebből nem lesz semmi.
 - Megan ötlete nem is volt olyan rossz... - motyogtam, mire mindenki felvont szemöldökkel meredt rám.
 - Nem fogok kiskacsát festeni gyűrűvel a nyakán - rázta meg a fejét Toby.
 - Khm... Gyűrűvel a lábán - javította ki Rose. Úgy tűnt, neki ez volt a lényeg.
 - Nem, nem a kacsáról beszéltem. Hanem a háttérről. Valami virágos tájképről beszélt - szóltam.
 - Cseresznyevirág? - nézett föl Leila, majd matatni kezdett az asztalán, gondolom papírt keresett.
 - Rózsaszínű szirmokkal... - motyogott Rose és ő is keresgélésbe kezdett.
 - És, ha fújná a szél a virágokat? - gondolkozott Natalie - De ez még mindig csak a háttér...
 - A kép közepén állhatna egy pár, mondjuk... egymásnak háttal... - csatlakozott Kris.
 A jó hír, hogy Megan furcsa ötletéből sikerült megterveznünk a festményt, amit a lányok le is rajzoltak, hogy hogy fog kinézni. Aztán megbeszéltük, hogy mindenki megtervezi magának a képet, aztán kiválasztjuk a legjobbat és megfestjük. Hű. A tervek már első nap kész voltak. Azért ez nagy teljesítmény.
 Aztán kivágódott a szobám ajtaja, mire Krisszel felkaptuk a fejünket. Dani állt meg a küszöbön. Kérdőn nézett körbe, majd észrevette a skypot, meg a képernyőmön figyelő négy szempárt és elhúzta a száját.
 - Zavarok? - hű. Ilyet ritkán hallani tőle.
 - Téged mióta érdekel, hogy zavarsz-e? - néztem rá felvont szemöldökkel.
 - Igazad van - bólintott - Gyere egy kicsit! - azzal megragadta a karom, a folyosóra vonszolt és becsapta maga mögött az ajtót.
 - Normális vagy? Nem maradhat felügyelet nélkül a szobámban! - mutattam az ajtó felé, arra utalva, hogy egy eszetlen bűvész valószínűleg abban a pillanatban szedte szét a szobát.
 - Nem érdekel! Tudod hol voltam ma? - kezdte vigyorral az arcán, folyamatosan ugrálva, mire nemet intettem - Egy cukrászdában!
 - Aha. Szuper - motyogtam, majd az eszembe véstem, hogy Dani nem kaphat több édességet.
 - Nem az a lényeg! Hanem, hogy a pultnál találkoztam egy gyönyörű lánnyal és beszélgettünk! - visította. Ijesztő volt.
 - Azta! Te kommunikálsz? - csillant fel a szemem - És, hogy hogy kimozdultál?
 - Ja, nem volt itthon kaja, elmentem venni, megláttam a lányt, megkérdeztem mennyibe kerül a krémes, beszélgettünk, hazajöttem és hoztam neked krémest! - hadarta el egy levegő vétellel, majd felém nyújtott egy zacsit.
 - Aha... Kösz! - kiáltottam, majd elvettem a csomagot, visszarohantam a szobámba és bezártam az ajtót.
 Kris éppen akkor ült vissza, több mint valószínű, hogy hallgatózott. Kérdőn nézett végig rajtam, majd a szeme megakadt a sütin.
 - Kaja! - kiáltotta és kikapta a kezemből, de kicsomagolás közben megállt.
 - Mi a baj? - ültem le mellé az ágyra.
 - Ez a Mennyország Kapuiból van... - forgatta a zacskót.
 - Igen, és? - kérdeztem. 
 - Lisa is ott volt ma...
 Aztán leesett. Akkor a lány, akiről Dani beszélt, az vagy Nana, az afrikai nő vagy Kris nővére, Lisa. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert annak örültem, hogy Dani talált egy lányt, aki tetszik  neki, de hát Lisa?! Mert nincs semmi bajom vele, de a bátyám kikészítené. 
 - Ez nem lesz jó... - húztam el a számat.
 - Khm... Mi történt? - nézett ránk Rose.
 - Semmi - rázta meg a fejét Kris, de láttam az arcán, hogy erre még vissza fogunk térni - Szóval... Mindennel megvagyunk. Hétvégén elmegyünk vásznat venni - fordult felém.
 - Nekem jó - vontam meg a vállam.
 - Na, én mentem. Sziasztok - intett Toby.
 - Én is megyek - intett Natalie.
 - Sziasztok - szóltunk négyen.
 - Jenny, holnapra hozd a terveket - ásított Leila - Én is megyek. Sziasztok.
 - Szia - intettem.
 - Basszus! - kapott a fejéhez Kris - Lola!
 Rosezal értetlenül meredtünk rá, míg ő felkapta a táskáját. Aztán leesett. Ez egy állat! Hogy lehet valaki ilyen hülye?
 - Te megfeledkeztél a kishúgodról? - visította el magát Rose.
 - Igen, előfordul... - legyintett Kris.
 - Hol van most? - kérdeztem.
 - Már biztosan haza hozta valaki. Okos gyerek, megáll a lábán, csak egyedül van otthon. Mentem. Csá! - kiáltott, majd kivágta a szobám ajtaját és a hangokból ítélve legurult a lépcsőn...
 - Ez hülye... - bámult Rose - Mindegy. Figyelj, én is megyek. Fél tizenegy van...
 - Jó. Szia - intettem, majd Rose kijelentkezett, én meg ottmaradtam.
 Aztán hirtelen bevillant egy ablak. Hálát adtam Istennek, hogy drága barátomat  nem rabolták el és széles vigyorral az arcomon elfogadtam a hívást. A képernyőn Máté jelent meg, csendben, mosolyogva figyelt. Vajon miért volt fenn skypon hajnali öt körül?
 - Azon gondolkozom, hogy mennyit változhattál, mióta elmentél - mondta halkan.
 - Nem sokat. Örülök, hogy látlak - suttogtam és éreztem, ahogy egy könny csordul le az arcomon - Sikerült megszegni az ígéretünket.
 - Tudod, időben mindig elkerültük egymást. Na, milyen viszont hallani a magyart? - nevetett.
 - Ezt lekésted. Van egy magyar származású lány a suliban, ezért a körülötte levők nagy része elkezdte tanulni a nyelvet.
 - Íííj... - húzta el a száját - Szóval már ebben sem én vagyok az egyetlen?
 - Mi újság otthon? - kérdeztem.
 - Nem sok. A tanárok megőrültek. Meg akarnak minket ölni! - vihogott.
 - Dettó.
 - Szereztél új barátokat? - nézett rám, kissé félve a választól.
 Szörnyű érzés kerített hatalmába. Amíg én jól éreztem magam, addig Máté egyedül volt otthon. Na, persze nem teljesen egyedül, neki is biztos lettek új haverjai, de az nem ugyanaz. Egyáltalán nem ugyanaz, mert nekem is hiányzott, hogy együtt legyünk. Miután Zoe meghalt ketten maradtunk. Senkit nem engedtünk a közelünkbe, féltünk, hogy a fájdalom eluralkodik rajtunk. Ezért inkább csöndben, fel sem nézve a földről kullogtunk egész nap. Aztán sikerült továbblépnünk, eljártunk otthonról, nem nagy társaságban, csak mi ketten, beszélgettünk, nevettünk. Az, hogy Zoe elment, közelebb hozott minket egymáshoz, mert bár azt hittük ismerjük a másikat, ez nem így volt. Megfogadtuk, hogy minden lehetséges alkalommal segítünk egymásnak, megvédjük a másikat. És én megszegtem az ígéretem.
 - Igen - újabb könny fojt le az arcomon - De a régiek jobbak. Ők igazán ismernek - suttogtam, mire Máté elmosolyodott.
 - Tudom - szólt, majd beletúrt fekete hajába - Hiányzol.
 Hiányzol. A könnycseppek egymás után gurultak le a pólómra és a takarómra. Azt akartam, hogy Máté ott legyen, mellettem. Hogy lássa, mit tanultam, mire vagyok képes, hogyan boldogulok, a barátaimat, a sulit, és, hogy támogasson.
 - Te is nekem! - fakadtam ki, majd görcsös sírás tört rám.
 - Ne - suttogta, nem tudom miért, mikor nála még délután volt, senki nem aludt és szólt, hogy halkabban - Ne sírj. Kérlek...
 Bólintottam, próbáltam megnyugodni, de nem ment. Fogtam egy zsepit, letöröltem vele az arcom.
 - Fáradt vagy...
 - Nem, jól vagyok - szóltam.
 - De az vagy. Menj aludni. Majd legközelebb beszélünk - mondta Máté.
 - Jó - szipogtam - Szia.
 - Szia - mosolygott rám, majd kijelentkezett.
 Én pedig profin álomba sírtam magam. Ahhoz nagyon értek...

9.fejezet

 Valamilyen különös csoda folytán, de időben felkeltem, sőt már fél hatkor talpon voltam. Na jó, a csoda a telefonomon lévő ébresztő volt, a fél hat pedig finomítás, mivel hétkor gurultam le az ágyról, magammal rántva a szekrényemen elfekvő hatalmas könyveket. Amik, őszintén szólva fogalmam sincsen, hogyan kerültek oda. És, hogy mért voltak akkorák, mint maga az éjjeliszekrényem. Tehát az addig a fejemen díszelgő seb mellé telepítettem még egyet. Tök jó volt.
 A hangulatot az időjárás fokozta, ugyanis szakadt az eső, ugyanúgy, ahogy nyáron az esernyőm is egy faágnak köszönhetően. Szóval, a dolog úgy nézett ki, hogy Krisszel gyalogolhattam be a suliba, hülyére ázva. Ráadásul a hajam a nedvességtől égnek áll. Kicsi esélyem volt arra, hogy ne tűnjek őrültnek, amikor belépek az osztályterembe.
 Fekete bakancsot és bőrkabátot kaptam magamra. Aztán megálltam az ajtóban, a kis tető alatt. Onnan figyeltem Krist, aki a kapuban állt, egy pulcsit tartva maga felett, ami mellesleg átázott... és ebből kikövetkeztethető, hogy az alatta ácsorgó Kris is. Jót röhögtem rajta. A szerencsétlenség fertőző.
 - Most azonnal gyere ide és induljál meg, különben én rángatlak el az iskoláig! - morogta.
 - De esik... - nevettem.
 - Jaaaj, esik! - kezdte gúnyosan vékony hangon - Még vizes lesz a hajam!
 Röhögve odarohantam hozzá, a kabátot a fejem fölé emelve. Vízhatlan. De jó volt nekem! Kris elé ugrottam, felcsapva a tócsákban hullámzó vizet, ami a nadrágján kötött ki. Bosszúsan rám nézett, ökölbe szorított kezekkel csavarta ki a pulcsiját. Azt hiszem, elszámolt tízig. Vagy húszig. Aztán az útra mutatott.
 - Indulás! - szólt nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon.
 Vigyorogva ugráltam - már amennyire egy bakancsban és őrjítően nehéz vízmennyiséggel az esernyőként szolgáló kabátomon lehetett - végig a járdán, mögöttem az ázott bűvésszel. Vajon miért nem varázsolt jó időt? Akkor nem cuppogott volna a cipője az épület folyosóján. Amit mellesleg pár elégedett mosoly - az utálók részéről, persze - és sok kétségbeesett "te jó ég, minden rendben?", "kell az esernyőm későbbre?" kiáltás kísért.
 Kris ezekre ügyet sem vetett, csak idegesen kicsapta maga előtt a teremajtót és a helyére sétált. Én meg vidáman ugrabugráltam a lányokhoz. Akik énfelém egy tapsvihart, a vizeshez meg hangos röhögést intéztek, míg én széles vigyorral az arcomon meghajoltam a többieknek. Nem göndörödött be a hajam, ez egy nagy teljesítmény volt. És nagyon büszke voltam rá.
 Aztán jött a viccesebb rész: Rose megindult felém, tudtam, miért, hiszen előző nap megbeszéltük, hogy mindenről beszámolok neki Kris titkával kapcsolatban. Csakhogy behordtam egy kis vizet a terembe, amin persze zene őrült barátnőm megcsúszott. Neki az ikreknek, akik könyvvel a kezükben ácsorogtak mellettem. Ők meg neki Rose padjának, minek következtében a matekcuccuk kirepült az ablakon. A másodikról, valószínű, hogy nagyot csapódhatott az udvaron lévő pocsolyákba. Én nem láttam semmit, ugyanis az ikrek, a hülyék és Rose rögtön az ablakhoz pattantak.
 - Nemár! Most mehetünk ki értük! - nyávogott Megan a fejét rázva.
 - Csupa sár lett... - csatlakozott Lora.
 - Nyugi, mi majd felhozzuk - szólt Leo.
 Majd felkapta a kukába dobott - fogalmam sincsen, hogy miért - sportcsukát és a lábára húzta.
 - De kedvesek vagytok! - néztem az ikrekkel Leora.
 - Nem igazán, amúgy is az udvarra készültünk. Tudjátok ti, hogy milyen király ilyenkor a sárban fetrengeni?! - nézett ránk tök lelkesen Jared, mire a másik két hülye vadul bólogatott, mi, többiek pedig tágra nyílt szemekkel, értetlenül bámultunk rájuk.
 - Nem, nem tudjuk - rázta meg végül a fejét Natalie.
 - A ti bajotok - legyintett Leo, majd rohanni kezdett Jared és Nick után a folyosóra.
 Aztán Rose mellém osont és vállon bökött: - Na, mi volt? - kérdezte.
 Ha belegondolok, én már tudtam a "nagy" titkot, így kicsit sem voltam oda. De Rose... Azt nem tudhattam, hogy ő egy egész napon keresztül csak azon fantáziált, hogy mit rejtegethet Kris. Pedig így volt.
 Görcsösen markolászta a pulóverem ujját, folyamatosan a bűvészt pásztázva. Megsimítottam a vállát, majd a padom felé mutattam. Ugyanis az oké, hogy én éppen megosztanám az új információt az általam választott személlyel, de az a többiekre nem tartozik. Ezért, mikor már nyugodtan ülve Rose felé fordultam, suttogva beszéltem hozzá, nehogy valaki meghallja.
 - Ne ijedj meg - hülyültem -, de Krisnek testvérei vannak - mondtam. 
 Na most, a reakciót nem éppen így képzeltem. Azt hittem, hogy Rose ki fog röhögni, hogy "jó, jó, de mi a titok?", ehelyett kétségbeesetten bámult rám. Bár lehet, hogy új voltam, de szerintem nem volt annyira meghökkentő, ha valaki családja nem egy "anya, apa meg én" sztori. Mert manapság már majdnem mindenhol van társasága egy gyereknek, nagy vagy kis tesó. Ezt hittem én. Naiv voltam.
 - Testvérei? - kérdezte, felébredve a sokkból.
 - Aha. Egy nővére és egy kis, hatéves húgocskája. Miért? - néztem rá értetlenül.
 - Húh - dőlt hátra Rose a székében - Most már tiszta...
 Ekkor Leila és Carla lépett mellénk, mosolyogva.
 - Na, most már értitek, miért nem mondta el? - néztek ránk.
 - Igen - sóhajtott Rose gondterhelten.
 - Én nem... - kapkodtam a fejem értetlenkedve a lányok között.
 - Jaj, Jenny. Fantázia - mutatott a fejemre Leila - Mikor estél el? - simított végig a homlokom az ujjaival.
 - Reggel... - szóltam, mire elhúzta a száját.
 Carla elővett egy zsepit és Krishez lépett. 
 - Víz kéne... - mutatott a... mindenére, ami csöpögött.
 Kris először értetlenül Carlára, majd Brentre nézett, aki megvonta a vállát. Ekkor Kris felállt, előredöntötte a fejét, majd csavarni kezdte a hajából az esővizet a zsebkendőre. Carla megköszönte és visszafordulva hozzám, a homlokomon lévő sebet törölgette. 
 Rose és az ikrek röhögtek, majd Lora előhúzott egy poharat - igen, úgy, ahogy mondom - a táskájából és Krishez lépve kért a vízből. Ő meg adott neki. Majd feljöttek a hülyék a könyvekkel és ők is kértek egy fürdőt, mondván, hogy a sarat valahogyan le kellene szedni. Szerény véleményem szerint, ha annyira tiszták akartak volna lenni, akkor kimentek volna a mosdóba vagy megállhattak volna a járdán az eső alatt, minthogy a kis cseppekkel felhígított valamit végighordják az iskolán. De hát, ez is egy lehetőség.
 A tanórák szokásosan unalmasan teltek, szünetekben csúszkáltunk a vizes padlón, szidtuk az időt amiért - Nick véleménye szerint - "szar" és Kris ruháit szárítgattuk egy "hé, ez meg hogy kerül ide? Na, mindegy, most hasznát vesszük..." hajszárítóval. Amiről tényleg nem tudtuk, hogy mit keres az iskolában.
 Csakhogy a vízosztogatásnak híre ment az osztályok között, így a már tök száraz Kris intett az őt zaklató lányoknak, hogy "tűnjenek kifelé a mosdóba, ha szomjasak". Kedves, nem igaz?
 Aztán ebédnél találkoztam Adammel, aki bemutatta a haverjait. Kicsit hasonlítottak a mi hülyéinkre. Kevés embert áldottak meg ésszel, az biztos. A lényeg, hogy köztük volt az első napomon már megismert, bajkeverő Dave, egy kilencedikes, alacsony, Mark nevű srác és két végzős, James és Scot. Akik fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon megakarták velem etetni Mark szendvicsét. Erős volt a gyanúm, hogy történt valami azzal az étellel.
 - Na már, Angyalka! Pedig finom! - röhögött a nálam kisebb Mark.
 Először is, az "Angyalkához" semmi közöm. És arról, hogy honnan szedte, fogalmam sincs.
 - Köszi, de most kihagynám... - toltam vissza a szendvicset, amit végig felém tartott.
 - Jól van, most már hagyjátok békén! - nevetett Ad, majd a vállamnál fogva hátrább húzott a négy fiútól.
 - "Angyalka"? - suttogtam a mögöttem álló Adamnek.
 - Szerintem ne akard tudni - motyogta.
 Aztán Dave kitalálta, hogy "rendezzenek egy random kajacsatát". Ami úgy kezdődött, hogy elhajította Mark ebédjét. Egy tanár ölébe... Úgyhogy a spontán mulatság vége az igazgatói iroda lett.
 - Jössz tesire? - kérdezte Scott.
 - Igen, csak még vissza kell mennem a szekrényemhez - mutattam az étkező kijárata felé.
 A fiúk bólintottak, majd otthagytak. Rosezal és Leilával haladtam végig a folyosón. A szekrényektől egyből a sportcsarnokba indultunk. Ott már vártak ránk a lányok, addig nem öltöztek át, míg meg nem érkeztünk. Nem igazán értettem, miért kéne megvárni egymást, hiszen nem elhagyjuk a másikat, hanem átmegyünk a folyosó másik oldalán nyíló tesiterembe. De hát, ez olyan lányszokás. Velem meg valami baj lehetett, mert nem izgatott, hogy viháncolva nyomorogjunk az öltözőben...
 Miután bementünk a gigantikus helyiségbe, észrevettük, hogy a fiúk nagy része a lelátón üvöltözött, fel-felröhögött és elégedetten mutogatott felénk... Azaz a lányok felé. Ami csak egyet jelenthetett: hogy először a lányok melegítenek be...
 Mivel esett, természetes volt, hogy az edző a csarnokban futtat velünk köröket, ugyanis a fiúk általában kint tesiztek. Rose szerint. Tehát a lényeg az volt, hogy a kettőnk bénázását a fél iskola fiúcsapata látni fogja. Hát nem szuper? Hirtelen elképzeltem, ahogyan megindulok Rosezal és az első másodpercben eltaknyolunk... De hát nem baj, kit érdekel... Úgy álltam hozzá, hogy majd szerzek egy új barátot a fejemen lévő két sebnek. 
 - Tíz kör. Indulás! - ordította a tanár.
 A futásban legalább volt valami vicces, ugyanis Natalie nem volt hajlandó letenni a könyvet, ezért azzal a kezében futott. Az ikrek másik irányba kezdtek rohangálni, April Carlával és Leilával tartott, a többi lányt meg ugye még nem ismertem, de egész jól bírták az iramot. Rosezal leghátul kocogtunk, majd felnevetve adtunk egy pacsit a velünk szembejövő Megannek és Lorának. Aztán fél perc múlva még egyszer. És még párszor. Rose egyszer elesett a lábamban - nem tudom, hogy hogy sikerült neki -, így míg én fölsegítettem, lemaradtunk egy kicsit a többiektől. Az alakításunkat a fiúk persze hangos röhögéssel díjazták, mire szegény zene őrült barátnőm meggyötörten visszakiabált nekik. Valami nem túl szépet. 
 És végre, egy örökkévalóság után, de valahogyan lefutottuk a tíz kört. A tanár megállt a levegő után kapkodó csapatunk előtt - na jó, Leila, Carla és April kicsit sem volt fáradt - és kijelentette, hogy focizni fogunk.
 Hála az égnek! Egy sportág, amiben - fogjuk rá - egész jó vagyok! És milyen szép lett volna, ha nem esek el! Csak mert általában játék közben is ismerkedem a padlóval. 
 Rose fájdalmas pillantást vetett felém. Gondolom, ő nem bírta annyira ezt a játékot. Meg semmilyen testmozgást. Mondjuk, egyszer láttam, hogy táncol az ikrekkel valami fura számra... Tehát Rose mozgott, csak akkor amikor akart és úgy, ahogy akart.
 Csatlakoztam az ikrek és Natalie csapatába Rosezal, aztán vártam, hogy valaki beálljon a kapuba. Aztán észrevettem, hogy a körülöttem állók engem néztek. Vagyis inkább bámultak. Ami annyit jelentett: Jenny a kapus, őt rugdossák ronggyá. Felnéztem a lelátón ülő fiúkra, ahonnan Kris amolyan "na, erre kíváncsi leszek" vigyorral méregetett. Aztán segítségkérőn fordultam Rose felé, aki egy "bocsi, de nekem ehhez nincs bátorságom" pillantást vetett felém.
 Majd, gondoltam, lesz, ami lesz. Ha meghalok, legalább a barátaimmal lehettem utoljára. Ez egy egész jó ok volt arra, hogy erőt vegyek magamon és beálljak a kapuba. Aztán, ahogy elkezdődött a játék, meggondoltam magam. A fene akart meghalni olyan fiatalon. 
 Reszkető lábakkal álltam, tök riadtan figyelve, ahogyan a labda össze-vissza cikázik a parkettán. Azután egy felsőbb éves csaj megindult felém, a labdát maga előtt vezetve. Majd miután belerúgott, én becsuktam a szemem és az arcom elé emeltem a kezem. Még szerencse, hogy így tettem, ugyanis a laszti akkorát csattant a karomon, hogy kicsit hátra is tántorodtam tőle.
 - Áháháúú! - sziszegtem összeszorított fogakkal, a kezemet vizsgálva.
 A többiek elhúzták a szájukat, még a fiúk is felszisszentek, mert a karom persze tiszta piros volt. A tanár kiküldött, hogy üljek le egy percre és pihenjek. Nem tudom, a felnőttek hisznek a "várj egy kicsit, hidd el, jobb lesz" elvben, ami természetesen nagy hülyeség, ugyanis tudtommal nem vagyok az Istenek közül való, hogy meggyógyítsam magam. 
 Felbotorkáltam a lelátóra, ahol a fiúk nagy füttyögés és vállveregetés közepette maguk közé engedtek. Lehuppantam Kris és Brent mellé. Kris elégedett vigyorral az arcán méregetett.
 - Valamiért éreztem, hogy elszúrod - mondta, majd megtámasztotta a fejét a szék támláján.
 - Neee! - tettettem meglepettséget - Komoly?
 Erre persze a srácok felröhögtek, majd Adam odajött hozzám, asszem felvidítani. Amin sokat nem kellett gondolkozni, hogy mégis hogyan, mert a fiúk társaságában megvolt az a haveri "de rohadt vicces minden" hangulat. És én ezt nagyon is élveztem. És szerintem Rose is élvezte volna. Csak hát ő nem akart lesérülni. Ez van.
Az óra másik felében már elállt az eső - érdekes, mindig akkor van a rossz, mikor nem kéne annak lennie - és pár kisebb fiúcsapatot kiküldtek, gyakorolni valamit.
  - Azok kik? - biccentettem a kinti pályán ökörködő izom-banda felé, mikor a lányok felsétáltak hozzám.
 - Agyatlan sportolók. A focin kívül máshoz nem értenek - méregette a giga srácokat Natalie, fintorral az arcán.
 Aztán a hústornyok mögül előlépett egy ismerős alak. Éppen nekifutásból próbált szaltózni, aminek vállreccsenés lett a vége.
 - Az ott Mark? - bámultam ki összehúzott szemekkel az ablakon, amint felismertem alacsony termetéről.
 - Aha - bólintott Rose.
 - Mit keres a focicsapatban? - nevettem fel.
 - Kicsi, de egész ügyes. Nézd! - mutatott Carla az edző felé, aki éppen akkor lépett a fiúkhoz.
 Rosezal csöndesen figyeltük a - legalábbis számomra - értelmetlen játékot. Legnagyobb meglepetésemre Mark, már mikor megszólalt a tanár sípja feldöntött két embert. Aztán kicsit később még hármat. A srácok csak fetrengtek a földön, kezüket, lábukat és hátukat fájlalva. A törpe meg végigugrálva a pályán folyamatosan röhögött.
 Amerikai foci. Itt nem élnek a "lehetőleg ne kelljen a sürgősségire vinnünk a másikat" szabályok. Kicsit hasonlít a kőkemény életre...
 Majd amikor vége lett a játéknak és a fiúk elindultak átöltözni. Ami néhányuknak nem is ártott, ugyanis merő piszok lett mindenük az esésektől.
 - Angyalka! - kiáltott rám Mark, ahogy észrevett.
 - Szia - intettem neki.
 - Na? - nézett rám mosolyogva, ahogy mellénk ért - Milyen voltam?
 - Szuper - bólintottam elismerően.
 - Köszi - kacsintott rám, mire a fejemet rázva felnevettem.
 Egy kis ideig beszélgettünk, majd Mark egyik haverja türelmetlenül intett felénk.
 - Mennem kell - mondta a kicsi srác - Majd még beszélünk - azzal elrobogott.
 - Nekünk is mennünk kell - jelentette ki Natalie.
 - Miért? - néztem fel Rosezal és Leilával.
 - Tényleg, még össze kell szednünk a hülyéket - sóhajtotta Carla.
 - Miért, hová lettek? - forgolódtak az ikrek.
 Ekkor Natalie az udvar irányába mutatott, ahol Nick éppen sarat tömött az arcába, hangos röhögés kíséretében. Elhúztuk a szánkat, Megan és Lora meg nevettek egy sort, mert szerintük "annyira vicces, ahogy a trükk végén Nick orrán keresztül folyik ki a sár". Hát, nem  tudom megmondani, hogy ez miért volt olyan jó, de, ha nekik az, akkor inkább nem szóltam bele. 
 Miután felébresztettük Roset a sokkból - a valakinek az orrán keresztül kifolyt valami mindenkit máshogy érintett -, berángattuk az udvarról a három hülyét is. Majd átöltöztünk és visszamentünk a terembe.
 Ahol már várt minket a tanár, ugyanis valami filmet kellett végigszenvednünk, így jobb volt, hogy minél előbb kezdtük el. Csakhogy a borzalmasan unalmas vetítésre senki nem figyelt: Rose aludt, így kipihenve a tesióra fáradalmait, az ikrek egymást firkálták össze tollal - az arcuk is olyan lett, nem tudom, hogy mire volt jó -, Leila és Carla halkan beszélgettek, Nick Jareddal, Kris pedig Brenttel beszélgetett, Toby olvasott, csakúgy, mint Natalie, Leo meg "help me, I'm alone" feliratú fecniket mutogatott felém. Így járt az, aki első évben "jó" benyomást kelt a tanárokban.
 Elővettem egy lapot, majd firkantottam rá valamit és amikor a tanár nem figyelt, összegyűrtem a papírt egy labdává és Leonak dobtam. Aki elkapta, széthajtogatta az üzenetet és a "Nicknek mi baja?" kérdésemre már jött is a "Valamit megevett és most fáj a gyomra" válasz. Elnéztem a két hülye felé, majd megláttam Nicket, ahogyan összegörnyedve szorítja kezeit a hasára. Aztán írtam még egy lapot és megint megcéloztam Leot, aki újból adta a "több, mint valószínű, hogy piszok került a szervezetébe :)" üzenet válaszát: "nem, valami kis állat".
 Na, és itt történt, hogy olyan hangosan röhögtem fel, hogy az alvó Rose is felriadt, Leo meg a fejét fogva próbált nem megfulladni azon, hogy milyen béna vagyok.
 - Jennifer, valami gondja van a filmmel? - nézett rám bosszúsan a tanár.
 - Nem, dehogy. Elnézést kérek! - vigyorogtam, majd úgy döntöttem inkább hagyom Leot unatkozni és lehajtom a fejemet a padra.
 A többi óra már szinte nevetségesen unalmas volt, így mikor végre valahára végeztem, hatalmas örömmel távoztam az iskola területéről. Kris elvitt a boltba, mert útközben anyu rám írt, hogy vegyek meg néhány dolgot ami kell otthonra. Amik természetesen kicsit sem lehettek volna furábbak, ugyanis vehettem vagy három üveg szappant, Daninak valami autós újságot - jé, kedve támadt olvasni! -, apunak géppapírt és gondoltam, ha már ott vagyok veszek magamnak egy kis nasit. Aztán mikor kiléptünk a bolt ajtaján, Kris kezébe nyomtam egy cukorkarkötőt.
 - Ez meg mi? - nézett rám nevetve.
 - Lolának - vontam meg mosolyogva a vállam.
 - Ne már, azt hittem megehetem - kezdte a hülyülést, majd felhúzta a karkötőt a kezére - Na, hogy áll? Illik a szememhez? - pislogott nagyokat, mire felröhögtem.
 - Te beteg vagy! - vigyorogtam.
 - Ja, de nem szakadok meg egy halom szappantól - nevetett.
 - Segítenél? - néztem rá, majd elvette tőlem a táskámat, hogy csak a "hülyének néznek majd az utcán" holmikat cipelhessem.
 Aztán Kris hazavitt és kezdődhetett a tanulás. Ami valami eszméletlen unalmas volt, ugyanis a bűvész úr hatvanszor mondatta fel velem az összes anyagot. Tök jó volt! Mire végeztünk folyékonnyá vált az agyam... 

8.fejezet

 Reggel szörnyen hatalmába kerített az a "Héj, ez egyszer már megtörtént velem!" érzés. Ugyanis háromnegyed nyolc múlt, mikor elindultam felöltözni. Miközben egy lábbal ugrálva próbáltam felerőszakolni a tornacipőt a lábamra, folyamatosan a fülemhez tapasztott mobilt szorongattam. Kicsöngött. Aztán Kris végre felvette.
 - Azt hittem, hogy ezt tegnap megbeszéltük! - kiáltottam a telefonba - Hol a fenében vagy?!
 - Itthon! És hagyjál már, éppen öltözök és... - zihálta Kris, mikor egy koppanást hallottam - Áú!
 - Mi történt? - kérdeztem fél kézzel szórakozva a cipőfűzőmmel - Elestél?
 - Aha... - hallottam ahogy nyögdécselve feltápászkodik, majd röhögni kezdtem - Mi van? - ordította.
 - Elaludtál? - kérdeztem fuldokolva.
 - Igen - mondta.
 - Jó. Akkor siess! - mondtam, majd lecsaptam a telefont.
 Kirontottam az ajtón és botladozva indultam meg a kapu felé. A járdán Kris állt. Kócosan, sebes állal, felemás cipőben.
 - Jól nézel ki - néztem végig rajta nevetni.
 - Köszi. Te is - mondta, majd röhögni kezdett. Aztán abbahagyta és a haját kezdte birizgálni - Na, most az van... Hogy valami nem oké a motorral...
 - Mi van? - döbbentem le teljesen.
 - Úgyhogy gyalog kell mennünk - fejezte be.
 - De öt percünk van becsengetésig! 
 - Jó. Akkor futás! - mondta, majd megragadta a karom és rohanni kezdett.
 Átvágtunk a kisebb utcákon, így tíz perc múlva már a suli kapuját kivágva futottunk a folyosón. Szó szerint beestünk a terembe. Nem is tudom mire gondolhattak a többiek, mikor megláttak minket. Tizenkét perc késéssel rájuk rontunk, tök kócosan, levegő után kapkodva, Kris ugye sebesen, kék és fehér tornacsukában. A lényeg, hogy röhögtek egy sort.
 - Kris, Jenny, megkérlek titeket, hogy foglaljatok helyet! - mondta a matektanár.
 - Elnézést tanár úr! - szóltunk, majd lehajtott fejjel a helyünkre ültünk.
 Szünetben mindenki hátratódult hozzánk. Kris röhögve verte a fejét a padba - gondolom észrevette a cipőit -, én meg próbáltam Carla fésűjével rendbe tenni a hajamat.
 - Jenny, megfertőzöd az embereket - vert vállba Brent.
 - Köszi - sóhajtottam.
 - Hogy tudtatok elkésni? - néztek a hülyék.
 - Lemerült a mobilom, nem ébresztett, reggel kereshettem a töltőjét, az meg alapból elaludt volna - mutatott Kris felém röhögve.
 April ugrándozott be a terembe az ikrekkel, akik... Nos, fogalmam sincs, hová tűnhettek az előbb.
 - Te jó ég! Jenny, minden rendben? - nézett rám ijedten April, aztán Krisre - Veletek meg mi történt?
 - Hosszú történet - mondtam, majd kikaptam a hajamból a fésűt és visszaadtam Carlának - Van valakinél egy hajgumi? - néztem a lányokra, mire Kris lekapott egyet a csuklójáról és felém nyújtotta.
 - Tessék - szólt, rám se nézve, mire a hülyék értetlenül összenéztek, a menő négyes meg összeröhögött.
 - Mit keres nálad rózsaszínű hajgumi? - kérdezte Leo, majd gyanúsan méregetve Krist, hátrább lépett.
 Kris csak nevetve megrázta a fejét, majd felállt, odasétált Leohoz és megveregette a vállát.
 - Sok dolgot nem tudsz te még rólam - mondta, majd kiment.
 Rose, én és a hülyék összenéztünk, majd a folyamatosan vigyorgó Aprilre meredtünk.
 - Mi az? - kérdezte - Tényleg nem tudtok róla sokat... - kuncogta.
 - Én félek ezektől! - nézett rám Jared.
 - Most akkor mi történt? - kapkodták a fejüket az ikrek.
 - Semmi - intettem, majd felcopfoztam a hajamat. Mit csináljak, ha nem mond semmit? Majd, ha akarja, beavat. De azért elég ijesztő volt a jelenet.
 Becsengetés után April elköszönt tőlünk, majd visszament a termükbe. Angolon diktáltak, fél órán keresztül írtunk, leszakadt a karom mire befejeztük. Aztán szabad foglalkozás. Leila és Rose a padomhoz tolták a széküket, rajzolgattunk, meg beszélgettünk. Az ikrek a hülyékkel játszottak valami ordítozós programmal Leo telefonján. Azon szórakoztak, hogy fülesről hallgattatták az ikrekkel, akik természetesen megijedtek és visongatni kezdtek. Natalie és Toby a padjukon ülve olvastak. Carla és Brent pedig Krisszel hülyéskedtek, néha hangosan felröhögve, ilyenkor mindenki odakapta a fejét. 
 Aztán olyat láttam, amin normál esetben sírni támadt volna kedvem a röhögéstől. De ehelyett csak döbbenten meredtem Kris füzetére. Ami... Ami tele volt rajzolgatva piros szívecskékkel. Meg sem bírtam szólalni, csak bámultam, szinte kiesett a szemem.
 - Mi az? - nézett fel Rose a rajzáról.
 Mivel meg sem mukkantam, Rose elnézett abba az irányba, amerre én. És... Már ketten voltunk teljesen lefagyva. Leila is látta amit mi, csak ő máshogy reagált. Röhögést visszafojtva temette arcát a tenyerébe. Mi meg tátott szájjal bámultunk.
 Ekkor Kris meglátott minket, hirtelen összecsapta a füzetét, majd zavartan lejjebb csúszott a széken. Carla és Brent kérdőn összenéztek, majd észrevettek minket. Ezután egymás szájára tapasztva kezüket próbálták elérni, hogy ne fulladjanak meg a nevetéstől. Kris felpattant a székből és hozzánk rohant. Aztán, mikor odaért, elbújt a pad alá, megragadta a kezünket és lerántott magához.
 - Hogy az Istenbe kerültek a füzetedbe piros szi... - mondtam volna, ha nem fogja le a számat. Csapkodni kezdtem a kezét, mire Rose ijedten arrébb lökte.
 - Ne verekedjetek már! - suttogta - Most azonnal mondd meg, hogy mi volt az, amit láttunk!
 - Jó. Elmondom. Neki - mutatott rám Kris - Aztán ő úgyis elmondja neked... De ez maradjon köztetek! - nézett szúrósan a szemünkbe.
 - Khm, khm! - hallottuk Leila hangját, aki a pad tetején ülve őrködött, nehogy észrevegyen minket valaki.
 - Kik tudnak erről a...? - vontam fel a szemöldököm.
 - Brent, Carla, Leila és April. Meg ti... - mondta - Szóval. Te - nézett rám Kris - átjössz délután hozzám.
 - Dehogy megyek! - ellenkeztem.
 - Ó, dehogynem jössz! - sziszegte, majd megszorította a karomat - Tudni akarod, hogy mit láttál vagy nem?
 - Én félek bemenni hozzád. Milyen ijesztő cuccaid lehetnek már?! Még megtalálom valahol a varázspálcád, vagy a varázsgömbödet. Semmi kedvem ott meghalni - fintorogtam.
 - Akkor szépen befogod a szád és nem mondod el senkinek! - nézett rám szúrósan.
 - Hülye vagy? Tudni akarom az igazságot! - suttogta Rose.
 Kris bólintott, majd kimászott az asztal alól. Ezután mi is felültünk a székekbe, majd összehúzott szemekkel meredtünk Leilára.
 - Mi van? - kérdezte.
 - Szóval te tudsz róla... - állapítottuk meg.
 - Igen, én tudok róla - vallotta be Leila - És úgy tűnik, hamarosan ti is tudni fogjátok...

 Kris a suli előtt várt be engem. Gyalog indultunk el, ketten. Rose hagyta, hogy egyenesen besétáljak a sárkány barlangjába. Egész úton feszült csendben haladtunk. Aztán valaki fellökött és röhögtünk egy sort. Utána ismét csend lett. Én meg majd' belehaltam, hogy nem mondott semmit.
 - Nagyon ijesztő a helyzet? - kérdeztem idegesen, mire felröhögött.
 - Igen, Jenny, szörnyen ijesztő! - nevetett. Jó volt tudni - Sajnos nálam kéne maradnod majd egy kis ideig. Nem gond?
 - Óh, dehogy! Szuper! - mondtam alig hallhatóan, miközben komoly ájulás kerülgetett.
 Kris felröhögött, majd megveregette a vállam amolyan "Nyugi, nem fogsz belehalni!" szerűen.
 Az utcánkba érve görcsölni kezdett a gyomrom. Mit tehettem volna? Elfutok? A szomszédban lakom, megtalál. Leütöm? Túl erős volt, és egyébként sem verekszem fiúval. Kedvem támadt közölni vele, hogy semmi életerőm nincsen, hogy én "oda" bemenjek... 
 Milyen kár, hogy ekkor Kris kezében megcsörrentek a kulcsok, majd kinyitotta velük a kaput. A kis udvaron elterülő fűszálak meglibbentek a hűvös szellőben, ami körülfogott minket. A kerítés tövében egy... karton házikó állt. Mellette kis tálka, benne víz.
 Aztán kinyílt az ajtó. Lassan, körbe kapkodva a fejemet - figyelni kellett, nehogy valaki leüssön - lépkedtem be a lakásba. És akkor az egyik ajtó mögül kigurult valami.
 - Vááá! Mi az ott?! - mutattam sikongatva az ajtó felé.
 Ahonnan mellesleg kiugrált egy fehér, picike nyúl. Nyakában rózsaszínű szalaggal, valami zöldséget rágcsálva.
 - Mért kell ráijeszteni Hógolyóra? - röhögött Kris, majd felkapta az állatot, megsimogatta és felém nyújtotta.
 - Hógolyó? - néztem elkerekedett szemekkel, miközben átvettem az aprócska pamacsot - Neked van egy Hógolyó nevű nyuszid?
 - Ja - vigyorgott - És én kötöttem rá a szalagot is - de cinikus valaki!
 Letettem a nyulat a földre.
 - Akkor ez kié? - mutattam rá.
 - Na, jó. Menj és nézz körül a házban. Biztosan találsz valami érdekeset. A szobámban leszek. Az emeleten, a folyosó végén, bal oldalt - mondta, majd táskájával együtt felrohant a lépcsőn.
 Levettem a cipőmet és bementem a nappaliba. Ami kellemes csalódást nyújtott. A szoba szép, rendezett volt. Ahogyan a konyha és az étkező is. Azt hittem, hogy minden fiú olyan, mint Dani. Lusta, rendetlen zombi. Hát nagyon tévedtem. Kris nagyon is figyelt a környezetére. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Meg, hogy tényleg ő tartja-e a rendet. 
 Az emeleten kisebb folyosó vezetett végig. Az első két ajtó félig nyitva volt. Gondoltam benézek, hátha valami fürdő vagy esetleg gardrób. Hát nem az volt. Az első mögött egy nagyobb franciaágy helyezkedett el a falhoz tolva. A szoba másik felében egy íróasztal, fölötte könyvekkel teli polc, mellettük ruhásszekrény.
 Aztán átmentem a másik szobába. Ahol kis híján elájultam. A falak rikító pink színekben virítottak, rajtuk képek. Amikre először nem is figyeltem. Nem ártott volna, ha rájuk pillantok. De túlságosan lefoglalt a rózsaszín, pici ágyacska, a lila szőnyeg, fehér, hercegnőmintás asztalka hozzá illő székkel, meg a földön heverő babák, játékkastély, hintaló és még egy csomó rajz, amiken kis, kék emberkék vigyorogtak.
 Aztán becsaptam az ajtót és szépen, nyugodtan átsétáltam az utolsóhoz.
 - Csak képzelődöm. Túlgörcsöltem ezt az egész "Kris háza de ijesztő lehet" dolgot.
 Aztán benyitottam Kris szobájába, ahol először is az tűnt fel, hogy hárman vannak.
 - Nem azt mondtad, hogy egyedül élsz? - néztem rá mosolyogva.
 - Ja, amikor nem velük. Hát nem cukik? - kérdezte, majd magához húzta az ölében ülő barna hajú, loknis kislányt és a mögötte vigyorgó nagyot.
 - De, azok - nevettem - Ők voltak a "nagy titok"?
 - Jenny, bemutatom Lolát, a kishúgomat - szólt, majd felállt és karon ragadva a picit, elém vezette. 
 Lola kis, fodros, pink balerína szoknyában tipegett elém. Hatéves lehetett. Aranybarna szemei megcsillantak, mikor mosolygott.
 - Szia - mondta, majd pólóját húzkodva megfogta a kezem, hogy hajoljak le.
 - Szia - mosolyogtam és átöleltem Lolát.
 - És ő itt Lisa, a nővérem - húzta magához a tőle kicsivel alacsonyabb lányt.
 Hosszú, bronzszínű haja bársonyos keretként szolgált arcának. Szemei ugyanolyan zöldek voltak, mint Krisé. A mosolya is hasonlított az övére. Le sem tagadhatták volna egymást.
 Lisa megölelt és rám mosolygott.
 - A barátnőd? - nézett Krisre vigyorogva.
 - Aha... Nem. Ez egy "minifiú" - mondta, mire mind felnevettünk.
 Lola behívott a szobájába, majd felmászott az ágyára és ugrálni kezdett. Közben arról mesélt, hogy milyen volt a balett óra és mennyire tetszett nekik a sok ajándék, amit a tanár adott nekik, amiért ügyesek voltak.
 - Te is tudsz táncolni, Jenny? - kérdezte Lola, majd felállt és pördült kettőt maga körül, magasba tartott kézzel.
 - Igen, régen sokat táncoltam - mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét, nehogy elessen.
 - És balettoztál is? - nézett rám csillogó szemekkel.
 - Igen.
 - És szeretted? - szólt, majd megint forogni kezdett.
 - Igen - mondtam. Mintha Zoét láttam volna, kicsiben. A pici, álmokat szövő, ártatlan, aranyos kis Zoét.
 - Balettozz velem! - húzogatta meg a kezemet.
 - Nem lehet. Nagyon rég táncoltam már. Nem tudok már balettozni - mosolyogtam rá.
 - Akkor megtanítalak! - tapsikolt.
 Ezután megfogta a karomat és a szőnyegre húzott. Maga mellé állított és rám szólt, hogy "ha nem húzom ki magam, akkor nem ad csokit". Hát jó. Nem voltam éhes, de ki tudott volna ellenállni egy hatéves, táncikáló kislánynak? Hát nem én, az biztos. Úgyhogy kihúztam magam, felemeltem a fejem és vártam, hogy tanítson.
 - Jó. Most tedd ki a bal lábad oldalra - mondta, majd kinyújtotta a jobb lábát. Gondoltam, ha jobb, hát jobb. Nem veszekszünk gyerekekkel. Ez aranyszabály.
 Aztán keresztbetett combokkal köröztünk a kezünkkel. Utána előredőltünk, fél lábunkon állva. Majd Lola felállt az ágyra és mikor leugrott, én elkaptam. Így röptettem át a szobán. Később újra elpróbáltuk a koreográfiát, majd Kris lépett be hozzánk, Lisával az oldalán.
 - Jó, holnap elviszem a motort a műhelybe... Mi az? Balettozni tanítod a bénát? - röhögött fel, mire Lisa fejbe vágta.
 - Nem is béna! Sokkal ügyesebb, mint ahogy te táncolsz! - kiáltotta Lola, mire Kris elvörösödött, én meg felnevettem Lisával. Kris táncol? Ez több, mint vicces.
 - Na, akkor mutassa meg! - ült le ölébe hajtott kezekkel Lola székébe.
 - Nem fogok táncolni - ráztam meg a fejem.
 - Kérleeek, mutasd meg neki amit gyakoroltunk! - húzogatta a pólómat Lola.
 - Hagyd csak, nem is ért a baletthoz. Fogadjunk, hogy eddig nem bírja megemelni a lábait - nevetett Kris, kezével a válláig mutatva.
 Na, ezen felkaptam a vizet, úgyhogy gúnyosan rávigyorogtam, majd hátratettem a kezeimet és megemeltem a jobb lábam. Fel, a fejem fölé. Úgy tartottam meg magam. Kész csoda, hogy három év elteltével ezt még megtudtam csinálni. Mindhárman elkerekedett szemekkel bámultak rám.
 - Húú... - mondta Kris.
 - Tanítsd meg nekem! - ugrándozott mellettem Lola, majd vele együtt leültem. 
 Aztán beszélgettünk. Meg játszottunk. Királylányosat, állatorvososat és bújócskát. Amiben persze én vesztettem, a tök idegen házban nem ismertem ki túl jól magam. Végül Lisát is bevontuk a játékba, így hárman gurultunk - fogalmam sincs, miért - a földön.
 Nyolc körül Lisa elment Lolával megfürdeni. Azt mondta, hogy néha még úgy is úszik a fürdőszoba, ha ő is figyel a kicsire... Mint egy nyilvános uszoda.
 Felkaptam a táskámat és lementem a lépcsőn. A nappaliban Kris nézett valami gyilkolászós sorozatot, Hógolyóval az ölében. Érkezésemre felkapta a fejét, majd végignézett rajtam.
 - Mész is? - kérdezte és arrébb rakta a nyulat.
 - Ja, késő van. Holnap suli, meg minden... És még nem is tanultam! - csaptam a homlokomra, ahogy eszembe jutott.
 Ekkor Kris felemelt maga mellől négy tankönyvet és két füzetet. Az enyéimet. Utána kinyitotta az egyiket és felém mutatta. Kész voltak a feladatok.
 - Te megírtad a házimat? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
 - Ezt kapod hálám jeléül - mosolygott.
 - Sokat nem ér, ha nem én írtam meg. Attól még nem fogom érteni az anyagot... - húztam el a számat, miközben átvettem a cuccaimat.
 - Nézd át és meg fogod érteni - biccentett.
 - Köszi - mosolyogtam, majd az ajtóhoz léptem.
 Kris kiengedett, aztán mehettem haza. Illetve a szomszédba. Vacsi után lezuhanyoztam, átvettem a házit és mentem aludni. És még alvás előtt beállítottam az ébresztőt. Biztos, ami biztos.