A hétvégéket leginkább Leilával és Rosezal töltöttem, többször volt, hogy tankönyvvel a kezünkben beszélgettünk a reggelinkről - fura program fura lányoknak -, minthogy kicsit lazulhattunk volna. Ami persze annyit jelentett, hogy pizzával tömve magunkat bámultuk a tévét vagy a kerti függőágyban aludtunk... Egyszerre hárman, ebből kikövetkeztethető, hogy le is zúgtunk róla egypárszor. Külön öröm viszont, hogy a zajra Dani kinézett az ablakon, némi friss levegőt szívva... és engedve be a szobájába...
Carla és Brent megígérték az ikreknek, hogy a hétvégén elmennek velük a Central Parkba teniszezni. Ezt persze először nem hittük el, de aztán be kellett látnunk, hogy nagyon is komolyan gondolták, ugyanis miután visszajöttek Manhattanből Lora megmutatta a kacsáktól és egyéb madaraktól szerzett tollakat... Csak remélni tudtuk, hogy nem frissen tépte meg a madárkákat...
Persze két hét alatt teljesen leamortizálódott az osztály; a hülyék írtak facebookon, hogy "már most nem bírják a tananyag mennyiséget, pedig jóformán még el sem kezdődött a suli"; Rose a sok magolástól keverte a történelem és a fizika tételt, így már beleőrült abba, hogy nem bírja megkülönböztetni a két tárgyat; Nataliet és Tobyt majdnem, hogy nem is láttuk, ők szünetekben is az órákra tanultak, így hanyagolva az olvasást; az ikrek persze nem aggódtak, végigröhögték a szenvedésünket - szuper gyerekek, akiknek csak egyszer kellett elolvasniuk valamit, rögtön megragadt a memóriájukban -, bár fogadni mernék, hogy kicsit kínjukban és félelmükben és nevetgéltek; Kris könnyen eltárolta a sulival kapcsolatos információkat abban az idegesítően okos fejében, ezért szabadidejében - ja, neki volt - a motorján izgúlta szét magát, ugyanis azt még mindig nem bírták megjavítani; Brent meg Carla pedig sajátos technikával tanultak: az egyik kérdez, a másik válaszol és, ha jó a válasz jár egy jutalom csók.
Adammel is találkoztam párszor, a leggyakoribb témánk természetesen az volt, hogy a tanárok nem kíméltnek bennünket, már akkor a halálunkat akarták végignézni, amikor még alig éltünk valamit.
April is ritkábban látogatott és boldogított minket a szünetekben. Náluk is játszották a "hiába év eleje, nem ússzátok meg" kidobóst a tanárok. Aminek egyszerű szabályai vannak: mindenki addig tanul, míg ki nem nyúlik és aki a legtovább bírja ájulás nélkül, nyer egy ötöst. Szuper!
Azon a reggelen Brenték vettek fel minket autóval és vittek suliba. Ahol a többiek már vártak ránk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, az ikrek lerohanták Carlát, Rose pedig engem és Leilát.
Aztán bementünk a terembe, ahol a hülyék összetolták a padokat, hogy "menő színpadot" építsenek. Utána arról ugráltak le és ordibálták ki a lelkükben felgyülemlett feszültséget. Ennek persze igazgatói iroda lett a vége, de hát kit érdekel, ha már ki van tisztulva az ember feje... Mondjuk azt, akinek leesik, hogy hülyeséget csinált. Magyarul nem nekik.
Órákon kezdődhetett előlről az "én tanultam minden nap, most felmondom, amit tudok és talán megúszom egy hármassal...". A tanárok könyörtelenül szívatták a fejünket, de Leo így is csak negyed órán át felelt irodalomból... Szegény egyest kapott, pedig az ikrek nagyon súgták az anyagot.
- Ne aggódj! Legközelebb biztos kijavítod - vigasztaltuk Rosezal Leot a szünetben.
- Ezt gondold át még egyszer! - nézett rám Toby felvont szemöldökkel.
- Ettől biztos jobb kedved lesz! - tapsikolt Lora, majd beállt Leo mögé és meghúzta a bal fülét.
- Áhááhá! - kiáltott Leo - Ettől miért lenne jobb kedvem?!
- Nekem az lesz! Nézd! Átlátok a füleden! - nevetgélt Lora, majd egy szemmel átnézett a hülye fültágítóján.
- Jó, úgysem aggódok a jegy miatt. Lesz még egypár egyesem - vigyorgott össze Leo a haverjaival.
Az azért tök jó volt, hogy ők így vették a tanulást: elolvastak két oldalt a tankönyvből és letudták egy "hoppá, máris megtanultam az anyagot, nobelt nekem"-mel. De ők voltak a legjobb példa arra, hogy láthassuk, nem az irdatlan mennyiségű tanulnivalótól zápul meg az agyunk.
Rose meglepően jól teljesített a felelések alatt, öröm volt nézni, ahogyan begyűjti a négyeseket. Nála ez már a "csillagos eget" jelenti, megelégszik az ilyen átlaggal. Sőt. Külön hálás volt a tanároknak, hogy nem adtak már az első percben karót, csak rutinból, hanem volt bátorságuk megvárni a végkifejletet.
A szerdai rajzórán Kris, Leila, Natalie, Rose és Toby társaságában alkothattam. Az óra nagy része persze azzal telt, hogy Kris a kék temperát pirossá változtatta - így festettem szó szerint Vörös-tengert -, amin persze Rose elkezdett röhögni, a rajztanár meg üvöltözni vele, hogy "ezek a mai fiatalok nem tisztelik, ha egy öregember aludni akar!". Bár nem tudom, hogy Mr.Bridge mitől "öreg" a maga harmincnyolc évével...
- Jut is eszembe... - szólt szemeit dörzsölgetve tanár - Egy hónap múlva lesz egy a korosztályotoknak meghirdetett művészeti verseny. Érdekel valakit?
Rosezal összenéztünk, majd széles mosollyal az arcunkon felemeltük a kezünket. Aztán Kris, Toby, Leila, Natalie és még pár ember más osztályokból. A tanár bólintott, majd hozzátette:
- Akkor jó. Alkossatok négy-hat fős csapatokat, szünetben gyertek és diktáljátok be a neveteket - szólt, majd hátradőlt a széken és elaludt.
- Így hatan pont megvagyunk, nem? - nézett körbe rajtunk Leila.
- Ja. A témát azért nem ártott volna megkérdezni... - szólt Rose, mire Toby unottan megforgatta a szemeit, majd letépett a falról egy szórólapot és meglengette előttünk.
- "A határidő október 30." - kezdtem a felolvasást összehúzott szemekkel, majd Kris folytatta:
- "A téma: a fiatalok szemével megvilágított érzelmek. Öröm, bánat, fájdalom, csalódás, szerelem, harag"...
- Az örömben az ikrek sikert aratnának - gondolkozott összeráncolt szemöldökkel Rose - Talán rózsaszín papírra ragasztanának szívecskéket meg színes smileykat...
- "A tizennégy-tizennyolc éves gyerekek négy-hat fős csoportokat alkotva jelentkezhetnek és küldhetik be az általuk készített ceruzarajzot, festményt, szobrot, stb." - olvasott tovább Leila.
- "A nyertes csapat tagjai rajzkészletet, az iskolájuknak járó pénzjutalmat, jegyeket maguknak és barátaiknak a ...vidámparkba kapnak." - fejeztem be az utolsó sorokat, majd mosolyogva a többiekre pillantottam.
- Rajzkészlet? - csillant fel Leila szeme.
- Pénz? - nézett föl Toby is.
- Vidámpark!!! - visítottuk Rosezal, mire Mr.Bridge rácsapott az asztalra egy "éppen aludtam, nem zavar?" kiáltással.
- Ezt, ha az ikrek meghallják, kiugranak a bőrükből - suttogta Kris.
- Sajnos a hülyéket is érdekelni fogja a téma... - sóhajtott Natalie, mikor arrébb tette a könyvet.
- Azoknak öten valahogy mindig sikerül szétfeszíteniük az idegeimet - szólt Toby, majd levette a szemüvegét és megdörzsölte az arcát.
- Most miért? Az ikrek úgy, ahogy vannak imádni valóak. A hülyéket meg majd felrakjuk a kis körhintára. Biztos élvezni fogják... - röhögtem el magam, mikor elképzeltem, ahogyan Leo, Jared és Nick az apró, kisgyerekeknek való, szivárványkörhintán visítoznak meg nevetnek. Aztán Rose is elgondolkodott, de mivel ő ijedt fejet vágott, fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében.
- És? - nézett végig rajtunk Natalie - Mit választunk?
Hirtelen lefagyott mindannyiunk arcáról a mosoly. Mit választunk? Kellett egy téma, mégpedig sürgősen. Egy gyors "mégis, hogy a francba fogjuk eldönteni?" arckifejezés után kezdtük egymásra zúdítani az ötleteinket.
- Legyen a csalódás - szólalt meg Rose.
- Kiben csalódtál? - meredt rá felvont szemöldökkel Kris.
- Benned! Miért nem mondtad el, hogy Floridából jöttél?! - akadt ki Rose, kezeivel kalimpálva a levegőben.
- De nem onnan jöttem... - bámult Kris tágra nyílt szemekkel - Akkor legyen harag.
- Miért? - nézett rá Leila.
- Nem tudom.
- Jó, de azt megmondanád, hogy mégis hogyan akarod lefesteni a "haragot" egy négy négyzetméteres vászonra?! - mutogatott Toby idegesen a szórólap ezen pontjára, ahol le volt írva a vásznak, plakátok és szobrok mérete - A "bánat" egyszerűbb.
- Mégis mitől? - nézett Natalie Toby szemébe - Semmivel sem egyszerűbb. Ahogyan a "fájdalom" sem.
- Öröm? - gondolkodott Leila.
- Ja, rózsaszín papírlappal, szívekkel meg szivárványszínű smileykkal - bólogatott cinikusan Rose. Neki valamiért nagyon tetszett ez az összeállítás.
- Akkor a... szerelem? - tettem fel végül a kérdést, amire a többiek meggyötört arccal meredtek rám. Csakhogy nem volt megadva több lehetőség, és ők is tudták, hogy ez az egyetlen téma, amit valahogyan össze tudunk dobni. Bár az arckifejezéseket elnézve ott helyben letudtam volna festeni a "fájdalmat", ami már majdnem kézzelfoghatóvá vált.
- Akkor a szerelem... - sóhajtott Leila, majd a többiek is, így beletörődve a helyzetükbe.
- Akkor - csapta össze a kezét Kris - Már csak egy giga vásznat kell valahonnan szereznünk.
- Ja. Ezt megoldottuk - szólt Toby, majd visszaült a padjába, ugyanis Mr. Bridge feladta még a gondolatát is az alvásnak, így körbejárt megnézni a rajzokat unalmában.
A következő pillanatban a tanár már előttem ácsorgott és a festményemet tanulmányozta. Felvont szemöldökkel fordult felém.
- Jenny ez...
- A Vörös-tenger... - mosolyogtam zavaromban.
- Hmm... Igazán kifejező - mondta, majd továbbsétált, Kris meg felém fordult.
- Azt a temperát használtad? - nevetett, mire én sem bírtam tovább, bólogattam, közben próbáltam visszatartani a röhögést.
- Ez azt jelenti, hogy megyünk a vidámparkba? - ugrándoztak az ikrek, miután beavattuk őket az órán történtekbe.
- Nem. Ahhoz először nyernünk kell - kiáltott Natalie a terem másik végéből, fel sem nézve valami regényből.
- És mit választottatok? - mosolygott ránk Carla és Brent.
- Szerelem - feleltük tök egyszerre.
- Az de jó! - tapsikolt Lora, miközben Megan folyamatosan a hülyékkel pörgött.
- Miért forognak? - mutatott rájuk Toby, négy osztálytársunk ép eszét megkérdőjelezve.
- Gyakorolnak a kis körhintára - nevetgélt Lora. Háh. Tudtam én.
A nap persze fergetegesen vidám hangulattal ajándékozott meg minket. Mindenki örült a vidámparknak, az ötleteinknek, meg úgy egymásnak. A hülyék is kedveskedtek nekünk egy "hé, ha nincs semmi ihlet a képhez, itt vagyunk mi, majd pózolunk" beszólással. Ezután természetesen azzal teltek a szünetek, hogy feszegették az izmaikat az ikreknek, akik kiröhögték, meg ölelgetni próbálták őket, amiből kergetőzés lett. Miután pedig kifulladtak Jared közölte, hogy "ő szörnyű érzelmeket vált ki a nőkből, szinte meg akarnak őrülni tőle". Natalie és Toby a versenyre készülő festményünket tervezgették, erre Rose közölte, hogy "hülyék, ezt nem lehet tervezni, azt festesz, ami éppen eszedbe jut". Leila helyeselt, de hozzátette, hogy azért az alapokat nem ártana közösen kitalálni, hogy hogy nézzenek ki. Ebből kezdődött a vita, miszerint vagy festesz össze-vissza vagy kinéz valahogyan a kép. Krisszel csak bámultuk őket, néha felröhögtünk az osztállyal, mikor éppen a négy civakodó eljutott a dobálásig. Ekkor Brent állította le őket, hogy "ez csak egy hülye verseny, ezért nem kéne kinyírni egymást még idő előtt". Erre persze őt is megdobálták, azt hiszem, filctollal.
- És mit szólnátok hozzá - kezdte Megan, mikor órák után kiléptünk az iskola épületéből -, ha valami virágos tájképet festenétek, rajta Duckyval? - ugrándozott.
- Mi az a "Ducky"? - nézett fel Nick Jared cipőjéből, amit egyébként szagolgatott...
- Megan fogadott kiskacsája - nevetett Carla.
- Van egy kacsád? - bámultam az ikerre.
- Aha, a Central Parkban - bólogatott - Ráhúztam a lábára a szivecskés gyűrűmet, hogy felismerjem majd.
- És szerinted egy ekkora - mutatott Toby két ujjával a levegőbe - kacsa lábáról nem fog leesni az a gyűrű? Mondjuk, mikor úszik?
- Nem - rázta a fejét, két szőke copfja pedig ide-oda ugrált. Toby megforgatta a szemeit, majd elköszönt tőlünk és elindult Natalieval.
Krisszel is haza indultunk, előtte még megbeszéltem Rosezal és Leilával, hogy facebookon majd írjanak rám, mert ki kell találnunk a festményünk kinézetét.
A ház tök üres volt, ritka alkalom, mikor még Dani sincs otthon, ezért belopóztam a szobájába a laptop töltőmért - érdekes, valamiért mindig nála köt ki -, és kiszedtem az ágyából... valamit, amire azt hittem, hogy mozgott.
- Pfhúj, mi ez?! - nézett döbbenten Kris, mikor utólért.
- Azt hiszem, pizza - fintorogtam, majd inkább kidobtam a természeti "csodát" mielőtt még kiderült volna, hogy egy élő állat.
Aztán kezdődhetett a délutáni tanulás. Amin - természetesen - megtanultam mindent, még azt is, hogy hogyan kell öt percen belül zsinórban kétszer agyhalált kapni. Korrep után bekapcsoltam a gépem, majd lehuppantam az ágyra és megnyitottam a facebookot. Rose és Leila már vártak, szóltak, hogy a skype valamivel hasznosabb lenne, inkább ott beszéljünk. Kris leült mellém, majd elindítottam a skypeot és konferenciabeszélgetést kezdeményeztem. Kicsivel később már ott vihogott Rose és mosolygott Leila a képernyőn.
- Sziasztoook! - integetett Rose a kamerába, majd hunyorogni kezdett, mikor felvillant egy ablak - Hé, ez Toby.
- Okézd le! - szólt Kris mögülem.
- Vettem - mondta Rose és pár pillanat múlva már Tobynak integetett.
- Szia - mosolyogtam Leilával.
- Sziasztok. Írtam Natalienak, ő is mindjárt csatlakozik - nézett fel Toby a szemüvege mögül.
- Jó. Akkor, szerelem... - húzta össze szemeit Leila, majd ujjaival dobolni kezdett az íróasztalán.
- Szerintem a hónap végére megfogunk őrülni - sóhajtott Rose - Fogalmam sincsen, hogyan lehetne ábrázolni. Milyen hülye ötlet már?! Hogy lehet megfesteni egy érzelmet? - nyávogott.
- Ne szenvedj, gondolkozz! - vigyorgott Kris mögülem, mire hátra fordultam. Aztán felsikoltottam, mert egy csomó tollpihe repült az arcomba.
- Hülye! Miért kellett tönkretenni?! - visítottam, majd felkaptam a szakadt párnám maradványait.
Kris röhögött, aztán fogott egy marék tollat és nekem dobta. Erre fogtam magam és visszadobtam. Így kezdődött a "pihecsata". Amin Leila és Rose nevettek Toby viszont nem nézte jó szemmel, hogy elhülyüljük az egészet, ezért ránk ordított, amitől kicsit megijedtem.
- Bocsi - tettem fel a kezeimet. Aztán bevillant egy új ablak - Ez ki? - néztem Krisre, mire ő intett, hogy Natalie az, úgyhogy megnyitottam. Csakhogy nem ő volt, mert a képernyőn megjelent Jared, fejjel lefelé, feketére festett arca pár centire a kamerától. Ijedtemben sikítottam egyet - Jared! Mit művelsz? - motyogtam, szívbajjal küzdve, közben Kris nevetett, hogy hogy lehettem olyen hülye, hogy bevettem, Natalie pont azt választja majd felhasználónévnek, hogy "beautifulJ.63"... Jogos.
- Nem egyértelmű? Megmutatom, hogy milyen az, ha valaki orra esik az udvaron - magyarázta meg Jared a hatalmas foltot a képén.
- Értem.
- Az ott vér? - hunyorgott Leila a kamerába, Jaredet fürkészve.
Ekkor Tobynál felvillant egy ablak, mire ő csendben megnyitotta, ügyet sem vetve a hülyére és az éppen kialakuló beszélgetésre. Szerintem átgondolta, hogy jó ötlet volt-e velünk indulni a versenyre. Mert hát, nem volt az. És még szerencse, hogy Jared nem személyesen mutatta meg neki az esésben keletkezett sérülését, mert valószínűleg lecsapta volna egy enciklopédiával.
- Sziasztok - szólt Natalie a képernyőről.
- Szia - intettem egyedül én, mert Kris, Leila és Rose túlságosan is elvoltak foglalva a hülyével.
- Az ott Jared? - bámult ő is a kamerába.
- Hosszú történet - legyintettem.
- Jenny! - kiáltott Toby a homlokát dörzsölve - Nyomd már ki azt az idiótát! Megőrülök tőle!
- Oké - adtam meg magam rögtön, ugyanis normál esetben szívesen foglalkoztam volna Jareddel, akkor viszont dolgunk volt - Szia! - kiáltottam a hülyének, mire ő felvont szemöldökkel felém kapta a fejét, aztán döbbenten meredt rám - Bocsi - mondtam, majd Jared magyarázni kezdett, hogy "ő jó lesz, csöndben fog maradni csak ha...". Szóval ennyit hallottam, mert bezártam az ablakát, így belé fojtva a szót.
- Na végre! - sóhajtott Toby.
- Miről maradtam le? - pislogott Natalie.
- Egy halmozottan hátrányos helyzetű értelmi fogyatékosról - mosolyogta Leila.
- Eddig mire jutottatok?
- Rendeltünk egy hatalmas vásznat - bólogatott Rose - Ja, vagyis még nem. Azt is el kéne intézni...
- Azt majd mi megvesszük - tette fel a kezét Kris. A "mi" gondolom azt jelentette, hogy ő és én.
- Jó. Akkor ezt elintéztük. A képpel kapcsolatban van valakinek ötlete? - kérdezte Leila. Mindannyian csöndben gondolkoztunk. Először egy percig, aztán öt és végül tíz percnyi hallgatás után én is kezdtem azt hinni, hogy ebből nem lesz semmi.
- Megan ötlete nem is volt olyan rossz... - motyogtam, mire mindenki felvont szemöldökkel meredt rám.
- Nem fogok kiskacsát festeni gyűrűvel a nyakán - rázta meg a fejét Toby.
- Khm... Gyűrűvel a lábán - javította ki Rose. Úgy tűnt, neki ez volt a lényeg.
- Nem, nem a kacsáról beszéltem. Hanem a háttérről. Valami virágos tájképről beszélt - szóltam.
- Cseresznyevirág? - nézett föl Leila, majd matatni kezdett az asztalán, gondolom papírt keresett.
- Rózsaszínű szirmokkal... - motyogott Rose és ő is keresgélésbe kezdett.
- És, ha fújná a szél a virágokat? - gondolkozott Natalie - De ez még mindig csak a háttér...
- A kép közepén állhatna egy pár, mondjuk... egymásnak háttal... - csatlakozott Kris.
A jó hír, hogy Megan furcsa ötletéből sikerült megterveznünk a festményt, amit a lányok le is rajzoltak, hogy hogy fog kinézni. Aztán megbeszéltük, hogy mindenki megtervezi magának a képet, aztán kiválasztjuk a legjobbat és megfestjük. Hű. A tervek már első nap kész voltak. Azért ez nagy teljesítmény.
Aztán kivágódott a szobám ajtaja, mire Krisszel felkaptuk a fejünket. Dani állt meg a küszöbön. Kérdőn nézett körbe, majd észrevette a skypot, meg a képernyőmön figyelő négy szempárt és elhúzta a száját.
- Zavarok? - hű. Ilyet ritkán hallani tőle.
- Téged mióta érdekel, hogy zavarsz-e? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Igazad van - bólintott - Gyere egy kicsit! - azzal megragadta a karom, a folyosóra vonszolt és becsapta maga mögött az ajtót.
- Normális vagy? Nem maradhat felügyelet nélkül a szobámban! - mutattam az ajtó felé, arra utalva, hogy egy eszetlen bűvész valószínűleg abban a pillanatban szedte szét a szobát.
- Nem érdekel! Tudod hol voltam ma? - kezdte vigyorral az arcán, folyamatosan ugrálva, mire nemet intettem - Egy cukrászdában!
- Aha. Szuper - motyogtam, majd az eszembe véstem, hogy Dani nem kaphat több édességet.
- Nem az a lényeg! Hanem, hogy a pultnál találkoztam egy gyönyörű lánnyal és beszélgettünk! - visította. Ijesztő volt.
- Azta! Te kommunikálsz? - csillant fel a szemem - És, hogy hogy kimozdultál?
- Ja, nem volt itthon kaja, elmentem venni, megláttam a lányt, megkérdeztem mennyibe kerül a krémes, beszélgettünk, hazajöttem és hoztam neked krémest! - hadarta el egy levegő vétellel, majd felém nyújtott egy zacsit.
- Aha... Kösz! - kiáltottam, majd elvettem a csomagot, visszarohantam a szobámba és bezártam az ajtót.
Kris éppen akkor ült vissza, több mint valószínű, hogy hallgatózott. Kérdőn nézett végig rajtam, majd a szeme megakadt a sütin.
- Kaja! - kiáltotta és kikapta a kezemből, de kicsomagolás közben megállt.
- Mi a baj? - ültem le mellé az ágyra.
- Ez a Mennyország Kapuiból van... - forgatta a zacskót.
- Igen, és? - kérdeztem.
- Lisa is ott volt ma...
Aztán leesett. Akkor a lány, akiről Dani beszélt, az vagy Nana, az afrikai nő vagy Kris nővére, Lisa. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert annak örültem, hogy Dani talált egy lányt, aki tetszik neki, de hát Lisa?! Mert nincs semmi bajom vele, de a bátyám kikészítené.
- Ez nem lesz jó... - húztam el a számat.
- Khm... Mi történt? - nézett ránk Rose.
- Semmi - rázta meg a fejét Kris, de láttam az arcán, hogy erre még vissza fogunk térni - Szóval... Mindennel megvagyunk. Hétvégén elmegyünk vásznat venni - fordult felém.
- Nekem jó - vontam meg a vállam.
- Na, én mentem. Sziasztok - intett Toby.
- Én is megyek - intett Natalie.
- Sziasztok - szóltunk négyen.
- Jenny, holnapra hozd a terveket - ásított Leila - Én is megyek. Sziasztok.
- Szia - intettem.
- Basszus! - kapott a fejéhez Kris - Lola!
Rosezal értetlenül meredtünk rá, míg ő felkapta a táskáját. Aztán leesett. Ez egy állat! Hogy lehet valaki ilyen hülye?
- Te megfeledkeztél a kishúgodról? - visította el magát Rose.
- Igen, előfordul... - legyintett Kris.
- Hol van most? - kérdeztem.
- Már biztosan haza hozta valaki. Okos gyerek, megáll a lábán, csak egyedül van otthon. Mentem. Csá! - kiáltott, majd kivágta a szobám ajtaját és a hangokból ítélve legurult a lépcsőn...
- Ez hülye... - bámult Rose - Mindegy. Figyelj, én is megyek. Fél tizenegy van...
- Jó. Szia - intettem, majd Rose kijelentkezett, én meg ottmaradtam.
Aztán hirtelen bevillant egy ablak. Hálát adtam Istennek, hogy drága barátomat nem rabolták el és széles vigyorral az arcomon elfogadtam a hívást. A képernyőn Máté jelent meg, csendben, mosolyogva figyelt. Vajon miért volt fenn skypon hajnali öt körül?
- Azon gondolkozom, hogy mennyit változhattál, mióta elmentél - mondta halkan.
- Nem sokat. Örülök, hogy látlak - suttogtam és éreztem, ahogy egy könny csordul le az arcomon - Sikerült megszegni az ígéretünket.
- Tudod, időben mindig elkerültük egymást. Na, milyen viszont hallani a magyart? - nevetett.
- Ezt lekésted. Van egy magyar származású lány a suliban, ezért a körülötte levők nagy része elkezdte tanulni a nyelvet.
- Íííj... - húzta el a száját - Szóval már ebben sem én vagyok az egyetlen?
- Mi újság otthon? - kérdeztem.
- Nem sok. A tanárok megőrültek. Meg akarnak minket ölni! - vihogott.
- Dettó.
- Szereztél új barátokat? - nézett rám, kissé félve a választól.
Szörnyű érzés kerített hatalmába. Amíg én jól éreztem magam, addig Máté egyedül volt otthon. Na, persze nem teljesen egyedül, neki is biztos lettek új haverjai, de az nem ugyanaz. Egyáltalán nem ugyanaz, mert nekem is hiányzott, hogy együtt legyünk. Miután Zoe meghalt ketten maradtunk. Senkit nem engedtünk a közelünkbe, féltünk, hogy a fájdalom eluralkodik rajtunk. Ezért inkább csöndben, fel sem nézve a földről kullogtunk egész nap. Aztán sikerült továbblépnünk, eljártunk otthonról, nem nagy társaságban, csak mi ketten, beszélgettünk, nevettünk. Az, hogy Zoe elment, közelebb hozott minket egymáshoz, mert bár azt hittük ismerjük a másikat, ez nem így volt. Megfogadtuk, hogy minden lehetséges alkalommal segítünk egymásnak, megvédjük a másikat. És én megszegtem az ígéretem.
- Igen - újabb könny fojt le az arcomon - De a régiek jobbak. Ők igazán ismernek - suttogtam, mire Máté elmosolyodott.
- Tudom - szólt, majd beletúrt fekete hajába - Hiányzol.
Hiányzol. A könnycseppek egymás után gurultak le a pólómra és a takarómra. Azt akartam, hogy Máté ott legyen, mellettem. Hogy lássa, mit tanultam, mire vagyok képes, hogyan boldogulok, a barátaimat, a sulit, és, hogy támogasson.
- Te is nekem! - fakadtam ki, majd görcsös sírás tört rám.
- Ne - suttogta, nem tudom miért, mikor nála még délután volt, senki nem aludt és szólt, hogy halkabban - Ne sírj. Kérlek...
Bólintottam, próbáltam megnyugodni, de nem ment. Fogtam egy zsepit, letöröltem vele az arcom.
- Fáradt vagy...
- Nem, jól vagyok - szóltam.
- De az vagy. Menj aludni. Majd legközelebb beszélünk - mondta Máté.
- Jó - szipogtam - Szia.
- Szia - mosolygott rám, majd kijelentkezett.
Én pedig profin álomba sírtam magam. Ahhoz nagyon értek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése