- Jennyyyyy!!! - üvöltötte Máté úgy, hogy majd' kiszakadt a dobhártyám, kis híján Hógolyót is elhajítottam ijedtemben.
- Jesszusom, mi történt? - nevettem fel.
- Neked barátod van! - kiabált még mindig.
- Öhm... Aha? - néztem értetlenül.
- De hogyan? Mikor? Ki? És hoooogy? - hadarta alig érthetően.
- Mi az, hogy "hogy"?
- Hát... - kezdte - Már ne is haragudj, de te egy kicsit... elő fordul, hogy... Hogy fejezzem ki magam? - gondolkozott.
- Milyen vagyok? Béna? Tehetetlen? Menthetetlen? - röhögtem.
- Nem én mondtam - szórakozott volt a hangja.
- Honnan hívsz? Elég nagy a zaj - szóltam, miután pár ismeretlen ember ordítani kezdett a vonal túlsó végén.
- Suliban vagyok. Csak gondoltam felhívlak. Az este már kicsit nyúzott voltam, reggelre esett le, miről is beszélgettünk.
- Értem - mosolyodtam el - Most viszont mennem kell. Majd még beszélünk. Szia.
- Oké, szia - mondta - Ó, és gratulálok.
- Köszi - azzal letette a telefont.
Vigyorogva fordultam az éppen nyíló ajtó felé, ahonnan Kris sétált ki, még mezítláb, rövid ujjú pólóban. Érdeklődve figyeltem, ahogy végig ugrált a hideg kövön, egészen a kapuig, hogy beengedhessen. Gyorsan nyomott egy puszit a homlokomra.
- Gondoltam, kijövök, egy ideje már itt álltál - mosolygott, mire enyhén vörösessé vált az arcom színe - Tudod, van csengőnk is - nevetett.
- Legközelebb használni fogom - röhögtem végül el magam - Ja, és hoztam valakit - nyújtottam át a nyuszit Krisnek.
- Hogy került hozzád Hógolyó? - bámult rám furán.
- Őszintén? Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem.
Ezután bevonultunk a házba, volt még egy kis időnk indulásig. Kris még gyorsan felszaladt a szobájába egy zokniért és egy pulcsiért, én addig leraktam a táskámat és leültem a konyhapulthoz. Az asztallapon pár törött zsírkréta és egy félkész rajz hevert. A papír itt-ott meg volt egy kicsit gyűrődve, így visszaadva egy térkép kinézetét. Egy szigetet ábrázolt a kép, meg volt rajzolva az útvonal is. Derülten néztem végig az alkotáson.
- Jenny! - kiáltott valaki mögülem. Mire észbe kaptam, addigra Lola már az ölemben ült, a nyakamat átölelve nézett a szemembe.
- Szia! - két kis szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól.
- Láttad a térképemet? - kérdezte.
- Láttam - bólintottam.
- Jó. De ne szólj róla senkinek, mert titkos! - suttogta, majd a szája elé emelte az ujját.
- Ígérem, nem szólok - tettem fel a kezemet.
- Akkor jó. Örültél az ajándéknak?
- Eléggé meglepett a nyúl - gondolkodtam el.
- Neeem, nem annak - nevette el magát - De azért remélem, nem volt baj a nyuszival.
- Akkor nem tudom, milyen ajándékról lehet szó.
- Kris nem adta oda? - esett egy pillanat alatt kétségbe.
- Kris? Micsodát? - értetlenkedtem, aztán hirtelen leesett - Jaaa! A gyűrűre gondolsz?
- Igen! - vidult fel.
- Itt van - mutattam fel az ujjamon lévő karikagyűrűt.
- És tetszik? - érdeklődött tüneményes vigyorral.
- Nagyon tetszik - nyugtattam meg.
- Akkor jó. Lisa szerint ez volt anya kedvence, még akkor vette, mikor ő megszületett - kezdte a mesét hevesen gesztikulálva.
- Tényleg? - csodálkoztam. Ekkora érték volt a birtokomban? Egy számukra fontos személy gyűrűjét hordtam.
- Igen - bólintott - Lisának nagyon sok olyan ékszere van, amit anyától kapott, nagyon szépek. Majd, ha több időnk lesz megmutatom.
- Megegyeztünk - pusziltam meg.
- Mehetünk? - nyargalt le Kris a lépcsőn.
Gyorsan felpattantam a székről, majd elbúcsúztunk Lolától és Lisától. Kris kitolta a garázsból a motort, felültünk rá, és már indulhattunk is. És igen. Képesek voltunk szemerkélő esőben motorozni. Ez persze így nem hangozhat valami hú de nagy dolognak, de nekem el lehet hinni, nem túl jó érzés, ahogy a nyirkos ruhámba és hajamba kap bele a szél. Főleg, mert a hajam begöndörödött. Szóval, miután leparkoltunk, és Kris közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint egy "pudli", kontyba fogtam a loboncomat - csak mert Kris kis híján fuldokolt a nevetéstől -, majd megindultunk a főkapu felé. Természetesen addigra az a kis eső is elállt, ami volt, hiszen mindig csak addig tartanak a rossz dolgok, amíg egyáltalán nem lenne rájuk szükség. A bűvész úr kezét fogva sétáltunk be az udvarra, ahol már gyülekezett a szokásos kis csapatunk. Illetve nagy csapatunk.
Aznap viszont eggyel többen voltunk. Érdeklődve figyeltem a Mark mellett ácsorgó, szintén alacsony lányt. Hosszú, durva hullámokba csavarodó barna haja, aranybarna szeme, gyönyörű, szelíd mosolya volt. Arca fehér, de nem az a nagyon sápadt fehér, kis pír öntötte el. Vastag, kötött pulcsija alját zavartan gyűrve álldogált. Vigyorogva néztem vissza Krisre.
- Dinamo - súgtam, mire közelebb hajolt hozzám - Ki az a lány a törpe mellett?
- A flúgos barátnőd - vonta meg a vállát.
- Nem, nem Rosera gondoltam - nevettem fel - A mosolygósra - szóltam, mire ő először csak egy félre pillantásra méltatta az új tagot. Aztán ő is kíváncsi lett, felvont szemöldökkel bámult a lányra.
- Fogalmam sincs - rázta a fejét.
- Te jó ég! Nem ismersz meg valakit a több száz ember közül? - tettettem felháborodottságot.
- Komolyan mondom, nem tudom, ki ez.
- Ó - mondtam. Ez tényleg szokatlan.
Pont ekkor értünk oda a többiek mellé, akik nagyban sztorizgattak az előző nap eseményeiről. Mivel köztudott, hogy kora reggelente a bejárati ajtó lépcsője a miénk, a diákok már-már hozzászoktak ahhoz, hogy vagy ki kell kerülgetniük a fokokon üldögélő társaságunkat. Ez akkor is így volt, az emberek átlépve, átesve rajtunk próbáltak eljutni az ajtóhoz. Míg Carla és Brent nagyban mesélt a csapatnak, én gyorsan oda settenkedtem Markhoz, majd kissé hátrébb húztam őt a többiektől. Mark kíváncsi szemekkel nézett végig rajtam.
- Szia, Angyalka - köszöntött.
- Szia. Mondd csak, ki ez a lány? - kérdeztem.
- Ja, ő Emily - mondta büszkén. Emily, hallván a nevét azonnal hátra fordult és intett egyet felém. Visszaintettem, majd újra Markhoz léptem.
- Eddig nem is láttam még.
- Jen - kezdte - Kilencedikesek vagyunk. Jobban mondva nulladikosok. A kutya érdeklődik ilyenkor utánunk. Engem is csak azért ismersz, mert Adamékkel vagyok jóban - mosolygott.
- Szóval az osztálytársad?
- Igen - bólintott - Mondjuk, lehet, hogy láttad már zene órán, Sarah szokott olyankor vele lenni - gondolkozott.
- Sarah velünk jár zenére? - döbbentem le teljesen. Hogyhogy én addig észre se vettem őt? Te jó ég. Néha nyitott szemmel kellene járnom a világban.
- Igen, mindketten hegedülnek - nézett rám furán.
- Mindegy - hesegettem el a gondolataimat - Ebédnél se látom soha melletted.
- Emily vegetáriánus, ő nem ebédel a suliban - nevetett Mark.
- Jaaa, értem - szóltam. Jó, oké, tiszteletben tartom a vegákat, de akkor is. Hogy lehet hús nélkül élni? - És... Mondd csak, mi a szándékod vele? - vigyorogtam, ugyan is a fejemben már teljes egészében lejátszódott Mark élete az alacsony lánykával.
- Ahj, nem értem az embereket! Miért kell, hogy "szándékom legyen bármelyik lánnyal? Nők vagytok, nem pedig tárgyak! - háborodott fel egy pillanatra.
- Hú. Bocsi. Nem úgy gondoltam - nyugtattam meg Markot. Mondjuk, ilyet se hallottam még egy fiú szájából sem. Be kell vallanom, Mark pici, de baromi nagy a szíve. A legtöbb lány ilyen férfit szeretne maga mellé - De annyit azért megkérdezhetek, hogy... tetszik neked?
- Hát... Izé - hebegte, közben idegesen megvakarta a fejét. Aztán kissé el pirult, zavart mosollyal nézett fel rám - Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? - kérdezte.
- Persze - nevettem fel. Ő erre bólintott egyet, majd megölelt. Nem tudom, miért, engem sokszor ölelgettek.
Szóval, miután megtárgyaltuk az egész "Emily" témát, csatlakoztunk a beszélgetéshez. Ami mondjuk nem volt túl érdekfeszítő, ugyan is épp Megan kezdett el mesélni arról, hogy hogyan etette meg előző este a kacsáját, mert állítása szerint "nem akart enni, ezért elbújt valahova". Ezen persze néztünk, majd röhögtünk egy nagyot. Végül Rose és Levi számolt be az egyik új alkotásukról, ami egy gyorsétterem ablakára került fel. Be kell hogy valljam, a "gonosz" hamburger festmény - Rose mutatott fotót - eszméletlenül ötletes volt, ráadásul szuperül nézett ki. Levi még megállított, hogy adjon nekem egy "I'm sexy and I know it"-os karkötőt, állítása szerint neki már úgysem kellett, így nekem adta, hogy nőjön az önbizalmam. Hát, nem is tudom, mit lehetett volna erre mondani. Megköszöntem. Ezután mindannyian bementünk az épületbe.
Persze ez sem tartott sokáig, mert valaki hirtelen elkapta a karom és hátra rántott a többiektől. Mondanom sem kell, kisebb szívrohamot kaptam, de hát mindegy, senkit ne érdekeljen, hogy mi is van velem. Szóval. Ott álltam, agybajjal küzdve, Adam előttem, szigorú tekintettel méregetett.
- Elmondtad már neki? - kérdezte komoly hangon.
- Kinek mondtam mit? - értetlenkedtem.
- Krisnek. Tudod. Hogy kiraboltak. Tegnap.
- Ad - kezdtem -, körülbelül három dollárt veszítettem el tegnap. Nem nagy dolog.
- Aha. Csak nem tudtál mit enni. A nap végére már majdnem, hogy ájultan söpörtek haza.
- Ez nem is igaz - kértem ki magamnak. Egyáltalán nem voltam rosszul, még egy kicsit sem.
- Oké. Rád bízom. De ha még egyszer előfordul, elmondod neki, világos?
- Mint a Nap - morogtam.
Tudom, hogy Ad vigyázni akart rám, de... Szerintem vagyok én már olyan nagylány, aki megtudja magát védeni. Meg amúgy is, emberek! Ez a gimi. Csak nem fogunk összeverekedni a porban, mint a kis óvodások.
Ekkor April rohant hozzánk, derültnek tűnt, kezeiben egy halom papírt szorongatott, hogy szét ne csússzon a köteg.
- Ad! - kiáltott boldogan - El tudnál jönni velem suli után valahova? Be kéne szereznem pár dolgot rajzra - mutatta fel az egyik lapot, amin egy szobor vázlatrajza díszelgett.
- Persze, nem gond - vonta meg Adam a vállát - Úgy is kéne egy új kerék a rollimhoz, ripityára tört az előző.
- Hogy tudtál eltörni egy kereket? - bámultam rá értetlenül.
- Ne akard tudni - röhögött fel.
Természetesen nem hagyhattuk csak úgy ezt a témát, azonnali magyarázatot követeltünk. Mi az, hogy eltört egy kereket? Ennyire még én se vagyok béna. April végül is engem is beszervezett, így megvolt a délutáni programom. Persze, szívesen elkísértem őket bárhová. Aztán elköszöntünk egymástól, mindenki ment a dolgára. Én rohantam fel az emeletre, behajigáltam a szekrényembe a cuccaimat, majd indultam is be a termünkbe. Igaz, szívem szerint már a küszöbnél fordultam is volna vissza, ugyan is ahogy beléptem, valaki megdobott egy darab sajttal. Ehhez hozzá se tudtam szólni, csak néztem egy nagyot, majd hátra sétáltam a helyemre. Minden szokás szerint ment, senki nem volt a normális kategóriába sorolható állapotban. Ami azt illeti, Natalien kívül nagyon nem is volt higgadt, nyugis természetű, épeszű osztálytársam. Ezt még Tobyról sem mondhatom el, ugyan is ő éppen Leilával a nyakában próbálta megjavítani a lánnyal az egyik pislákoló villanykörtét. Amit nagy valószínűséggel a hülyék piszkáltak meg, hogy a Toby ne tudjon olvasni, nekik már hobbijukká vált a srác idegesítése, még, ha meg is bűnhődtek érte. Szóval, míg azok ketten barkácsoltak, az ikrek az alvó Rose haját fonták be, Jared focizott Nickkel, Leo az egyik szekrényben ücsörögve játszott egy piros kisautóval - fura gyerek -, Brent Carlával kártyázott az ablakban ülve, Kris pedig a tanári asztalon ülve "vigyázott" ránk. Miután ledobtam a cuccaimat a padomra, előre mentem a varázslómhoz. Elégedett vigyorral húzott magához, félre simítva a hajamat az arcomból. Nyomott egy puszit a számra, majd a homlokát az enyémnek támasztva halkan beszélgetni kezdtünk. Csak a szokásos első óra előtti programok. Jó, órán is hoztuk a formánkat, minden tanár kifakult a viselkedésünktől, rekord mennyiségű figyelmeztetőnk volt már, pedig még a félévnél se tartottunk. Csoda, hogy még bejárhattunk az iskolába.
Szünetben Rosezal megrohantuk a büfét, ugyan is árultak valami új fajta csokis szeletet, amit muszáj volt megkóstolnunk. Tehát, miután megtámadtuk a büfés nénit, és elsőként ízlelhettük meg ama fenséges étket, melyre kedves társam bukkant rá még reggel. Egyszóval, imádtuk. Az egyik faasztalon ülve beszélgettünk, épp a hétvégét terveztük - Rose megint a plázában akart randalírozni, juj -, mikor egy újonnan ismert arc tűnt fel a kajáldában. Hát én, mint akit puskából lőttek volna ki, pattantam fel az asztallapról - amiről mellesleg szegényt Roset lelöktem - és siettem oda Emilyhez. Nem csodáltam, hogy kissé megleptem őt az érkezésemmel, kis híján neki estem a nagy lendületben.
- Emily! Szia! - nevettem zavartan, mire ő elmosolyodott és intett egyet - Öhm. Jenny vagyok, Mark egyik barátja.
- Ó! Te vagy Jenny? Mark annyit mesélt rólad! - vigyorodott el.
- Tényleg? - kérdeztem furán, mire csak bólintott - Mondd csak, hogy tetszik a suli? - váltottam gyorsan témát.
- Fantasztikus! Egyszerűen lenyűgöző itt minden. És a diákok is olyan rendesek egymással! - szólt nevetve. Hát, azt nem mondanám, hogy az itteni tanulók olyan marha rendesek voltak egymással, de hát, gondoltam, majd rá jön - Szó szerint zajlik itt az élet. Tavaly is ekkora nyüzsi volt? - utalt a mindennapos balhékra, pitiáner kis csínyekre és őrületes jókedvre. Ami persze azonnal észrevehető mindenkin.
- Fogalmam nincs, én is csak idén jöttem - szóltam.
- Tényleg? Wow - pislogott nagyokat.
- Mi az? - néztem rá értetlenül.
- Ja, semmi, csak... - kezdte - Te is új vagy, még csak most jöttél pár hónapja, és máris sikerült így beilleszkedned...? - csodálkozott el. Ahogy ránéztem kicsit elszomorodtam. Tisztában voltam vele, hogy szinte túlságosan hamar találtam meg a helyem, a többiek mondhatni, már a második héten befogadtak "falkatagnak". Ő pedig ott állt, az iskolakezdés után három hónappal, még csak nem is egy összeszokott társaságba keveredve, és csak Mark volt neki és Sarah. Akiről egyébként el sem tudtam volna képzelni, hogy a szárnyai alá vett egy kirekesztett kilencedikest.
- Hidd el, össze fognak jönni a dolgok. Tapasztalatból tudom. Mindig lesz egy "happy end" - mondtam halkan, mire aranybarna szemei felcsillantak, szája pedig szelíd mosolyra húzódott.
És kész, ennyi volt a nyugodt beszélgetés, ugyan is az ebédlő ajtaja hirtelen kivágódott, és mintha csak a halál toppant volna be, mindenki elhallgatott. Saraht azonban hamar fel lehetett ismerni, két kilométer távolságból is, így, miután mindenki megállapította, hogy nincs baj, folytatták a beszélgetést, evést, szórakozást. Sarah körbe nézett, majd a tekintete megállt rajtunk. Semmitmondó arccal indult meg felénk. Térdig érő, fekete csizmájának sarka hangosan kopogott a márványkövezeten, hosszú, fekete haja lobogott, szürke nadrágban, fehér, spagettipántos felsőben feszített, két karja könyékig tele karkötőkkel, ujjai gyűrűkkel, fülében vagy húsz karika, világítóan kék szemeit erős, fekete smink keretezte. Baromi jól kellett tartanom magam, nehogy vágjak véletlenül egy fintort. Majd lecövekelt előttünk.
- Hé, Törpe - vetette oda Emilynek, aki még mindig mosolygott, vidáman figyelte őt - Hány órád van ma?
- Azt hiszem, hét - gondolkozott Emily.
- Hát ez szuper. Megint várnom kell rád? - röhögött fel hitetlenül.
- Nem kell megvárnod, nyugodtan elindulhatsz nélkülem. Haza találok - vonta meg a vállát az alacsony lány.
- Lekötelezel - vigyorgott Sarah gúnyosan. Ezzel ott is hagyott minket. Jó, az kicsit sem lepett meg, hogy a csaj totál levegőnek nézett, hiszen utált, mit tehettem volna ellene? De így beszélni valakivel?
- Emily - tettem a kezem a lány vállára - Ha akarod, én szívesen haza kísérlek - ajánlottam fel, azt hittem, az egyedül való sétálást szerette volna elkerülni.
- Ja! Nem, dehogy. Nem kell. Csak azt hittem, beülhetek mellé a kocsijába és elvisz, ha már egy helyre megyünk. Nincs igazán oda a társaságomért.
- Hogyhogy? Ezt most nem igazán értem - ráztam meg a fejem.
- Sarah a nővérem. Vagyis, elnézést, a mostoha nővérem - legyintett.
Hát, én nekem az állam esett le ezek után a mondatok után. Komolyan mondom, pislogás nélkül meredtem szegény Emilyre. Sajnos pont abban a pillanatban ránk csöngettek, így a lány egy gyors "szia" kiáltással ott is hagyott, én pedig még mindig ott álltam az út közepén. Pechemre a szünet vége olyan mellékhatásokkal jár, mint mondjuk, megindul a sok ember a folyosókon, hogy visszajuthassanak a termekbe. Rosenak úgy kellett kirángatnia a tömegből, nehogy eltapossanak. Aztán végre félre tudtunk húzódni, én pedig felébredtem a sokkból.
- Hogy lehet egy ilyen aranyos, kedves, imádni való teremtménynek a testvére egy ilyen.... Bleeew! - rázott ki a hideg a mondatom végén. Rose persze ezen hangosan felröhögött, majd a vállamnál fogva rángatni kezdett engem a lépcső felé.
Mikor felértünk a terembe, a legnagyobb meglepetésünkre sehol nem láttunk egy szem tanárt sem, pedig nem ártott volna, ha küldenek egyet hozzánk. Az óra már ment, az osztály még mindig tombolt, mi pedig sokkos állapotba kerülve próbáltunk hátra settenkedni a helyünkre. Ami nem volt túl egyszerű, mert a hülyék épp Nick tatyójával röplabdáztak, így nagy veszélyben voltunk. Igaz, Nick egyszer megcélozta Roset is, mire a lány rámorgott, a hülye meg azonnal meggondolta magát, inkább hagyta őt. Később Leo próbálkozott, épp Jaredet akarta fejen találni, de elvétette, így a táska hátra repült az addig nyitott szekrényhez, a később hallható csattanásból gondoltuk, be is csapódott az ajtaja. Ekkor Jared intett, hogy ő majd visszahozza, rohant hátra a beépített szekrényhez. Fogta és kinyitotta a nagy faajtót.
- WTF?! - kiáltotta. Ja, ezt így, egyben, magánhangzók nélkül. Mind hátra fordultunk, nem értettük, mi történhetett. Jared eközben lefagyva bámult be az üres szekrénybe.
- Mi az már? Dobd vissza! - ordította Leo.
- Eltűnt... - motyogott Jared maga elé. Erre már a másik két hülye is összenézett, futottak hátra, hogy meglessék, mi is történt.
- Na ne szórakozz velem! - röhögött hitetlenül Nick.
- Hallod... Ez tényleg nincs itt - meredt maga elé döbbenten Leo.
Szóval, ezután már mind a terem végébe gyűltünk, megvizsgáltuk a bűvös szekrényt, majd elképedve konstatáltuk, hogy "a táska valóban felszívódott". Ezután őrült gyorsasággal nekikezdtünk a tárgy keresésének, ugyan is Nick legtöbb értéke - persze, nem a tancuccairól van szó, azoknak a felét be sem hozta - abban volt. Miután végig túrtuk az egész hátsó részét a teremnek, Toby unottan előkapta a mobilját és betárcsázta a hülye számát. Pár pillanat után viszont be kellett látnunk, hogy Nick egy idióta, aki még a telefonját is lusta volt feltölteni, így hívogathattuk volna akár napestig is, nem jártunk volna sikerrel. Már mindennel próbálkoztunk, még Krist is megvádoltuk "szándékon kívüli varázslattal", aki nem győzött védekezni, így meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy a táska elveszett. Ami persze teljesen nevetséges volt, ugyan is egy ötven négyzetméteres szobáról volt szó, ahonnan nem lett volna szabad csak úgy eltűnnie semminek. Negyedik óra után jöttünk rá, hogy a tatyó az ablakon esett ki. Szerencsére senki nem lopta el, pont egy bokorba esett. Kisebb agyhalált szenvedtünk az eset után, de hát ez van, aki nem gondolkozik, az így jár.
Órák után elköszöntem Kristől, neki volt még egy fizikája. Egy gyors búcsúpuszi után ott is hagytam őt, siettem föl Adamékhez a másodikra. Miután megszenvedtem az álnok lépcsőkkel, futkározhattam át a folyosókon, persze csak halkan, lábujjhegyen, hiszen még folytak az órák. Ad már várt rám a szekrénye előtt ácsorgott, fél vállára aggatta táskáját, már a dzsekijét is felvette. Aprilnek biológiája volt, így mehettünk át a kettes számú iskolaépületbe - igaz, hogy én onnan jöttem, de hát mindegy -, megkeresni őt. Átvágtunk a suliudvaron, elég hideg volt, meg kellett osztanom a sálamat Addel. A biosz terem mellett ácsorogva várakoztunk, míg April elkészült.
- Kész vagyok! - rohant hozzánk a lány, teljes menetfelszerelésben, kissé kócosan.
- Öhm. Van valami a hajadban - mutattam az idegen dologra April bozontjában.
- Juuuj, szedd ki, szedd ki! - sikította.
Tehát, ezután tízperces harcot vívtunk a szőke szálakkal. Elég nehéz úgy eltávolítani valamit valaki hajából, hogy az illető fel-alá ugrál, folyamatosan visítozva. Végül sikert arattunk, kihalásztunk egy szentjánosbogarat - neeem, nem lepődtem meg - a loboncból. Mint kiderült, April osztálytársai voltak oly' kedvesek, és hagytak egy kis ajándékot a lány számára. Indulás előtt azért odaadtam a fésűmet Aprilnek, nehogy frászt kapjanak tőle az utcán. És végre valahára, el tudtunk indulni.
Ahogy kiértünk a kapukon intettem Adéknek, hogy gyorsan telefonálok egyet. Fénysebességgel vetekedve rendeztem le a telefonhívást anyuval, ami nagyjából úgy nézhetett ki, hogy "sziakésőbbfogokhazaérniszeretlekpussz!". Szóóóval, már tényleg mindennel megvoltunk, így már tényleg indultunk is volna... Csakhogy, nekünk persze a szörnyen jó formánkat kellett mutatnunk...
Ahogy léptünk volna le a járdáról, valaki utánunk kiáltott. Érdeklődve fordultunk hátra, először nem tudtuk, ki lehet az. Aztán már azt kívántuk, bár ne is tudtuk volna meg. Adammel azonnal felismertük az illetőt. Igen, a kajapénz lopkodós gyerek. Csakhogy akkor elhozta az egyik kis barátját is. Aki nem is volt olyan kicsi. Szóval, ott álltunk, mi hárman, meg két hegyomlás. A böhöm állatok közelebb jöttek hozzánk, ördögi vigyorral a képükön. April persze azt sem tudta, mi van, értetlenül kapkodta a fejét köztünk. Ad ökölbe szorított kézzel várta be a srácokat, míg én meg sem tudtam mozdulni.
- Na, kiscsibéim - szólt a már ismerős hapsi - Ma mit hoztatok?
Féloldalasan fordultam Adam felé. Alig bírta visszafogni magát, az ujjai már szinte lilák voltak a szorítástól, az arca enyhén vörös lett, az ajkait véresre harapdálta. A nagyobbik gyerek kezdett türelmetlen lenni a hosszú hallgatásban, így üvöltve megismételte a kérdést. Szegény April fejét ordította le, aki kis híján elájult, maradék erejével behátrált Ad mögé. Nekem nagyon nem volt jó érzésem. Hisz azt a kevés kis pénzünket már elköltöttük ebédnél. Mit adhattunk volna azoknak? Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, hogyan kerülhetnénk el a balhét. Sajnos pont az ilyen helyzetekben szokott cserben hagyni az ép eszem, így túl sokra nem mentem az agyalással.
- Hol a pénzem? - ordította a benga pszichopata. Ijedtemben hátráltam pár lépést - Hova ilyen sietősen? - fordult hirtelen felém.
- Sehova - ráztam a fejem. A legrosszabb pillanatban pedig csörögni kezdett a mobilom. Az egyik gyerek fogta, és kirántotta a zsebemből, majd erősen a földhöz csapta, úgy, hogy kirepült belőle az akksi - Hééé! - sikítottam.
Ekkor láttam meg, ahogy April óvatos mozdulattal benyúlt a táskájába. Ügyes volt, nem keltette fel a figyelmet. Ahogy kijjebb emelte a kezét, láttam, mi volt nála. Egy gázsprayt markolgatott, folyamatosan tartva a szemkontaktust a gorillákkal. Csakhogy én hülye túlságosan is rábámultam!
- Mit művelsz? - nézett nagyot az egyik - Add csak azt ide! - erre elkapta April karját és durván rángatni kezdte.
Szegény April fájdalmasan elvisította magát, azonnal elengedte a tatyóját. Adamnek pedig csak ennyi kellett, hogy elszakadjon a cérna. Teljesen elborult az agya, hatalmas erővel esett neki a hatalmas állatnak, akit elég váratlanul ért a csapás, így mind a ketten a földre zuhantak. April a lendülettől hátra esett, gyorsan oda rohantam hozzá, felsegítettem a porból. Akkor már a másik hegyomlás is Adammel volt elfoglalva, mondhatni, próbálta lerúgni őt a barátjáról. Ezt látva April azonnali sikoltozásba kezdett, üvöltözött, úgy kellett lefognom, mert, ha nem teszem, képes lett volna ő is nekik ugrani. A helyzet az volt, hogy óriási nagy szarba keveredtünk, és fogalmunk nem volt arról, hogy mit csináljunk. Adet folyamatosan verték, már-már én is úgy éreztem, hogy "kész, elég volt, én is beszállok, nem hagyom, hogy ronggyá verjék a haveromat", de mivel April teljesen önkívületi állapotba került, nem engedhettem el. Állandóan kapálózott, belém mart, szabadulni akart, sírógörcs jött rá, úgy, ahogy rám is, és nem tehettünk semmit.
És ekkor, mint valami isteni csoda, Kris és Brent léptek ki a főkapun, röhögve valamin. Ahogy megláttak minket, kisebb szívinfarktust szenvedtek. Segítségkérő pillantással fordultam feléjük, alig állva a lábamon, majdnem összeestem már a karjaimban hisztiző April miatt. Brent először egy "MI A ... VAN ITT?! - a pontok egy elég csúnya dolgot takarnak - kiáltással díjazta a körülményeket, eközben Kris már rohant is felénk, lehajítva a hátizsákját. Akkora erővel ment neki a két behemótnak, hogy akár egy iskolabuszt is képes lett volna feldönteni. Az állatok lezúgtak a járda szélére, így Adam végre kapott levegőt, én végre elengedhettem Aprilt, April meg végre szaladhatott is Adhez. Mire visszanéztem, addigra már Brent is püfölte az egyik gyereket, Kris meg már végzett is a dolgával, ott hagyta a kiterült srácot, és felém igyekezett. Megállt előttem, majd olyan szorosan ölelt át, hogy kis híján megfulladtam.
- Annyira hülye vagy. De azért jól vagy, ugye? Teljesen elment az eszed?! - suttogta idegesen, mire én csak röhögni tudtam, így jött ki belőlem az összes addigra felgyülemlett feszültség - Miért nem hívtál? Várj, én hívtalak... Hol a telefonod? -tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Ott - mutattam a földre, ahol még mindig ott hevert a törött darab.
- Soha a büdös életben nem engedlek el egyedül, világos? - kérdezte nyugodt, mégis fenyegető hangon.
- Világos - szóltam, mire kaptam egy hatalmas puszit. És ami azt illeti, nem voltam egyedül. Ugyan is pár méterre tőlünk Adam és April a földön ülve ölelték és csókolták meg egymást. Éééés, végre sikerült! Igaz, hogy szét kellett veretnünk magunkat, de összejött a dolog! Ad végre élete szerelmével lehetett.
Ezek után fogtuk magunkat és hazamentünk. Bizony ám. A franc akart ott maradni a jómadarakkal. Tűztünk az otthonunkba. Elég hosszú volt a nap, az kellett volna még, hogy magukhoz térjenek. Míg Kris nálunk volt, végig fogta a kezemet. Ennek igazán örültem, ugyan is, ha nem szorított volna annyira, száz százalék, hogy elájulok. Ehhez nem tudok mit hozzá fűzni. Nagyon féltem.
