21.fejezet

 Reggel természetesen a földön ébredtem, semmi kedvem nem volt felmászni az ágyamra. Kelletlenül indultam el a fürdőbe, bedobtam magam a zuhany alá, megmostam a fogam, megfésültem a hajam, felöltöztem, majd behajítottam a cuccaimat a táskámba. Ráérősen lesétáltam a lépcsőn, nem siettem sehová, végül is, kit érdekel, ha megint elkések valahonnan. Pont magasról tett mindenki arra, amit csináltam. Unott arccal kóvályogtam ki az ajtón, kotortam elő a kulcsom a kapunál, léptem ki az utcára. A suliig teljesen egyedül voltam, csönd volt körülöttem, indítottam magamnak zenét, így gyűlöltem tovább a világot. Már kezdtem úgy érezni magam, mint egy gót vagy egy emo, arcba lógó hajjal, a cipőmet pásztázva, idegtépő rockbandák dalait hallgatva.
 Ahogy beértem az épületbe, kikaptam a fülemből a dugót, nehogy elkapjon valaki miatta, lehúztam a fejemről a sapimat és a kapucnimat. Lenyomtam a termünk kilincsét, aztán átgondoltam, érdemes-e nekem bemennem oda. Végül nem volt más választásom, kivágtam magam előtt az ajtót, mindenki ijedt fejjel nézett felém, a tanár még nem volt bent, de a többiek már a helyükön ültek.
 - Mi van veled, Jenny? Átment rajtad egy autó? - nézett rám Brent kérdőn, gondolom, csak úgy, brahiból jött le neki ez a szöveg, de az én reakcióm mindössze egy egyszerű grimasz volt.
 - Mi? - nyögtem ki a szavakat, kicsit hangosabban a kelleténél.
 - Hééé, nyugi van, csak vicceltem! - tette fel a kezét védekezésképen.
 Néztem egyet, majd megráztam a fejem és elindultam a helyem felé. Csak egy fél mondatot tudtam elkapni Brent felől, épp Krisnek súgta. "Jennek meg mi baja?", erre Kris rám nézett, egy ideig csak bámult, majd megvonta a vállát és azt mondta, "nem tudja". Nem nagyon érdekelt, mit gondoltak, az éjszaka kisírtam magamból mindent, volt időm arra, hogy meg nem történtnek tekintsem Kris kis mentőakcióját, ugyan is még mindig haragudtam rá. Bejött a tanár, újra bedugtam a fülemet, maximális hangerőre állítva hallgattam a Linkin Parkot. Lehajtottam a fejem, azon az órán szinte semmit sem csináltam, egyszer sem néztem fel, de éreztem, hogy az osztálytársaim kivétel nélkül mind engem bámultak.
 Kicsengő után kikapcsoltam az iPodom, kérdőn néztem Rosera, aki a padomon ült, úgy lóbálta a lábát, ebből kikövetkeztettem, hogy akart valamit.
 - Tudod... - kezdte - fogalmam sincs, mi történhetett tizenkét óra alatt, amíg nem láttalak, de gyanítom, hogy valami olyasmi, ami Krisszel kapcsolatos.
 - Eltaláltad - mosolyogtam erőltetetten - Igen? 
 - Szóval nem is tudod, hogy mi lesz ma... - forgatta a szemeit, várta, hogy leessen, mi is a helyzet. Arra viszont várhatott, mert nem tudtam, mire gondolt.
 - Nem Rose, nem tudom, mi lesz ma - szóltam idegesen, még én sem értettem, mi lelt engem, de nem tehettem róla, szétvetett a düh.
 - Halloween! - kiáltotta, miközben kezeit a magasba emelte. De jó, erről is elfeledkeztem. Mocsok egy időszak volt ez számomra.
 - Hú. Hát ez... nagyszerű - motyogtam - De miért is nagyszerű?
 - Hát azért - kezdte, felállt és pördült egyet -, mert Carla ma bulit rendez. Tudod, ijesztő díszlet, jelmezek, meg minden - nevetett.
 - Szuper. Asszem' kihagyom - elpakoltam a cuccaimat az asztalomról, majd felálltam és elsétáltam Rose mellett.
 - Ne csináld már! Tök jó lesz! Naaa - futott utánam.
 - Bocsi, de nincs kedvem hozzá - fordultam felé, mire ő csalódottan lehajtotta a fejét - De ha nagyon akarod... - adtam meg magam, mire felcsillant a szeme, elsikoltotta magát.
 - Köszi, köszi! Nagyon jó lesz!
 Minden szünetben lementem az udvarra, de egyszer sem mentem túl közel a többiekhez, a nap nagy részében csak zenét hallgattam, a rajzmappáimat nézegettem vagy éppen rajzoltam. Adamék, Leila és Rose többször is megpróbált közeledni hozzám, de nem sikerült nekik, az ikrek és a hülyék egyenesen rám ugrottak és valamilyen konfettiágyúval lövöldöztek, de Rose rájuk szólt, hogy hagyjanak békén, mire szomorúan tovább áltak. Fogalmam sem volt, miért csináltam ezt egész nap, valamiért jól esett egy kicsit duzzogni, kiadni magamból a még megmaradt fájdalmakat. Ebédnél csak egy tányér tésztát kértem, amit teleszórtam cukorral, úgy ültem le a többiek mellé, de nem szólaltam meg.


 A telefonom csörgött, már mindenhol kerestem, feltúrtam a párnáimat, a táskámat, sehol sem volt. De hallottam a Holiday hangját, a szobámban kellett lennie. Aztán hirtelen abbahagytam a keresést, unottan meredtem magam elé, egyszer pofon vágtam magam, majd kihalásztam a farzsebemből a mobilom. Megnéztem, Krisék lakástelefonja volt az, csodálkoztam is rajta, de gyorsan felvettem.
 - Igen? - szóltam bele.
 - Jenny!!! - kiabált bele valaki a telefonba, amitől kisebb agykárosodást szenvedtem, de aztán röhögve emeltem vissza a kagylót a fülemhez.
 - Szia, Lola - mondtam.
 - Jenny én azért hívtalak föööl - mondta lassan, tüneményes hangon -, hogy megkérdezzem, eljönnél-e velem ma este cukorkát gyűjteni.
 - Szívesen elmegyek veled -mosolyogtam magamban.
 - Köszönöm szépen! - kiáltott újra a telefonba - És te minek fogsz öltözni?
 - Nekem nincs jelmezem - mondtam egy kis hezitálás után, féltem, hogy ezzel elszomorítottam volna a kislányt.
 - Hogy hogy nincs? - csodálkozott, mire én felnevetem.
 - Sajnos én nem készültem a halloweenra.
 - De neked van balerina ruhád! - örült meg hirtelen.
 - Igen, de... - mondtam volna, hogy "nem szívesen veszem fel", meg "már biztos nem jó rám", csak hát ez így elég béna kifogás lett volna.
 - Kérlek szépen, vedd fel! - vette könyörgőre, aminek persze nem tudtam ellenállni.
 - Rendben, felveszem - adtam meg magam végleg.
 - Jó. Akkor hatra gyere át! - nevetett - Sziaaa!
 - Szia - mondtam, de a túloldalról valaki újra beleszólt - Igen?
 - Figyelj csak - Kris volt az, hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy kinyomjam a beszélgetést és hagyjam őt a francba -, akkor át tudsz jönni hatra? 
 - Persze - sziszegtem.
 - Csodás. Várunk.
 - Te is jössz? - kérdeztem.
 - Nem engedem el egyedül, veled meg végképp nem, az kéne még, hogy kettőtöket szedjelek ki az autók alól - nevetett fel gúnyosan.
 - Roset is hozhatom?
 - Ahogy gondolod.
 - Örülök - mondtam, majd leraktam a telefont. 
 Aztán körbe néztem a szobámban. És leesett. Te jó ég! Mibe kell nekem öltöznöm?!  Úristen...
 Felhívtam Roset, elmagyaráztam neki az egész esetet, mire ő csak annyit kérdezett, hogy mit vegyen fel. Na, ennek igazán örültem. Kirántottam az ágyam alól A dobozt, előkerestem belőle azokat a ruhákat, amik fellépéseken voltak rajtam. Pechemre csak a hófehér, széles szoknyájú ment rám, az volt rajtam az utolsó előadásomon. Felvettem, egész jól állt, már el is felejtettem azokat a csodálatos éveket, amíg Zoéval táncolni jártunk. Anyu kifestette a szemem, begöndörítette a hajam, majd félre tűzte az egészet egy csattal az egyik oldalra. Aztán kötött egy fekete, vékony szalagot a nyakamra, a masnija oldalra került. Aztán megnéztem magam a tükörben. Szép voltam, olyan szép, mint még hosszú ideje soha, de ez nekem túl sok volt. Ezért fogtam magam, átmentem Danihoz, mert nála maradt egy kis művér az egyik régi haverjától, elkértem tőle - nézett egy nagyot, mikor meglátott abban a szerelésben, először nem is jutott szóhoz -, leterítettem a szobámban egy kevés újságpapírt, ráálltam, majd az egyik vállamtól fogva leöntöttem a ruhámat. Halloweenhez hűen muszáj voltam úgy kinézni, mint egy halott. Minimum... Aztán készen álltam.
 Rose csöngetett, én elköszöntem anyuéktól, felkaptam egy táskát, belehajítottam a mobilomat, a kulcsaim, meg egy kis csokit Lolának. Ezután kisiettem Rosehoz. Rajta nevettem egy sort, ugyan is ő a már teljesen kész "rocker" öltözetét egy szegecses övvel, milliónyi karkötővel, egy vörös gitárral és két tonnányi fekete szemfestékkel egészítette ki.
 - Na, milyen? - vigyorgott rám.
 - Klassz - röhögtem.
 Aztán átmentünk az út túloldalára, a kapu már nyitva volt, beálltunk az ajtóhoz, Rose kopogott. Aztán vártunk pár pillanatot, az ajtó hirtelen kivágódott, a kis Lola jelent meg, malacka jelmezben, két oldalt befont hajjal.
 - Buuuuuuh!!! - kiáltott feltartott kezekkel, mire mi Rosezal rémültséget tettetve hátrább ugrottunk.
 - Jaj, nagyon megijedtem! - mondta Rose, mire elmosolyodtam. Lola csak vigyorgott, amolyan "na, majd mindjárt...!" stílusban, hirtelen Kris ugrott elő, arcán vér folyt, a ruhája szakadt volt, egy kés állt ki a vállából, vágások voltak a fején, ráadásul ordított, mi meg szívbajt kaptunk, akkorát ugrottunk hátra felé, hogy megérdemeltük volna a tesi ötöst, folyamatosan visítoztunk, Rose megölelt, el sem engedett, olyan öt percen keresztül folytattuk az "úristenmajdnembepisiltem" rohamunkat, míg a két Collins csak röhögött. Aztán végre megnyugodtunk, de még mindig kapkodtuk a levegőt.
 - Na jó - szólalt meg Rose - Ettől tényleg nagyon megijedtem!
 Kis idő múlva végre összeszedtük magunkat, Lola előkereste a kis kosarát, így indultunk el. Én elől sétáltam Rosezal, fogtuk a kislány kezét, ő mesélt nekünk, megdicsérte a ruhánkat, elmondta, milyen édességeket szeretne kapni. Mi csöndben végig hallgattuk, mosolyogva bólintottunk, mikor kérdezett valamit. Aztán megálltunk egy háznál, Lola becsöngetett, megijesztett pár embert, összeszedte a zsákmányát és már indultunk is tovább. Ez ment újra és újra, de egy percig sem unatkoztunk, volt olyan, hogy a nyakunkba vettük Lolát és nem kopogtunk, az ablakból vágtunk vicces arcokat az embereknek, ilyenkor jutalomból - amiért nem hoztuk a frászt a szomszédságra - több cukrot kaptunk. Aztán előfordult az is, hogy elbújtunk a bokrok közt, egyedül Rose állt fel a lépcsőre, Billie Joet játszva gitározni kezdett, elénekelt egy Green Day számot, így gyűjtötte be a finomságokat. Aztán Krisszel befestettük az ablakokat művérrel, de nem nagyon, csak kéznyomokat hagytunk. Egyszer Lola bemászott a kutyaajtón, kicsivel később egy idősebb néni kísérte ki a házból kézen fogva, a kicsi kezében egy szelet tortával. Mikor már sötétedett, leültünk a járdára, ettünk az édességből, Lola mindannyiunkat megkínált, a járdára ültünk le, ott játszottunk tovább a kis lánnyal. Utána lefotóztam a lányokat, ahogy Lola egy játékot tanít magyarázva a szabályokat, Rose meg értetlen fejjel figyeli őt. Utána Lola pózolt nekem, nevetve fényképeztem le, ahogy kinyújtotta rám a nyelvét, morcos arcot vágott, aztán szomorút, végül megfogta  Rose kezét. Az utolsó kép következett. A kis lány oda totyogott a bátyjához, átölelte a nyakát, majd fél arccal felém fordulva szólt:
 - Most egy ilyet is! 
 Nem ellenkeztem, leguggoltam velük szemben, magam elé tartottam a telefont, és lenyomtam a kis gombot. Abban a pillanatban Lola szorosan lehunyt szemmel vigyorogni kezdett. Kris pedig halványan elmosolyodott. Pont az én szemembe nézett, így én nem is arra koncentráltam, hogy hogy sikerült a kép. Az a mosoly valamiért szíven talált. Volt benne valami keserű, egy elmagyarázhatatlan dolog, amit csak én vettem észre rajta. Pár másodpercig le lehettem fagyva, mert, mikor észbe kaptam, Lola már a kezemet rángatta, Rose is és Kris is mögém állva a képernyőt figyelték.
 - De tetszik! - kiáltott a kicsi, mire mind felnevettünk.
 - Most én csinálok rólad - vette ki Kris a kezemből a mobilt. Megakadályozni már úgysem tudtam, kihúztam magam és mosolyogtam. Aztán Kris visszaadta a telefonom - Tessék - megnéztem a képet. Egész jó lett, ahhoz képest, ami általában szokott készülni rólam.
 - Álmos vagyok - szólalt meg egyszer csak Lola. Mindannyian felálltunk, leporoltuk magunkat.
 - Haza viszem - mondta Kris. Elköszöntünk egymástól, majd ketté vált a kis csapat. 
 Ahogy a két testvér eltűnt a láthatárról, hosszú csönd ült le az utcára. A lámpák már világítottak, egyetlen autó sem jött arra felé. Körül néztünk, majd megállapítottuk, hogy hátborzongató halloween napján flangálni az utakon, sok ház már ki volt dekorálva, ijesztő alakok, kopaszodó fák vettek minket körbe.
 - Elmegyünk a bulira? - nézett rám Rose könyörgőn. 
 - Én igazából nem... - folytattam volna, ha nem kezd el bámulni azokkal a hatalmas, kölyökkutya szemeivel, így muszáj voltam belemenni - Hogyne.
 - Szuper - vigyorgott.
 Gyalog indultunk el Carláék felé. A levegő egyre inkább hűlt, én egyre inkább fáztam. Rose az izgalomtól ugrált, neki meg sem kottyant ez az időjárás, gitározott egy darabig, de azt hamar megunta, így engem kezdett el szórakoztatni a "hatalmas" rocker dumáival. Természetesen röhögtem rajta egy jót, valami eszméletlen volt, ahogy megpróbálta leutánozni Patrick Stump mozgását a This Aint a Scene-ből, majd végig nyalta a gitárján a húrokat, feltette a kezét és komoly arccal megköszönte az estét. Viszont ennyi nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem, milyen hideg volt. Így rendkívül örültem annak, hogy megérkeztünk Carláékhoz. Már az utca végéről is felismertem a hangokat.
 Az ajtó nyitva volt, beléptünk a helyiségbe. Majd, hogy nem szívinfarktust kaptunk, mikor valami egy kísérteties sikollyal elrepült előttünk, majd eltűnt egy szekrény mögött. És ez még csak a bejárati ajtó volt. Ahogy beljebb merészkedtünk, elhaladt mellettünk a kaszás, egy Marilyn Monroe, meg egy Chuck Norris, sárgadinnyével a kezében. A nappali addigi szép, világos kinézetét átalakították, olyan érzésem támadt, mintha egy modernebb temetőbe csöppentem volna. Gondoltuk, megkeressük a kedves osztálytársainkat, csak hát, nem túl könnyű annyi ismeretlen, jelmezes alakkal körbevéve. Végül összejött valahogy a dolog, elég macerásan, mert Rose hirtelen eltűnt mellőlem, egy Joker és négy tini nindzsa teknőc rabolta el. Ebből azonnal rájöttem, hogy az öt idióta nem volt más, mint Leviék, ezért követtem őket. Így ezerszer könnyebb volt őket megtalálni. Mint kiderült, jól sejtettem, mikor Rose végre kiszabadult a rablók karmai közül, azonnal megismertük őket, Levi Jokernek, Dave, Mark, Scott és James pedig a teknőcöknek öltözött be. Aztán előkerültek a többiek is, csupa érdekes, furcsa, ijesztő vagy éppen vicces öltözékben. Brent zombi, Leila a Made in Hungária Verája Carla Samara, Megan és Lora a két Lotty, Natalie vámpír, April Alice Csodaországból, Adam Kalapos, Jared, Nick és Leo pedig egy polip jelmezben feszítettek.
 - Azzal azért tisztában vagytok, hogy a polipnak nyolc karja van? - kérdezte Leila.
 - Még szép - vágott Nick sértett fejet.
 - De ti hárman vagytok - nevetett Lora.
 - Igen, mert Mark az utolsó pillanatban kiszállt az ötletünkből - mondta Jared mérgesen.
 - Haver - nézett rá Mark -, a teknőcök menőbbek - szólt, mire mind felröhögtünk.
 - Toby, te minek öltöztél? - pislogott nagyokat Lora.
 - Tobynak - válaszolta unottan a srác, aki valóban nem tartotta nagyra a halloweent.
 - De jó! - tapsikolt Lora.
 Ezen derültünk egy jót, Az ikrek teljesen el voltak foglalva Tobyval, szegény, már kezdtük sajnálni. A három hülye elment hozni nekünk "vért" - szörp volt, de ők ezt nem tudták... -, addig mi helyet foglaltunk a lépcsőn. Ami annyit jelentett, hogy, ha a mi társaságunk ott van, nincs jövés-menés. Egy ideig beszélgettünk, nevetgéltünk, jól elvoltunk, aztán a hangszórókból üvölteni kezdett a Beat It, Rose, Leila és Carla - aki kivételesen még nem volt holt részeg - minden áron táncolni akartak velem, így nem tehettem mást, beálltam velük a tömegbe, ugráltunk, énekeltünk, majd Rose felállt a hamuasztalra, onnan gitározta el a refrényt. Aztán utánunk jöttek Adamék is, Levi és Dave felvett a nyakába engem és Roset, mi onnan sikoltoztunk, hol a hangulat miatt, hol azért, mert féltünk, hogy leejtenek, én meg pluszban, mert ugye szoknyában voltam. Majd végre visszakerültünk a földre, ott folytattuk tovább a csodálatos táncunkat. Mark egyszer elkapta a karomat, közelebb hajolva próbálta túl kiabálni a hangzavart, azt mondta, "gyönyörű vagy, Angyalka!". Én erre tökre meghatódtam, mosolyogva megköszöntem neki, aztán táncoltam egyet vele és Leilával. Aztán hirtelen minden diák az emelet felé fordult, füttyögtek, tapsoltak. Én nem láttam túl sok mindent, lábujjhegyre kellett állnom, akkor vettem észre Krist, ahogy lecsúszott - gördeszkával!!! - a lépcsőkorláton, a végén pedig eltűnt az emberek közt, gondolom, leesett. A szám elé kaptam a kezem, próbáltam átvágni a többiek között, végül sikerült, elértem a lépcsőig. Kris a földön fetrengett, folyamatosan röhögött.
 - Te állat! - üvöltötte fel az emeleten álló Brentnek, aki védekezés képen feltartotta a kezeit - Ez szar ötlet volt!
 - Add a deszkát! - mondta végül, erre Kris felállt, felszaladt a lépcsőn, átadta Brentnek a görit, aki szintén lecsúszott vele a korláton.
 - Mennyit ittak? - fordultam unottan Carlához.
 - Nem tudom. De nem szólhatok semmit, megegyeztünk, ma este nekem kell józannak maradnom - vigyorgott, mialatt folyamatosan felügylte barátját.
 - Wow - néztem nagyot - Megint barna a hajad! - mondtam, mire Carla meglendítette a dús hajkoronát, mely visszanyerte eredeti színét.
 - Sokat szenvedtem vele - nevetett.
 Egy darabig elnéztük, ahogy a két fiú szanaszét töri magát, aztán meguntuk, leültünk és ittunk valamit. Egy kis idő múlva újból füttyögést hallottunk a bejáratnál gyülekező emberek felől. Még szép, hogy ha a négy menő gyerek velünk volt, akkor csak egy valaki lehetett az. Sarah mosolyogva lépkedett el az emberek között, térdig érő csizmában, veszélyesen rövid szoknyában, fűzős felsőben, egy játékkarddal a kezében. Kissé dőlöngélt, mintha már be lett volna csípve. Aztán meglátott minket, megindult felénk, majd levágta magát mellém. Kérdőn néztem rá, mire ő hangosan felnevetett.
 - Mi a baj Jenny? Nem örülsz, hogy látsz? - tette fel jó hangosan a kérdést.
 - Őszintén? - vontam fel a szemöldököm - Nem. De mindegy is, holnap erre úgysem fogsz emlékezni.
 - Naaa, Jen! Ne csináld már! - tette rá a vállamra a kezét - Most miért vagy velem ilyen? - váltott át sértettre, majd pityeregni kezdett. Megforgattam a szemeimet, felálltam és odasétáltam Krishez.
 - A bűvész úrnak látogatója akadt - ordítottam túl a zajt, mire a földön ücsörgő Kris hunyorogva felnézett rám.
 - Mi van? 
 - Küldd el innen - néztem szúrósan a szemébe. Erre ő ellesett mellettem, észrevette Saraht, azonnal megkomolyodott, felkelt a földről, leporolta magát, majd a szemembe nézve megállt szorosan előttem.
 - Mit akarsz, mit csináljak vele? - kérdezte.
 - Csak vidd a közelemből - mondtam flegmán, mire nézett egy nagyot, azután kínosan elröhögte magát.
 - Oké - nevetett - Bármit a kisasszonyért - elsétált mellettem, leguggolt Sarah elé, mondott neki valamit, mire a lány kuncogni kezdett, bólintott, majd besétált a tömegbe Kris után.
 Aztán nem is láttam őket, csak Rose tekintetéből tudtam kikövetkeztetni, hogy őket figyelte a hamuasztal tetejéről - visszaállt gitározni -, szemmel követte őket a többiek között. Újra ledobtam magam az egyik lépcsőfokra, Leila és April közé. Az ikreket keresgéltem, régóta eltűntek már a láthatárról, reméltem, nem történt semmi baj velük, de szerencsére nem, teljesen jól voltak, a kandalló tetejéről trombitáltak a szokásos kis játékszerükkel. Adam éppen a "teknőcökkel" tárgyalt, Toby Levijal veszekedett, a három hülye pedig éppen egy macskát fürdetett egy lavorban. Ezen néztem egy nagyot, de rájuk  bíztam, szabad emberek, ha macskát akarnak fürdetni, hát tegyék. April az egyik barátnőjének segített, fogta a haját, míg a lány egy töklámpásba hányt - juj. Halloween éjszakáján kevesen vállalják be, hogy igyanak. Félő, hogy másnap reggel egy sötét pincében találnák magukat, vagy éppen halálra rémítenék őket.
 Levi vágta le magát mellém, egy ideig csöndben bámult rám, majd elkezdte piszkálni a hajamat. Kérdőn néztem rá.
 - Mit csinálsz?
 - Mi a baj? - szólt, mintha meg sem hallotta volna azt, amit mondtam. Sóhajtottam egyet - Nos?
 - Semmi - vontam meg a vállam egy kis idő után. 
 - Jenny - röhögte el magát - Nekem ezt úgysem tudod beadni. 
 - Tudom - mosolyogtam.
 - Na, ki vele - lökött vállba finoman. Szórakozott pillantással fejeztem ki a véleményemet - Hát jó - bólintott - Akkor csak annyit mondj meg, hogy miért ülsz itt?
 - Nincs kedvem egyedül táncolni.
 - Miért nem ezzel kezdted? - nevetett, majd felpattant és felém nyújtotta a kezét. Vigyorogva követtem őt, egyenesen a táncparkettre.
 Jó, hát, amit Levi produkált, az valami eszméletlen volt. Először is Michel Jacksont utánozva pörgött körülöttem, majd elkezdett szeletelni és végül dobott egy szaltót, ami kicsit félre sikerült, de őt ez nem érdekelte, félig törött karral folytatta tovább. Én persze nevettem rajta egy sort, ő pedig diadalmas pillantással forgatott meg. Elérte a célját és ezért természetesen odáig volt, meg vissza. Míg mi ezzel elvoltunk, Mark Rosezal próbált flörtölni, aki kiröhögte a szegény kilencedikes fiút, Leila és Carla épp Brentet próbálták felszedni a földről, az ikrek pedig mécsest gyújtottak egy töklámpásba. Na, ilyenkor goldolja át az ember, hogy nem veszélyes-e egy csöppet az, ha öngyújtót adnak egy gyerek kezébe. De igen, veszélyes. Éppen ezért Toby és Natalie felügyeletére is szükség volt, mert a hülyék is csatlakoztak a lámpások gyújtogatásában. Miután már kellőn kifáradtam, intettem Levinak, hogy leülök egy kicsit, majd megcéloztam a lépcsőt. Leila még mindig ott ült két pohárral a kezében. Mikor letelepedtem mellé, felém nyújtotta az egyik poharat.
 - Ez milyen? - néztem a kezében tartott sörre.
 - Alkoholmentes. Vágod, husi? - nevetett, mire én is felröhögtem, aztán felvont szemöldökkel elvettem tőle az italt.
 - Szeletelt kenyér - hülyültem, mire Leila hirtelen kiköpte a sört és fuldokló nevetésbe kezdett.
 - Na jó - szólt, mikor már valamennyire megnyugodott - Szörnyen meleg van itt bent, nem?
 - De, egy kicsit - értettem egyet - Ami azt illeti, az előbb majdnem megfulladtam a tömegben. És valaki rám lépett - mutattam a lehorzsolt lábamat, mire Leila elhúzta a száját.
 - Kimenjünk egy kicsit a teraszra? - nézett rám kérdőn.
 - Felőlem - vontam meg a vállam.
 Hát a tervünket elég nehéz volt véghez vinni, ugyan is az emelet is meg volt telve emberekkel. Miután sikerült átverekednünk magunkat a hatalmas folyosón, végre kijutottunk a friss levegőre. Ott aztán nem tehettem mást, beszélnem kellett, ugyan is Leila azonnal letámadott a "mi volt veled a mai nap?" kérdésözönnel.
 - Bal lábbal keltem - mondtam.
 - Hogyhogy? - nézett rám.
 - Tudod, pont úgy áll az ágyam a szobában, hogy először a bal lábamat tudom kitenni a földre és... - kezdtem a magyarázást, mire Leila röhögve intett egyet.
 - Ne már! Most komolyan... - suttogta.
 - Semmi különös. Már egyáltalán nem érdekes - mosolyogtam rá, mire megértően bólintott.
 Nem panaszkodhattam, hiszen én voltam az, aki egész nap olyan ellenszenves volt. A többiek csak segíteni akartak rajtam, tudom én ezt nagyon jól. Azonban be kellett látniuk, hogy én nem az a fajta lány vagyok, aki hagyja, hogy kisegítsék őt a pácból, inkább az, aki még hetekig szenved egy apró kis hülyeség miatt. Minden elismerésem Roseé volt, amiért az elmúlt napokban mellettem volt és helyre tette a gondolataimat, és Leiláé, aki bár nem tudta a fájdalmam okát, mégis próbálkozott. Ők ketten nagyon sokat jelentettek nekem. Mindent megpróbáltak, nem sikerült. És igaz, hogy egy emberen kívül mindenki tudott arról, hogy fülig szerelmes voltam, éppen ezért buktam el.

20.fejezet

 Jó, a tükörképemtől kisebb szívinfarktust kaptam, de ez természetes, ha valaki egész éjjel bőg, megállás nélkül. A hajam leginkább egy szénakazalra hasonlított, a szemeim vörösek lettek és bucira dagadtak, ráadásul a szemfestékem az államig le volt mosódva. Egy gyors zuhany hamar felébresztett, megmostam az arcomat, a fogamat, rendbe tettem a hajam és átöltöztem. Aztán megnéztem az órámat. Úgy kilenc felé járt az idő, én áldottam a szombatot, a szobám pedig szaladt a rendetlenségtől. Nem tehetek az időnkénti idegkitöréseimről, nálam ez jelentette a kamaszkort, tomboltam egy kicsit.
 Lerobogtam a lépcsőn, gondoltam, eszek valamit reggelire, de a nappalinál megtorpantam. Kérdőn néztem a kanapén fekvő Danira, aki betakarózva kapcsolgatta a tévét. Majd észrevett engem, letette a távirányítót és felült.
 - Szia, Tökmag - mosolygott. Hú. Ez nagyon nem jelenthet jót, utoljára ötéves koromban hívott így.
 - Te jó ég... Mi történt? Jól vagy? - suttogtam, aztán leültem mellé. Megdörzsölte az arcát.
 - Utálom ezt a kanapét.
 - Te itt aludtál? - néztem rá nagy szemekkel. Keserűen elnevette magát, jelezve, hogy neki sem volt túl jó éjszakája. Elszomorított a dolog, hogy rosszul érzi magát - Lisa? - kérdeztem rá óvatosan, mire egy kis gondolkozás után bólintott.
 - Összekaptunk tegnap egy kicsit... - motyogta csalódottan. Nem kérdeztem, hogy mi történt, mert nem tartozott rám. Fél karral átöleltem, ráhajtottam a fejem a vállára.
 - Minden rendben lesz - súgtam, mire felsóhajtott. Annyira fájt őt így látni. Rosszabb volt, mint én... Na jó, annyira nem rossz, nálam nincs rosszabb. De akkor is. Dani Lisán kívül még egy lánnyal sem volt ilyen szoros kapcsolatban - Csinálok neked kakaót - mondtam, majd felálltam és bevonultam a konyhába.



 - Mi van veled? - döbbent le teljesen Rose. A nyitott ajtón csak úgy dőlt be a hideg.
 - Nem jössz be? - kérdeztem, mire elsétált mellettem, én meg becsuktam az ajtót.
 Felmentünk a szobámba, amitől szegény Rose persze agybajt kapott, pár percig csak bámulta a kupit, majd rám üvöltött, hogy "ez" mégis mi akar lenni. Egy ideig haboztam, nem tudtam, mit mondjak. Néztem őt, ahogy az ujjaival eldobolt az asztalomon, arra várva, hogy meséljek. Ő volt az egyetlen ember, aki akkor mellettem állt, eljött hozzám, hogy megnézze, mi van velem. Akkor, ott ő volt számomra az egyetlen biztos pont, és én nagyon örültem neki. Hirtelen rám tört a bőgés, a nyakába ugrottam, olyan erősen szorítottam, hogy még véletlenül se tudjon elmenni, de Rose nem is akart ott hagyni engem, két karjával átölelt, ő sem engedett. Aztán sírógörccsel küszködve elmondtam neki mindent. Azokat a dolgokat, amik azután történtek, hogy kikapcsoltam a videochatet. Ő csöndben végig hallgatott, nem szólt közbe, megvárta, míg befejeztem. Akkor fájdalmas arccal a földet kezdte bámulni, nem mondott semmit, könnyek szöktek a szemébe, újra megölelt. Átérezte a helyzetet, kivételesen nem az volt az első, amit ki tudott nyögni, hogy "de béna vagy!".
 - Jaj Jen... - ennyit bírt kipasszírozni az ajkain, nekem ennyi is elég volt, ezzel mindent elmondott - Megoldjuk, jó? Megoldjuk, ne sírj! Én itt vagyok, segítek... - szipogta, én pedig még jobban bőgtem, nem tudtam abba hagyni.
 Rose ezzel bizonyította, hogy mindig velem lesz, mindig, mert barátok voltunk. Újra úgy éreztem, mintha Zoé lett volna mellettem, ő fogta volna a kezem, mosolygott volna rám. Vigyázott rám, még az után is... Hatalmas segítséget kaptam tőle, pedig meg sem érdemeltem.
 - Tudod mit? - törölte meg végül az arcát, majd vigyorogva a szemembe nézett - Gyere át hozzám a hétvégére! Anyu úgy sincs otthon - mondta, mire rá mosolyogtam.
 - Biztos? - kérdeztem halkan.
 - Biztos - szólt.
 - Köszönöm.
 Összepakoltam a cuccaimat, felhívtam anyuékat, hogy ott alszom egy barátnőmnél, majd elindultunk Rosehoz. Miután összeszedtük magunkat, elmentünk a McDonaldsba ebédelni, meg a plázába, csak úgy, nézelődni. Persze nem bírtuk ki, hogy ne próbáljuk ki az aulában lévő gyerekjátékokat. Lett egy csomó képünk, ahogy Rose beül a kis űrhajóba, beledob pár centet, a játék elindul, Rose pedig csukott szemmel, röhögve vezeti az űrrakétát. Aztán én beszálltam egy mini versenyautóba, így harcoltunk egymás ellen a Happy Meal menümből megmaradt sült krumplikkal. Aztán levideóztuk, ahogy a pláza szökőkútja mellett esszük a fagyinkat, Rose beleejtette az övét a vízbe. Ekkor dőltünk a nevetéstől, Rose levette a cipőjét, felhúzta a nadrágja szárát, majd bemászott a vízbe, hogy mentse a fagyi még ehető részét. Miután végrehajtotta az akciót, jött egy biztonsági őr és ordibálni kezdett velünk, amiért bemásztunk a szökőkútba. Mi pedig rohanni kezdtünk, fel a mozgólépcsőn, be az egyik üzletbe, elbújtunk a ruhák között, onnan vártunk, míg tiszta nem lett a levegő. Aztán nevetve kivonultunk a sorok közül, gondoltuk, felpróbálunk pár ruhát, olyan filmbe illő jelenetet rendeztünk, felvettük a bolt tizenöt centis magassarkúit, vörös és fekete, testhez simuló báli ruhákat, hatalmas sálakat és boákat, napszemüveggel, kalappal, a tükör előtt pózoltunk velük, aztán lekaptuk magunkról a borzalmas göncöket és mentünk is tovább. Rose úgy döntött, cigarettát vesz magának, így bementünk egy dohányboltba, ahol veszekedni kezdtek vele, hogy még túl fiatal, és bár én ezt tudtam és láttam előre, Rose nem hagyta magát, kiabálni kezdett, hogy "neki igen is vannak jogai!", erre én röhögni kezdtem, megint jött egy biztonsági őr, ekkor Rose megrázta a fejét és ártatlanul megjegyezte, hogy "ő sosem cigizne, mert árt az egészségnek", meg, hogy "ettől a kiszolgálástól a kedve is elment a dologtól". Így telt a nap, a pláza után azonnal Roseékhoz indultunk. Nyolcra értünk oda, gondoltuk, eszünk valamit, így csináltunk popcornt, ráöntöttünk egy kis nutellát, ez volt a vacsoránk. Betettünk egy filmet, a Halálos Fegyver 4-et, Aztán Rose ágyán elterülve mozizni kezdtünk. Aztán a sötétben beszélgettünk, megnéztük az egymás telefonjában lévő képeket, azokon röhögtünk, végül nem bírtuk tovább, elaludtunk. Vasárnap délután mentem haza, boldogan léptem be az ajtón.
 Rose segített, úgy, ahogy mondta, sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Nem hagyta, hogy egyedül sírdogáljam át a hétvégét, tudta, hogy akkor egy megértő barátnőre volt szükségem és ő ezt megadta nekem. Nem is kértem, de megtette. És én ezért nagyon hálás voltam neki.



 Azt hittem, agybajt kapok, mikor megláttam, mennyi az idő. Rohantam fogat mosni, rendbe tenni a hajam és felöltözni. A cipőmmel vacakoltam egy ideig, mert nem bírtam rendesen befűzni. Aztán kereshettem a táskámat, ami persze különös csoda folytán Daninál volt - hol máshol? -, aztán felvettem egy vastag pulcsit, és már ki is vágtam magam előtt az ajtót. A kapunknál azonban megtorpantam, mert csörgött a mobilom, gyorsan a fülemhez emeltem.
 - Jenny! Hol vagy?! - hallottam Rose hangját.
 - Elaludtam. Sietek! - mondtam és már tettem is volna le, de Rose felkiáltott.
 - Nálatok maradt a dogám! - mondta.
 - Ez most komoly?! - lecsaptam a telefont, és szaladhattam vissza a házba, megkeresni Rose irodalom házi dolgozatát, amit sehol nem találtam, csak később jöttem rá, hogy végig a táskámban volt.
 Őrült sebességgel indultam meg az iskola felé, formában voltam, majdnem elütöttek, úgy kellett felkaparnom magam a földről, teljes forgalmi dugót okoztam, mire végre elértem a gimi kapuit, beszaladtam a főbejáraton és magyarázkodhattam a portásnak, hogy miért késtem. Aztán végre elengedett, én felrohantam a lépcsőn, végig a folyosón, végül be a teremajtón, de egyszer megbotlottam, így szó szerint odaestem a tanár elé. Aki nagy, ijedt szemekkel bámult rám, majd megrázta a fejét.
 - Horváth kisasszony! - üvöltötte, nekem meg a dobhártyáim is kiszakadtak, csak hogy ne maradjon ép testrészem - Azonnal keljen fel a földről! - erre felpattantam, leporoltam magam, majd a nagy rémültségben katonásan kihúztam magam - Mondja, ismeri maga az órát?!
 - Igen, tanár úr...
 - Akkor meg miért késett negyven teljes percet?! - ordított, én pedig szorosan lehunytam a szemem, ügyetlenül kikotortam a zsebemből egy kis papírt, majd átnyújtottam a matektanárnak, aki kikapta a kezemből, elolvasta, aztán megenyhült arccal visszaadta a cetlit - Üljön a helyére...
Lehajtott fejjel, vigyorogva mentem a padomhoz, ugyan is volt nálam egy mindent felül múló, szuper erős, atom biztos szülői igazolás! És én ezért mennyire büszke voltam magamra, hogy erre is gondoltam! Nobelt nekem! Miután leültem, a tanár folytatta az órát, én pedig átcsúsztattam Rose asztalára a doliját, mire felém fordult és tátogott egy sor "köszi, megmentettél!"-t. Rákacsintottam, nagyon jól tudta, hogy számíthat rám. Persze az osztály nagyja még mindig az én belépőmön röhögött, Leot ki is küldték a teremből, mert nem bírta abba hagyni a nevetést. Ez van.
 Persze szünetben mindenki lerohant - még Adamék is -, hogy miért késtem, természetesen én sem tudtam az "elaludtam"-nál jobbat mondani nekik, de azért jól szórakoztak azon, hogy az utolsó pillanatban képes voltam Rose "hülye" dogájára is gondolni. Erre én nem mondtam semmit, de rámosolyogtam Rosera, mikor észrevette, hogy a dolgozata egyik része ki van javítva, így ő hálás pillantást vetett felém, mert, ha én nem veszem észre, pár ponton kívül nem számíthatott volna semmire.
 - Hé, mindenki! - ordított át a termen Toby, kezében a mobiljával. Mindannyian felé fordultunk - Csönd legyen, nem hallom az eredményt! - először néztünk egy nagyot, aztán leesett, a művészeti versenyre beküldött alkotások helyezetét konferálták éppen fel.
 Két másodperc alatt lett síri csend az osztályban, mindenki leült valahova, hatalmas szemekkel figyeltük a hangszórót, így szuggeráltuk szegény gépezetet. Nekünk KELLETTEK azok a jegyek a vidámparkba! Aztán az igazgató végre megszólalt, a hatodik helyezéstől kezdte a felsorolást. Az első öt csapat tagjainak nevei nem voltak ismerősek, nem a mi sulinkból jelentkeztek.
 - Végül az első helyezés... - mindannyian visszafojtott levegővel vártunk, megállt körülöttünk az idő, nem mozdult egyikünk sem. Annyira szerettünk volna nyerni, az egész osztály, olyan boldogak lettek volna az ikrek, a három hülye, Leila, Carla és Rose, ők mind annyira várták már, hogy elmehessenek a vidámparkba. A hangulat olyan volt, akár az X faktor döntőjében, vagy a Csillag Születik fináléjában. Aztán az igazgató folytatta - ... nem más, mint a 10/c, Toby Miller, Natalie Oswond, Pataki Leila, Rose Benneth, Horváth Jennifer és Kris Collins! Gratulálok a győzteseknek!
 Először nem is hittünk a fülünknek, azt hittük, csak cseng, de nem. Az ikreknek sikerült legelőször feldolgozni az információt, ők elvisították magukat, majd ugrálni kezdtek, én Rosezal együtt sikítottam egyet, majd megöleltük egymást, Carla Leilával nevetett, A hülyék örömükben rohangálni kezdtek, egyedül Toby és Natalie maradt nyugodt, ők fogták a könyveiket és olvastak tovább. Aztán mindenki abba hagyta azt, ami rátört, egymásra néztünk, majd mind röhögni kezdtünk és megölelgettük egymást.
 - Király! Nyertetek nekünk egy nap "party in the USA"-t! - ordította Nick Megant szorongatva a karjai között.
 Tehát ez a nagy helyzet. Sikerült, összehoztuk. És bár még mindig nem tudom elhinni, de nyertünk tizenhárom jegyet a vidámparkba, festőkészletet és pénzt a sulinak. Természetes módon, minket a vidámpark híre villanyozott fel.
 A nap további részében nem bírtunk magunkkal, minden órán őrjöngtünk, hajigáltuk a tancuccainkat, így a tanárok hamar búcsút mondhattak az oktatásunktól, a legtöbbjük lyukasórával ajándékozott, a harmadik órán viszont - agyon szeretgettük a matek tanárt - kiengedtek minket az udvarra, hogy ott vezessük le a hirtelen felgyülemlett energiát. Így jutott le a kis csordánk a focipálya melletti lelátóra. Onnan figyeltük a harmadikosok tesióráját, Rose, Leila és én folyamatosan integettünk Adamnek, Scottnak és Jamesnek, akik a nagy nevetésben el is estek párszor a futás alatt. Mi ezen elszórakoztunk, az ikrek a tartórudakról lógtak fejjel lefelé, a hülyék alájuk ülve röhögtették őket, Carla és Brent pedig Krisszel beszélgettek. Gondoltam, annál, hogy még csak egymásra sem néztünk Krisszel, már nem jöhet rosszabb, míg nem a harmadikosok kaptak öt perc szünetet. Adamék persze azonnal megcélozták a kis társaságunkat, velük jól megvoltunk, a gond nem itt volt. Hanem ott, hogy Sarah is nálunk kötött ki. Pontosabban Krisék mellett. Mikor oda ért hozzájuk, elnevette magát, hogy "csak gratulálni akartam a győztesnek!". Rose persze azonnal megszorította a kezemet, szúrós nézésével azt üzenhette, "ne borulj ki, minden rendben lesz!". El lehet képzelni, mennyit segített ez rajtam, hát lényegében semmit, de mást nagyon nem tehettem azon kívül, hogy figyeltem. Kris megölelte és megpuszilta Saraht, majd kicsit arrébb ült, hogy helyet adjon neki. Aztán folytatták a beszélgetést. Nem hallottam, miről dumáltak, csak néztem őket, arra gondoltam, hogy pár napja még én ültem ott, velük és én velem együtt szórakoztak. Akkor, abban a pillanatban egy emberen kívül mindenki engem fürkészett, Adamék azért, mert nem értették, mi van, Rose, Leila, Brent és Carla aggodalmas pillantásokkal illettek, ők ezzel jelezték, hogy "nagyon sajnálják, de ők sem tudtak mit tenni". És akkor sikerült elkapnom Sarah tekintetét. Csak egy pillanatra fordult felém, de azzal mindent elárult. Száját gúnyos vigyorra húzta, olyan "látod, elfoglaltam a helyed, na, mit szólsz hozzá, nem túl jó érzés, igaz?" félét tudtam leolvasni az arcáról. És én bennem ott tört össze egy világ, üvölteni akartam, zokogni, de nem tehettem, mert valószínűleg a frászt hoztam volna mindenkire, viszont éreztem, hogy könnybe lábadt a szemem, ezért elfordultam, felálltam és hebegtem valami olyasmit, hogy ki kellett mennem a mosdóba. Csak öt ember vett észre rajtam valamit, ők már eléggé ismertek ahhoz, hogy megállapíthatták, nagyon rosszul voltam. 
 Tehát, miután félig sírva, félig az arcomat takarva sikerült bebotladoznom az épület mosdójába, végre egyedül lehettem. Ez nálam annyit jelentett, hogy letérdeltem a csempére és üvöltözve vertem a falat. Olyan öt percen keresztül, megállás nélkül. Aztán sikerült kicsit megnyugodnom, letöröltem a könnyeimet, és átgondoltam a dolgokat. Két és fél hónapja ismertem Krist, Sarah pedig egyik napról a másikra bukkant fel. Bennem meg egyik napról a másikra törik össze az apró és érzelmileg kezelhetetlen szívem. Felálltam, kinyitottam egy csapot, megmostam az arcom. A szemfestékem elkenődött, már rég kellett volna vennem egy vízállót, amennyit bőgtem. Nagyjából megigazítottam az arcomon a... Szóval a menthető részt, aztán dühösen kivágtam magam előtt az ajtót. Amilyen szerencsétlen vagyok, pont eltaláltam valakit, már csak az ordítást hallottam. Gyorsan megkerültem az ajtót, Rose fetrengett éppen a földön, az orrát fájlalta, ami ráadásul még vérzett is neki.
 - Nagyon sajnálom! - motyogtam, majd segítettem neki felállni, így támogattam be a mosdóba, hogy lemossuk az arcáról a vért. Aztán leültem a földre, a fejemet két kezem közé fogtam. Aztán Rose is levágta magát elém, velem szemben.
 - Jen... - kezdte volna, de hirtelen nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatott volna nekem, így csak bátorítóan megsimogatta a vállam.
 - Szerinted ennyire utál engem? - suttogtam magam elé - Miért csinálja ezt velem? - erre Rose egy pillanatra elgondolkodott a helyzeten.
 - Talán csak azt akarja, hogy féltékeny legyél... - mondta.
 - Kire? Rá? Sarahra? Neeem, Kris nem olyan - nevettem fel erőltetetten - Csak élvezi, hogy szenvedek - sóhajtottam, mire Rose felállt a földről, megrázta a fejét.
 - Neeem - mondta halkan -, Kris nem olyan - azzal finoman elmosolyodott, felsegített engem is és visszaindultunk a terembe.
 Ahova a többiek már rég megérkeztek, kisebb őrültek házára hasonlított. Leo, Lora, Adam és April épp römiztek, de mivel Lora folyton belekiabált a játékba, hogy "betli!", sokat nem haladtak, mert meg kellett értetniük Lorával, hogy "most nem is azt játszák". Jared és Nick bakot álltak Megannek, hogy elérje a szekrény tetejét, mert ők rajzszögekkel dobálták egymást, csak az egyik piros szög felrepült a legmagasabb polcra. Carla Brent tenyeréből próbálta kiszedni az abba belefúródott rajzszöget, Leila pedig Brenttel kiabált, hogy "ne ordítson már, hiszen férfi!". Toby a termünkbe tévedt Mark kiselőadásán fogta a fejét, Natalie pedig éppen fejfájás csillapítót keresett Tobynak. Rosezal hátrasétáltunk, majd leültünk a helyünkre, onnan figyeltük a többiek bemutatóját. Ami folytatódott, mert Carlának végre sikerült kiszedni a kis éles végű szöget, amitől Brent üvöltött egy hatalmasat, ettől Megan megijedt és leesett a fiúkról, majd, hogy nem Rosera, Mark kifutott a termünkből, de előtte elkiáltotta magát, hogy "majd még jövök, Angyalka, vigyázz magadra!". Nos, azt nem tudtam, mit akart, de Marknak mindig is voltak fura dolgai.
 Aztán bejött a tanár, mind leültünk a helyünkre, csöndben vártuk,  míg befejezte a naplóban való keresgélést, majd az egész osztály kérdőn az ajtó felé fordult. A folyosóról behallatszott, ahogy valaki őrült módon szalad, megáll, majd elköszön egy másiktól. Aztán Kris benyitott a terembe.
 - Mr.Collins, remélem ez nem fog a szokásává válni - mondta a tanár, fel sem nézve a naplóból.
 - Elnézést, többet nem fordul elő - tette fel Kris a kezét védekezés képen, majd leült a mellettem lévő padba. Csak egy pillanatra néztem rá, de akkor mindent kiadtam magamból, minden vele kapcsolatos érzelmemet. Mondhatni, vágtam felé egy kedves fintort. Mire ő felvont szemöldökkel, hitetlenül vigyorogva bámult rám - Most meg mi bajod van? - tátogta, de nem nagyon érdekelt, ezért inkább kinyitottam a füzetem és másolni kezdtem a táblára felírtakat.
 Az óra persze nem igazán érdekelt minket, nagyjából lefirkantottuk a tananyagot, aztán mind beszélgetni kezdtünk egymással, Rosezal bedugtuk a fülünket és bekapcsoltuk a zenelejátszónkat, időnként áthajoltunk egymáshoz, hogy "mit hallgatsz???", így Rose elkapott néhány sort a Fall Out Boy Just one Yesterday-jéből, én pedig egy AC/DC számba nyertem betekintést. Szóval, mi ennyivel el is voltunk, viszont az ikrek nem bírták ki, hogy ne ordítsák hátra Krisnek, hogy "nekik is varázsol-e madárkát?", mire Kris hajtogatott egyet papírból és áthajította a termen. Erre a hülyék is kedvet kaptak, csak ők a tankönyveiket dobálták. Leila Carlával sms-ezett, Brent pedig Tobyval tárgyalt, túlüvöltve az ikreket, még egyszer hozzátenném, az óra kellős közepén.
 Ebéd közben - most muszáj voltam oda ülni a többiekhez - megbeszéltük, hogy a hétvégén megyünk el a vidámparkba, mikor és hol találkozunk, hogy Nick visz mindannyiunkat a kis furgonjával. Az ikrek természetesen odáig voltak, meg vissza, Natalie egész végig a fejét fogta, neki kész kínzás volt hallani, hogy velünk kell elmennie valahová, ahol ráadásul nem nehéz az állatkertben éreznie magát. Rosezal és Leilával épp tervezgettük, hogy mire ülünk majd fel, mikor Adamék ültek le mellénk.
 - Ne haragudjatok. Még nem is gratuláltam - suttogta Ad, mire mi felnevettünk.
 - Nem is kell - mondta Leila - Inkább mesélj! - fogta ő is halkra - Mi a helyzet Aprillel?
 Te jó ég! Meg is feledkeztem róluk! Annyira önző voltam, egész hétvégén sajnáltattam magam a bénaságomért, őket meg elhanyagoltam! Annyira szégyelltem magam. Próbáltam nem túl hülyének tűnni, miközben azon igyekeztem, hogy bepótoljam az addigi információk hiányát.
 - Eddig semmi. Nem mertem neki elmondani - húzta el a száját Ad.
 - És, ha csak egyszerűen megmutatnád neki a videót? - kérdezte Rose, de Adam megrázta a fejét.
 - És szerinted mit fog rá reagálni? Majd elmosolyodik, a szemembe néz, azt mondja, hogy "nagyon jól tudja, mi történt aznap este" és újra megcsókol, mint a filmekben?
 - Akár... - röhögött Rose.
 - Na mi van, mi van, mi vaaan? - ordított valaki mögülünk, aztán hirtelen megemeltek, és valaki ölébe kerültem. Ijedt arccal fordultam hátra, mire felnevettem, mert épp Levi szorongatott, Roset Scott és James tartották fel, Leila meg valahogyan Mark hátára került, szegény még mindig sokkos állapotban volt.
 - Tegyetek le! Nem vagytok normálisak! - röhögött Rose, erre James megemelte a lábait, minek következtében Rose már fejjel lefelé fuldoklott a fiúk karjai közt.
 - Mi volt a téma? - kérdezte Levi.
- Semmi - vágtam rá hirtelen, hiszen több volt, mint valószínű, hogy Markon kívül a srácok nem tudtak Aprilről. Sajnos a válaszomat nem díjazták.
 - Hát jó... - mondta Levi. Először nem értettem, mit akartak, kérdőn néztem Adamre, aki feltartott kézzel jelezte, hogy "ő aztán nem segíthet". Aztán Levi hirtelen felpattant, velem együtt, majd a többi fiúval együtt megkezdték a kínvallatásunkat. Ami abból állt, hogy kivittek minket az udvarra, és össze-vissza dobáltak, forgattak minket, leöntöttek vízzel és megcsikiztek. Oké, mi Rosezal tök jól szórakoztunk, nevettünk, meg minden, Leila viszont nem festett túl jól, erős volt a gyanúm, hogy hánynia kellett. Persze a fél suli futott utánunk az udvarra, felvették, ahogy a négy fiú velünk együtt pörög, és feltették a netre. Természetesen a kis előadás semmire sem volt jó, nem árultuk el Adam barátunkat, bár azután, hogy még végig is nézte a "kínzást", Leila szívesen megtette volna. Mindegy, betudtuk egy egyszerű "megint ránk szálltak az idióták" élménynek.

 A suli előtt vártam Rosera, még visszaszaladt valamiért a terembe. A főkapu előtti fának nekidőlve nyomkodtam a zenelejátszómat, csak úgy, halkan dúdoltam a dalokat. Aztán hirtelen nekem esett egy repülő alma - a mai napig nem tudom, honnan jöhetett -, nekem meg sikerült leejtenem az I Podomat valami ragacsos izébe.
 - Király - motyogtam, majd lehajoltam és egy "úristenmindjárthányok" fintorral próbáltam kipiszkálni az ominózus darabot a trutyiból. Csakhogy ez nem volt elég, a zsebemből kicsúszott a telefonom, így már két kütyüt kellett kivarázsolnom valahogyan a masszából. És most jön a legjobb: a telefonom csörgött. A fejemet fogva próbáltam nem megőrülni, aztán elegem lett, könyékig belenyúltam a valamibe, kiszedtem a telefonom és egy kicsit eltartva a fülemtől fogadtam a hívást.
 - Jen? - hallottam Roset.
 - Igen? Gyorsan mondd, mert hányni fogok - szóltam.
 - Jó, oké - mondta furán - Pár percet késni fogok, megvársz?
 - Persze, de... - hirtelen se kép, se hang, még levegőt se mertem venni. Ugyan is olyat láttam, ami nagyon kiverte nálam a biztosítékot.
 Kris épp a motorján ült, vele szemben Sarah, nevetgélve beszéltek valamiről, amit nem értettem, de úgy tűnt, mintha Kris kérlelné valamire a lányt, ő végül beleegyezett, felült Kris mögé a motorra, ő adott neki egy sisakot, még egy ideig fecsegtek valamiről, aztán Sarah átölelte Krist. Hitetlenül felnevettem, kicsivel hangosabban, mint kellett volna, így a bűvész úr félig felém fordulva, lesajnáló pillantással fejezte ki a véleményét. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy elhajtottak, és érdekes, de nem volt bennem semmi, amitől sírnom kellett volna. Ez volt az a pillanat, amikor már csak röhögni tudtam rajta, ugyan is semmi szimpátia nem volt benne, kicsit sem érdekelte már, hogy mit éreztem, csak az, hogy mit gondoltam. Csak a gond az volt, hogy már nem voltam féltékeny. Mert már engem sem érdekelt. Elérte, hogy négy teljes napig sírjak miatta. Ez így nem tűnhet túl soknak, de nekem az volt. Rengeteg időnek tűnt, csak azért, mert nem engedtem valamit, amit ő szeretett volna, és amit mellesleg én is.
 - Öhm... Jen? - szólt bele Rose a telefonba, mire megráztam a fejemet.
 - Siess - mondtam mosolyogva.
 - Oké.
 Tíz perc múlva Rose megjelent a kapuban, folyamatosan lihegett, elmondása szerint a portás egészen addig kergette őt a másodikon. Én persze nevettem ezen egy nagyot, mire ő is csatlakozott, így indultunk haza, ennél már nem is lehetett volna jobb a hangulatom. Aha... Nem sejtettem, hogy ennél még lesz jóval rosszabb.

 Épp a leckémet írtam - matek, hurrá -, mikor Dani hirtelen feltépte a szobám ajtaját, felmászott az ágyamra és ott ugrált, folyamatosan vigyorogva. Először csak néztem, nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, meg azt sem, hogy honnan volt akkora ereje, hogy kinyitotta a kulcsra zárt ajtómat, aztán meguntam a pattogását, megdobtam egy füzettel, minek következtében leesett a földre. 
 -Na jó. Neked mi bajod van? - kérdeztem, mire felállt, odarohant hozzám és megölelt. Na, ez még furább volt mindennél.
 - Kibékültüüüüüünk! - visította.
 - Ennek nagyon örülök - mondtam - De most engedj el!
 Tényleg boldog voltam, hogy végre újra a régi minden köztük, mert nagyon kedveltem Lisát és nem akartam, hogy egy apró kis vita miatt. Apropó.
 - De min is vesztetek össze? - kérdeztem, mire Dani elengedett, megvakarta a fejét, majd elhúzta a száját.
 - Nem érdekes - mondta, mire kérdőn ránéztem, ő pedig elmosolyodott - Gondolom, nem baj, ha elmondom... - szólt, majd visszaült mellém az ágyra. Én olyan "na, gyerünk!" fejjel vártam a magyarázatot - Tulajdonképpen rajtad - motyogta, mire az arckifejezésem rögtön átváltott "mi van?" fázisra.
 - Mi az, hogy rajtam? - akadtam ki teljesen.
 - Hát, izé... - kezdte volna, de ekkor Lisa lépett be a szobámba.
 - Sziasztok! - mondta, majd nyomott egy puszit Dani arcára. Ekkor anya is megjelent az ajtómban, komolyan kezdtem megőrülni, közben örömmel konstatáltam, hogy épp csoportos gyülekezést tartottunk nálam, azon sem lepődtem volna meg, ha Will Smith táncolt volna be közénk.
 - Jenny - szólt anya - Sütöttem Lolának sütit, kérlek vidd át!
 - Hagyja csak, majd átviszem én, mikor hazamegyek! - mondta Lisa.
 - Szívesen átviszem - vontam meg a vállam, feltápászkodtam az ágyról és elvettem anyutól a tálcát. 
 Már sötétedett, az utcai villanyoszlopokon felkapcsolódtak a lámpák, a levegő lehűlt. Gyorsan átszaladtam az utcán, körül se néztem. Megálltam a kapuban, majd becsengettem. A ház egyik ablakában Lola jelent meg, vigyorogva kopogott nekem, mire én mosolyogva integettem. Aztán eltűnt a függöny mögött, gondoltam nekem rohan ajtót nyitni. Helyette Kris sétált ki, pimasz vigyorral a képén, kinyitotta a kaput, aztán nekidőlve a kerítésnek kihívta Lolát is.
 - Szia - szaladt felém Lola, én lehajoltam és hagytam, hogy megöleljen.
 - Szia - suttogtam - Nézd, mit hoztam neked! - tartottam felé a tálcát, mire ő hatalmas szemekkel nyúlt érte.
 - Ez mind az enyém? - motyogta.
 - Bizony - nevettem, ő elvette a sütit.
 - Köszönöm - mondta. Mosolyogva figyeltem, ahogy beszalad a házba a tállal együtt, kis fonatai ide-oda ugráltak. Aztán Kris felé fordultam.
 - Gratulálok a bűvész úrnak - vágtam oda neki egy grimaszt.
 - Mi az, szúrja a szemed? - nevette, mire én is csatlakoztam.
 - Ne aggódj miatta - biccentettem. Kissé elkomolyodott.
 - Én nem tehettem róla... - mondta halkan. Zöld szemei csak úgy szikráztak.
 - Persze, hogy nem. Semmiről sem tehetsz - tettem a vállára a kezem, mire ő elkapta és a csuklómat szorongatva kicsit közelebb hajolt.
 - Te nem akartad - szólt. Én pedig hirtelen megszédültem, belevesztem abba az idegesítően szép szempárba. Megráztam a fejem, aztán elhúztam a karomat.
 - Csak ezért jöttem - mondtam, majd sarkon fordultam és kiléptem az utcára.
 - Jen... - szólt, mire félig visszanézve vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak lehajtott fejjel állt. Aztán újra elindultam, de újra utánam ordított - Jen! - megálltam, de túlságosan is megrémültem ahhoz, hogy reagáljak valamit. 
 Hirtelen megvilágított valami, elvakított a fénye, meg sem tudtam mozdulni. Hunyorogva próbáltam kivenni valami alakot, majd, mikor sikerült, ijedten meredtem az épp felém közeledő autóra. Őrült sebességgel száguldott. És bárki is találta ki a "hirtelen lepergett előttem az életem" dolgot, el kell, hogy keserítsem, hogy ez nem így van. Mikor csak egy hajszálon múlik minden, nincs ideje az embernek ilyeneken gondolkodnia. Megmondom őszintén, nekem sem volt, mert az egy dolog, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél, de két másodperc alatt történt az egész. Kris ellökött az útról, mind a ketten beestünk az árokba, az autó tovább hajtott, én pedig hálát adtam az Istennek, hogy túléltem. Nagy nehezen sikerült kikecmeregnem a fűre, ott kedvemre kapkodhattam a levegőt. Kris mellettem mászott ki a járdára, ott felállt, majd felém fordult.
 - Idióta! - ordította. Na most, ha a sofőr addig nem ijesztett halálra, Kris akkor megtette - Annyira hülye vagy! - aztán vett két nagy levegőt, átsétált az út másik oldalára, visszament a házba, én pedig hatalmas szemekkel néztem utána. 
 Eltelt öt perc, mire végre felfogtam, hogy mi is történt. Hitetlenül meredtem magamra, lehetetlen volt, hogy megúsztam egy karcolás nélkül. Eddig tartott, azonnal sírva fakadtam, a fejemet fogtam, aztán felálltam, beszaladtam a kapunkon, kivágtam magam előtt a bejárati ajtót, felrohantam a szobámba, bezártam magam után, majd összeestem, a földön folytattam a bőgést. A laptopom folyamatosan csengett, Máté volt az, de nem volt erőm hozzá, akkor nem. 

19.fejezet

 Mikor kiálltam a teraszra, hogy megnézzem, milyen odakint az idő, nem gondoltam arra, hogy pizsamában oda is fagyhatok a betonra. Természetesen azonnal rohantam vissza az emeletre, visszabújni a jó meleg takaróim közé. Bármennyire is jól esett, muszáj volt felöltöznöm és összeszednem magam. Tehát, miután felvettem a kényelmes és kibélelt bakancsom, két pulóvert, és egy az ujjainál kivágott kesztyűt - szabad ujjakkal könnyebb a mozgás -, még leálltam megbeszélni apuval ezt a borzalmas időjárást, meg, hogy október vége felé már esni akart a hó. Tovább nem halogathattam, felvettem a táskámat, kivágtam magam előtt a bejárati ajtót és kiléptem a zord hidegbe. Kris már várt rám, ő is nagy pulcsiban, sapkában és sállal átkötött nyakkal dörzsölte össze kezeit, hogy ne fagyjanak meg. Szegény még csak akkor gyógyult meg, már mínuszok várták. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd megálltam, egyenesen előtte.
 - Indulhatunk? - kérdezte, a lehelete látszott a levegőben.
 - Aha - mosolyogtam, mire a kezembe nyomott egy sisakot és felült a motorra. Én mögötte foglaltam el a megszokott kis helyemet, átöleltem a derekát, nehogy leessek, ugyan is tőlem már semmi sem meglepetés. Aztán elindultunk.
 A suli udvarán mondhatni letámadtak minket, vagyis Krist. Az összes haverja oda jött hozzánk pacsizni, ökörködni, a lányok nagy része pedig nyávogva jegyezte meg, hogy "milyen jó, hogy végre itt van", meg "nélküle tök lapos volt a hangulat". Ezektől a személyektől hangos röhögéssel búcsúztunk - volt, akinek a poénja, volt, akinek a puszta megjelenése hatott ránk így -, majd, miután végre feloszlott körülöttünk a tömeg, berohantunk az épületbe, fel a lépcsőkön, át a folyosókon és végül be a terembe. Ahol, amint Jared megpillantotta Krist, elkezdett rohanni felé, majd ráugrott - szegény, szívbajt kaphatott -, így mindketten a földre zuhantak. Brent segítette fel őket a földről, üdvözölte a bűvész urat, majd leült a helyére. Az egész osztály sikongatva fogadta az addig betegséggel küzdő barátunkat. Lora megmutatta neki az előző nap kapott szívecskés zenedobozát - Leo plusz ajándéknak szánta -, Jared a Rose rúgása okozta sebeit, Nick a büfögős videót, amit előző nap készítettek, Carla az új hajszínét mutatta be és annak fantasztikus sztoriját - Kris még nem láthatta őt addig vörösen -, Leila az előző napi vizezés következtében kialakult frizurámról készült képeket mutogatta - ha ha -, Rose pedig az internetre feltett művészi alkotásunknak szentelt szavazat számokat ismertette az újonnan érkezővel. Én eközben röhögtem azon, hogy ezek a dolgok így, viszont hallva mennyire viccesek voltak. Aztán, mikor már mindenről beszámoltunk Krisnek, ő félre vonult Tobyval beszélgetni. Nem, már nem volt kérdés, Toby szent feladattal volt ellátva: mikor Kris nem lehetett velünk, ő felelt értünk és tartott minket szemmel.
 - Ejha - szóltam, mikor már mindenki leült, mellőlem pedig Kris felém kapta a fejét - Van egy kis sikered.
 - Láttad volna azt a halom "gyógyulj meg!" üzenetet, amit kaptam - nevetett - Még rosszabbul lettem, mikor megláttam őket - mondta.
 Ezután bejött a tanár, megkezdődött a félelmetes tanóra, minden újra a megszokott kerékvágásban ment. Kris itt volt, mindannyian fegyelmezetten - fogjuk rá - írtuk le a tananyagot. Igen, ezt így csak az első öt percről mondhatom el, ugyan is azután átváltottunk "állat" fokozatra, forgolódtunk, összeröhögtünk egymás hülyeségén, majd Leo úgy döntött, amíg a tanár a táblára írva magyaráz, addig ő kiparodizálja és mutogat a szöveg alá. Mindannyian dőltünk a röhögéstől, alig kaptunk levegőt. Egy kis idő múlva meguntuk, így Tobyn és Natalien kívül mindenki papírrepülővel kezdte dobálni a tanári asztalt, az nyert, aki eltalálta a röpdolikat, plusz pontot kapott az, aki beletalált a tanár dúsra lakkozott hajába. Szóval elvoltunk. Persze az órán gyártott kis játékszereinknek köszönhetően kiirtottunk egy fél erdőt pazarlással, de nem tehettünk róla, megfogadtuk, hogy attól a perctől kezdve majd csak ceruzákat fogunk hajigálni...
 Mikor kicsengettek Jared vonyított egyet, akár egy farkas - így fejezte ki az örömét -, mi pedig egy tapsviharral üdvözöltük a szünetet. Rose azonnal felpattant, megállt mellettem, megvárta, míg elpakoltam a cuccaimat, majd én is felálltam, fogtam a táskámat és megindultam utána. Aztán hirtelen megtorpantam, mert valami kicsúszott az egyik dossziémból, így megpördültem, de addigra már késő volt. Kris a kezében tartotta az ominózus darabot, a lap már szakadt volt és gyűrött, óvatosan hajtogatta szét. Én éppen haldokoltam, azt hittem, elájulok. Azt a papírt én bedobtam a fiókomba! Tisztán emlékeztem rá! Kris elvigyorodott, újra összegyűrte a rajzot, majd felém nyújtotta.
 - Tessék. Egész jó lett - nevetett gúnyosan, mire én lángvörös fejjel nyúltam a lapért, de ő visszahúzta a kezét.
 - Szerinted kire hasonlít? - vonta fel a szemöldökét, még mindig mosolygott, én pedig még mindig égtem.
 - Csak add ide! - sziszegtem, majd kitéptem az ujjai közül a papírt. Aztán sarkon fordultam és szép lassan kisétáltam a teremből. Én hülye! Hogy történhetett ez meg? Neee!
 Gondolom, ki lehet találni, hogy melyik rajzomnak köszönhettem e csodálatos perceket, és azt is, hogy kit ábrázolt. Még szép, hogy voltam olyan béna és nem vettem ki a táskámból! A nap további részében próbáltam elkerülni Krist, nem szólni hozzá, de természetesen ez nem tarthatott örökké, főleg azért, mert ő neki kellett haza vinnie.
 De próbálkozni lehetett, ebédnél még véletlenül sem ugyan ahhoz az asztalhoz ültem, mint ő. Dehogy is! Inkább levágtam magam Adamhez és Aprilhez, velük vártam Scottékat. Azért Roset is magammal rángattam, hogy ne tűnjön túl átlátszónak a dolog, de persze amilyen béna vagyok ezt nem lehetett eltusolni. Itt csak az volt a gond, hogy Ad haverjai közt szerepelt Levi is, aki elől szintén bujkáltam, legalábbis addig a pontig, mert ahogy Levi megpillantott, azonnal leült mellém.
 - Jen. Beszélhetnénk? - suttogta, hogy rajtam kívül más ne hallja.
 - Aha... - szóltam egy kis idő múlva, ugyan is nem akartam bunkó lenni, na meg persze kíváncsi voltam, mit akart.
 - Figyelj - kezdte, mire arccal felé fordultam -, ne haragudj a múltkoriért, már hamarabb bocsánatot kellett volna kérnem, tudom. Őszintén sajnálom, normál esetben nem is tettem volna ilyesmit, csak hát elég sokat ittam... Szeretném, ha elfelejtenénk ezt az egészet, ígérem, többé nem fordul elő. Lehetnénk barátok? - mosolygott rám óvatosan, látszott rajta, hogy megbánta, amit tett. Igazából én nem haragudtam rá különösebben, nem én ütöttem le azon a bizonyos estén.
 - Hát persze - bólintottam, majd én is rámosolyogtam.
 - Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, majd fél karral átölelt.
 Sokkal jobban éreztem magam így, hogy végre kibékültem Levijal, beszélgettünk, fel-felröhögtünk egymás sztoriján. Rose is csatlakozott, örült, hogy minden oké volt kettőnk között, már nem érezte kényelmetlenül magát, ugyan is ő a kezdetektől fogva bírta Levit, viszont tiszteletben tartotta, hogy én nem.
 Aztán... aztán hátra pillantottam, hogy meglessem, mit csinálnak az osztálytársaim. A nagy részük el volt, Jared kezdeményezett egy "dobáljuk egymást sütivel" csatát, természetesen mindenki benne volt, négy - viszonylag normális - embert kivéve. Leila Carlának és Brentnek mesélt valamit, akik ezzel eléggé le voltak kötve, folyamatosan bólogattak és magyarázták a véleményüket. Kris pedig... egy lánnyal beszélgetett, néha suttogva, néha hangosan felnevetve. Ahogy elnéztem őket kicsit fájt a szívem. A lány gyönyörű volt, hosszú, fekete haja hullámokban végződött, tengerkék szemei és mosolya együttesen csillogtak.
 - Hahó! Angyalka! - Mark keltett fel a bambulásomból. Zavartan megráztam a fejemet, majd kérdőn a fiúra pillantottam.
 - Jen, minden oké? - nézett rám Levi és Rose is, mire csak bólintottam. Azért azt elmondanám, hogy kisebb atomrobbanás zajlott le a fejemben.
 Miután mindenki végzett az evéssel, Rosezal visszamentünk az osztálytársainkhoz, majd fájdalmas búcsút kellett vennünk egymástól, ugyan is a csapat felének még volt órája. Aztán már nem tehettem mást, szembe kellett néznem egy bűvésszel és egy borzasztóan idegesítő érzéssel. Kisétáltam a főbejáraton, át az udvaron, ki a kapun. Kris már várt, legalábbis csak gondolom, hogy engem, a motorjának dőlve beszélt a számomra még ismeretlen lánnyal. Szép lassan oda sétáltam hozzájuk, nem akartam elesni, akkor nagyon nem. Megálltam előttük.
 - Sziasztok - nyögtem kelletlenül, mégis mosolyogva.
 - Szia - mondták, majd egy ideig néztem Krist, mire ő felvont szemöldökkel figyelt, aztán leesett neki.
 - Ja! Jenny, ő itt Sarah - mutatott be a minket egymásnak, mire mi egy "csak mosolyogj a szemébe" mozdulattal letudtuk egymás üdvözlését. Na, tehát a csaj még annyira sem kedvelt engem első látásra, mint én őt. 
 - Mehetnénk? - fordultam Krishez.
 - Persze - bólintott - Szia - szólt Sarahnak, aztán megpuszilta és felült a motorra, én pedig mögé.
 Még egy pillantást vethettem a lányra: hófehér, spagettipántos felső, egy kék selyemsál, fekete rövidnadrág, térdig érő, magassarkú csizma, mindkét karja tele volt fesztiválos karszalagokkal, gyöngy -és fonott karkötőkkel, szegecses bőrökkel átkötve, füleiben sorban apró kövek és tollak díszelegtek. Nem mondhatom el róla, hogy az a nagyon mű, plázacica kinézettel volt megáldva, sem azt, hogy az a nagyon vad, punk, esetleg rocker fajta volt. Egyedi, sajátos kinézete volt, tökéletes alakja, gyönyörű mosolya, olyan "minden fiú álma" lány. Én pedig elbújhattam mellette.
 Elköszöntem Kristől, berohantam a lakásba, megírtam a leckém, bekapcsoltam a gépem és megkerestem Saraht a facebookon. Azonnal felismertem a profilképéről, nem kellett még csak a vezetékneve sem. Lehetett vagy ezerötszáz ismerőse, a fala tele volt jelölgetésekkel, "jó nap volt! :D" kiírásokkal, meg bulizós képekkel. Csak néztem a monitort, le sem vettem róla a szemem, kétségbeesetten görgettem lefelé az oldalon, majd elegem lett, kiléptem a facebookból és egy hirtelen felindulásból kapott érzelemtől vezérelve a falnak hajítottam az angol tankönyvem, amiből kihullottak a különböző emlékeztető lapok. Fújtatva visszaültem a gépem elé, vártam, míg a skype betölt és elindul a videóhívás. Aztán Rose megjelent a monitoron, gondolom, már mondta volna, hogy "szia, hogy vagy?", de túl dühös voltam, így köszönés nélkül kezdtem.
 - Ki az a Sarah Warren?! - kiáltottam, mire Rose lefehéredett és motyogni kezdett.
 - Hát... öhm... izé... Srácok, Jenny megismerkedett Vele! - ordította el magát, mire Jared, Nick, Leo és az ikrek is befurakodtak a képernyőbe.
 - Az meg ki? - néztem rájuk komoly, "ölni tudnék" arccal.
 - A szuper dögös, kedves, bájos, okos, művész, táncos istennő Sarah Warren? - kérdezett vissza Nick, mire Megan nevetve rácsapott a vállára, hogy "naaa!", erre ő újra felém fordult - Semmi extra, felettünk jár egy évvel - mondta végül, bennem meg összetört egy kisebb világ. Ha még Nicknek is, akinek barátnője van, ez a véleménye róla, mit gondolhatnak más fiúk? Beleharaptam az ajkamba, hogy eltereljem a figyelmemet, de kicsit erősebben sikerült, mint vártam.
 - Jen, vérzel... - szólt Rose, mire fogtam egy zsepit és megtöröltem vele a számat - Jól vagy? - kérdezte.
 - Persze, nincs semmi gond. Csak ennyit akartam, köszi mindent. Sziasztok - szóltam meg sem várva a reakciójukat, kikapcsoltam a gépem, bedőltem az ágyamba és beleordítottam a párnámba, remélve, ezzel le tudom vezetni a feszültséget, de nem sikerült.
 Újra a plafont kezdtem bámulni, mint az előző napokban, ez már-már bevett szokássá vált nálam. Elképzeltem, hogy egy fehér vásznat nézek, elindul a kis film, megjelenik Kris a motorján, Sarah nevetve oda fut hozzá, megcsókolja, felül mögé a mocira és elhajtanak a naplementében. Ezután összevont szemöldökkel meredtem magam elé. "Úristen! Mikre gondolok én?! És mit izgat egyáltalán engem, hogy mi fog történni Krisszel?!". Mondhatni, hat perc alatt váltam súlyosan kezelhetetlen őrültté, egyszer sírhatnékom volt, aztán meg hitetlenül röhögtem magamon, már én kezdtem megijedni. Tomboltam, össze-vissza rugdostam a levegőbe, üvöltöttem, ütöttem az ágyam támláját és a falat, lesöpörtem az asztalomról a könyveimet, aztán visszapakoltam és újra lesöpörtem őket.
 Aztán mosolyogtam. Teljes szívemből mosolyogtam, örültem, ugrálni kezdtem az ágyon, nevettem, és nem azért, mert ez volt az első jele a súlyos agyi sérüléseimnek, dehogy is. Belesikítottam egyet a párnámba, majd hátra dőltem pihenni kicsit. Boldog voltam. Nagyon boldog, mert rájöttem valamire. Egy nagyon fontos dologra. Azon a napon beleszerettem valakibe. Hirtelen, minden kisebb előjel nélkül tört rám ez az érzelem, addig még nem ismertem ezt az érzést. Felkaptam a zenelejátszómat, bedugtam a fülembe a fülest és kimentem a szobából.
 Széles vigyorral az arcomon, a Papa Roach To be Loved-jét hallgatva sétáltam be a konyhába. Anyu épp paradicsomot mosott, felkapta a fejét, majd furfangos mosollyal nézett utánam.
 - Mi ez a nagy öröm? - kérdezte, míg én kinyitottam a hűtőt és ráérősen keresgélni kezdtem.
 - Nem tudom, miről beszélsz - motyogtam zavartan, majd kivettem a hűtő ajtajából egy tábla karamellás csokit, felültem a pultra és tépkedni kezdtem a csomagolást.
 - Azt vacsora előtt akarod legyűrni? - röhögött fel anyu hitetlenül.
 - Igen, miért? - ráztam a fejemet, letörtem a csokiból egy kockát, majd inkább meggondoltam magam és az egész táblát megmarkolva kezdtem enni.
 - Horváth Jennifer! Nem hiszem, hanem tudom, hogy nem mondasz el nekem valamit! - mosolygott rám, megsimította a hajamat, majd suttogni kezdett - Fiú van a dologban?
 - Öhm... Hát izé... - motyogtam, éreztem, hogy elpirulok.
 - Ne aggódj, nem szólok apádnak - mondta anyu, mire felnevettem.
 - Nem hinném, hogy annyira zavarná a dolog.
 - Nem is azért kell eltitkolni - rázta a fejét - A végén még elviszi magával pecázni a hétvégére vagy sörözni szegény gyereket - röhögött anyu, mire én is csatlakoztam. A szüleim mindig is tapintatosak voltak, de mivel Dani a napjai nagyrészét a szobájában töltötte, újabban pedig Lisával volt, így apu hiányolta, hogy valakivel legyen egy-két fiús napja. Így lettem én apu második "kisfia", velem mindig is jóban volt, mindent megbeszéltünk, filmmaratonokat rendeztünk, titokban rendeltünk magunknak rosszabb estéken pizzát. De nagyon reméltem, hogy ha valaha egyszer/netán/esetleg lesz egy barátom, nem viszi el magával focimeccsre vagy ilyesmire. És bármilyen hihetetlenül is hangzik, képes lenne rá...
 Miután megettem a "vacsorámat", még felvittem magamnak a szobámba egy hambit, egy palacsintát és egy doboz kekszet - éhes voltam, na! -, leültem az ablak alá és a fallal szemben elrendeztem a kajám. Aztán enni kezdtem. Közben magam elé vettem a gépemet, azon néztem a Tökéletes Hangot. Már épp a végén jártam, mikor fura zajokat hallottam az ablak felől. Gondoltam, szép lassan felállok, kilesek, hogy mi az. Hát, nem teljesen így történt, mert beleakadtam a laptopom töltőjébe és elestem. Aztán sikerült megkapaszkodnom a függönyömben, de az meg elszakadt - bocs, anyu -, végül megfogtam a párkányt és úgy lestem ki. Pár pillanatig csend volt, már épp megnyugodtam, mikor Kris hirtelen benézett az ablakomon azt üvöltve, hogy "buuuh!", én pedig sikítozva hátraestem. Én majd, hogy nem sírtam, ő meg röhögött és bemászott a szobámba.
 - Miért nem az ajtón jöttél? - lihegtem, ugyan is még mindig a szívbajjal küzdöttem.
 - Így viccesebb volt - mosolygott, majd kiült az ablakpárkányba.
 - Miért jöttél? - ültem le mellé. Hideg volt, mindketten nagy pulcsiban figyeltük az utcán járkáló embereket.
 - Nem volt pénz a telefonomon - mosolygott rám, én pedig önkéntelenül is elpirultam - Minden oké? - nézett mélyen a szemembe.
 - Igen... - mondtam komoly arccal - Miért?
 - Fura voltál délután - szólt, miközben engem fürkészett.
 - Nem is voltam fura - motyogtam, nem bírtam levenni róla a szemem. 
 - De igen, az voltál - mondta határozottan, végig engem bámulva. Én elkaptam a tekintetem az övétől, ezzel elárulva magam - Sarah miatt? - kérdezte halkan, mire megint ránéztem, mélyen a zöld szemeibe.
 Nem mondtam semmit, mégis megértett, pedig nem akartam, hogy megértsen. Nem akartam, hogy tudja. De túlságosan értett az emberekhez, és én ez ellen nem tudtam védekezni. Tudta, mi a bajom.
 Aztán olyan dolog történt, amit már nagyon megbántam. Egy ideig csöndben ültünk, néztük, ahogy egyre sötétedett, ahogy a házak ablakai mögött felgyúltak a lámpák, a levegő már szúrósra hűlt, mi pedig ott ültünk a szobám ablakában, ketten. Aztán Kris felém fordult.
 - Ne haragudj - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám.
 Egyre közelebb, én pedig mozdulni sem bírtam. Nem vette le rólam a szemét, egyik kezével a vállam fölött támaszkodott meg. Már csak pár centi volt köztünk, éreztem, ahogy levegőt vett, majd lehunyta a szemeit. Bennem pedig számtalan gondolat kavargott. Miért akarta? Csak játszott velem? Vagy talán... szeretett engem? Miért állított döntés elé? És miért ilyen hirtelen? Mert én még nem álltam készen erre. Annyira nem viselem jól, hogy akárki összecsókolgasson, és bár akartam, nem lehetett. Így nem. Abban sem voltam biztos, hogy mit éreztem. 
 - Ne...! - mondtam, majd elkaptam a fejemet, minek következtében Kris beesett a szobámba. Leugrottam a párkányról.
 - De miért? - dörzsölte Kris a fejét, miközben feltápászkodott a földről.
 - Mert ne! - szóltam idegesen, ő először nézett egy nagyot - Sarah nem örülne neki - bukott ki belőlem, erre hitetlenül felröhögött, majd leporolta magát.
 - Értem - mondta keserű mosollyal - Sajnálom - indult el az ablak felé.
 - Én is... - suttogtam magam elé.
 Megvártam, míg eltűnt, aztán erőből bevágtam az ablakot. És csak ennyi kellett, hogy legördüljön az első könnycsepp, aztán a második és még sok. Borzasztó sírógörcs tört rám, üvöltöttem. Hálát adtam Istennek, hogy a szüleim elmentek estére otthonról és még Dani sem érkezett meg, mert valószínűleg velem együtt megcélozták volna a kórházat. Rosszul voltam, rázott a hideg, felfordult a gyomrom, hánynom kellett, felrúgtam a kukát, lesöpörtem a polcaimat, a sok papír csak úgy pörgött a levegőben. Nagyon reméltem, hogy csak álmodtam, hogy ez egy rossz álom volt, de nem, minden valóságos volt.
 Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem teszünk meg. Ez egy olyan dolog volt. Nagyon, de nagyon bántam, de akkor sem tehettem meg. Ezért csak sírtam tovább. És mire volt jó? Semmire. De azért jól esett. 

18.fejezet

 Másnap reggel csak úgy kipattant a szemem, érdekes módon az ágyamon ébredtem... Ezzel kapcsolatos örömömet hamar elfelejthettem, ugyan is be volt borulva az ég, várható volt egy gyors zivatar - nekem meg ugye bár gyalogolnom kellett fuvar híján.
 Így indultam el, negyed nyolckor, tök egyedül. Eléggé meglepett, mikor a második utca sarkánál belebotlottam Roseba és Leilába. Állításuk szerint megsajnáltak, és tettek egy kört felém, hogy legalább társaságban koptathassuk az utakat. És ázhassunk el.
 Már hárman sétálgattunk az iskola felé. Mondanom sem kell, a szívbaj jött ránk, mikor egy Fall Out Boy klipbe illő jelenet közepette leállt előttünk egy fekete furgon, kinyílt a hátsó ajtaja, és valaki berántott minket az autóba. A nagy ijedtségben nem ellenállhattam, tehetetlenül bukfenceztem be két ülés közé. Rose hatalmasat esett, rajtam landolt, bakancsa az arcomban végezte. Míg Leila próbált kimászni alólam, Rose olyanokat üvöltött, hogy "az apja rendőr, le fogja csukni őket", majd mivel ez nem jött be, megfenyegette a rablókat azzal, hogy "a nagybátyja nyolcféle képen tud bánni a villával". Természetesen ezt egyáltalán nem értettem, de az egyik alak hirtelen felnevetett:
 - Akkor a macska túl éli! - és igen, ennyi kellett, azonnal megismertem Jared hangját. Sajnos ezzel Rosenak is leesett, hogy kik az elkövetők, így felpattant és belerúgott Jaredbe, aki ordított egyet és a lábához kapott, gondolom, a ripityára tört csontjait siratta.
 - Állatok! - kiáltotta Rose, majd egy gyors fékezés következtében hátraesett. Leo Leilának segített felállni, Nick pedig a kormányt forgatta.
 - Biztos, hogy ez jó ötlet? - utaltam a kőkemény tényre, miszerint nem bíztam meg túlságosan Nickben.
 - Nyugi, én is itt vagyok - hajolt hátra Toby az anyósülésről. Gondolom, a hülyéket felügyelte.
 - Úgy értem, tud vezetni? - kérdeztem.
 - Mondjuk úgy - röhögött Nick -, hogy még nem vették el a jogsim.
 - És - szólalt meg Leila - minek is köszönhetjük a látogatásotokat?
 - E mesterakció Adam barátunk siralmasan kezelhetetlen szerelmi ügyeinek megmentésének érdekében alakult meg - válaszolt Leo ijesztő brit akcentussal.
 Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Már ezek is tudtak róla? Ilyen szörnyű a helyzet? Jobban oda kellett volna figyelnem Adamre. Annyira hülye voltam! Hogy nem vehettem észre, hogy ekkora a baj? Vagyis... Leoék? Adam nem volt eszénél.
 - Igazából - folytatta Jared - Carlát kellett volna elvinnünk neki tanácsadásért, de mivel ő nem volt köztetek, veletek kell beérnie.
Összenéztünk a lányokkal. Ezzel eléggé leminősített minket. Ezért Rose megütötte, majd ráordított, hogy "mi az, hogy mi nem is kellettünk volna?!". Végül megnyugodott és sóhajtott egyet:
 - Na jó. Mi a terv? - kérdezte.
 - Mivel Ad fél odamenni a lányhoz - vigyorgott Leo - a lányt visszük hozzá.
 - És ezt hogyan akartátok kivitelezni?
 Erre Jared egy "hülyéskedsz?" röhögéssel elhúzta a csomagtartót elkülönítő tolóajtót. Az állam esett le, mikor megpillantottam a megkötözött - te jó ég!!! - April, aki azonnali visításba kezdett. Leila levegő után kapkodott, Rose pedig megdörzsölte a szemeit, hátha rosszul látott vagy éppen csak a képzelete játszott vele. De nem. Teljesen valódi volt a dolog. Mire végre magamhoz tértem, már Leila és Rose is sikított.
 - Megőrültetek? - kiáltottam - Elraboltatok és megkötöztetek egy embert? Hogy hagyhattad ezt?! - néztem Tobyra.
 - Esküszöm hogy erről én nem tudtam! - tette fel a kezeit, majd felpofozta és kirángatta az ülésből a mellette ülő Nicket és inkább átvette az uralmat a jármű felett.
 Rose eközben már oldozta is el szegény, halálra rémült Aprilt. Gyorsan elővettem a táskámból egy üveg vizet és átnyújtottam neki. Leila Tobynak magyarázott, aki idegesen válaszolt vissza a kérdésekre. Nem csodálom, ő felelt a három agyi betegért és a négy sokkos állapotban lévő lányért.
 Ezek után a suli felé vezető út csendesen zajlott. A három hülye az autó egyik, April pedig a másik felében foglalt helyet. Köztük Rose ült, egy baseball ütőt szorongatva szükség esetére.
 Toby leparkolt a kapuk előtt, megvárta, míg kiszálltunk, majd elhajtott a furgonnal. Amint besétáltunk az udvarra Adam lerohanta Aprilt, ugyan is eleve őt várta, meg már aggódott is érte. A fiúk pechére April - akit még mindig rázott a hideg - mindenről beszámolt, az akcióról, a félelmeiről, meg, hogy Leo macskakaját akart vele etetni, merthogy "a túsznak valamit ennie kell". Ad eközben pislogás nélkül bámult minket, azt hittem, elájul, tiszta fehér volt a feje.
 - Micsoda?! - üvöltötte végül el magát.
 - Azt mondtad, hogy "valahogyan rabul kéne ejteni" - motyogta Jared.
 - De nem szó szerint értettem! - ordította le a fiúkat - Jól vagy? - fordult idegesen Aprilhez. Aki zavartan motyogott valami persze félét, majd bevárta Adet és együtt csörtettek be a suliba.

Mivel erősen deviánsak voltunk, a kora reggeli jelenet után nem maradhatott el a nap kettes számú problémafázisa. 
 Kezdjük ott, hogy az ikrek egész idő alatt furcsán viselkedtek, le lehetett róluk olvasni a feszültséget. Negyedik óra után mi, lányok csoportosan - lány szokás -  indultunk meg a női mosdóba. Három személy azonban már megelőzött minket, így Rosezal, Leilával és Natalievel indultam őket megkeresni. Ahogy beléptünk a mosdó ajtaján, azonnal meg is gondoltuk magunkat, ugyan is egy fekete tornacsuka - centikre a fejünktől - csapódott neki a falnak hatalmas erővel. Carla kezében a cipő párjával éppen az egyik fülkét verte és kiabált, mellette Megan ijedt szemekkel bámulva csak állt, néha suttogott egy "halkabban"-t.
 - Kire mérges éppen? - harapott bele Rose az ebédlőből hozott almájába.
 - Lora van bent - motyogta Megan. Ekkor meghallottam Lora hangját is, sírt, valamit magyarázott, bár azt nem értettem.
 - Halljuk, mi a sztori? - csatlakozott Natalie. Erre Carla abbahagyta az ajtó bántalmazását és felénk fordult.
 - Lorának párkapcsolati problémái vannak - fújtatta idegesen. Ezen néztem egy nagyot, hiszen reggel beszélgettem Leoval, nem tűnt túl meggyötörtnek. Már épp nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, de ebben a pillanatban Carla észrevette, hogy Roseon bakancs van - Rose... - vigyorgott rá, vörös hajával egész eszelősen nézett ki. Rose megvonta a vállát, beállt a fehérre mázolt fülke előtt, majd belerúgott egy hatalmasat az ajtóba, ami azonnal kivágódott. Már komolyan kezdtem azt hinni, hogy egy állatkertbe keveredtem... Lora holtsápadtan, könnyes arccal bámult felénk.
 - Gyerünk Aranyom - szólt Carla -, meséld el nekik azt, amit nekem is.
 Erre Loránál újra eltört a mécses, Leila nyakába borulva magyarázta, hogy mi történt. Az érzelmi kitörések oka amúgy csak annyi volt, hogy Lora kemény önbizalom-hiányban szenvedett, amióta Leoval járni kezdtek, egyszer sem közeledtek egymáshoz túl komolyan, nem találkozgattak, nem csókolóztak - ezen meglepődtem, miért is baj ez? Ez után jött az a rész, mikor Carlától kért segítséget, ő lekiabálta a fejét, hogy "akkor mi a frászt csináljon velük?", erre Lora sírva berohant a mosdóba, Carla utána, és itt jöttünk mi. Mondanom sem kell, Rose végig röhögött, Megan és Leila Lora vállát simogatták és bátorították szegényt, én pedig gondolkoztam. Hiszen az ikrek még kicsik, nem úgy látják a dolgokat, mint mi. Elhatároztam, hogy majd Leilával és Rosezal kikérdezem Leot. Aztán újra kellett gondolnom, hogy Roset is vigyem-e magammal, ugyan is annyira együtt érző mint egy darab kő.
 Végül is hárman indultunk - nem volt szívem ott hagyni az egyik legjobb barátnőmet - ebéd után a három hülyéhez. Akik a focipálya melletti lelátónál állatkodtak. Nick a padok alatt kúszott lefelé, Jared fölötte ugrált a padon, hogy eltalálja Nicket, Leo meg videózta az egészet. Oda sétáltunk hozzá, majd "minden mindegy" alapon feltettem a nagy kérdést. Ő erre egy ideig csak hallgatott, aztán leállította a videót, eltette a telefonját és komolyan válaszolt:
 - Nem tudom... Próbáltam közeledni hozzá, de olyan mintha nem akarná, hogy vele legyek...
 - Mert büdös vagy! - üvöltötte Jared vihogva.
 - Haver. Ne most - szólt rá Nick.
 - Az ott az én hajráfom? - hunyorgott Leila a hülye felé, akinek a fején volt az ominózus darab.
 - Lehet... - mondta Jared. Hiába is, van, aki nem nő fel túl könnyen.
 Miután Leo kiöntötte nekünk a lelkét Rose közölte vele, hogy "szörnyen béna" és, hogy "nem csodálja, ha Lora nem akar vele lenni". Erre inkább elbúcsúztam a fiúktól, ugyan is Rose már kezdett rájuk szállni.
 A beszélgetés után félre hívtam Leilát, majd tanakodni kezdtünk. Egyöntetűen arra jutottunk, hogy Lora önbizalom-hiányával van a probléma. Viszont mi ebben aligha tudtunk segíteni. Ekkor gondolkodni kezdtünk, hogyan is tudnánk javítani a helyzeten, de nem vittük túl sokra. Rose egyszerűen letudta annyival, hogy vigyük el mind a kettőt dilidokihoz, Leila pedig egy a tévében sokszor látott "bizalom-játékkal" akarta helyrehozni Leo és Lora kapcsolatát. Én pedig feladtam egy "olyan sok problémájuk van ezeknek állandóan!" sóhajjal.

 Otthon nem volt erőm semmihez, így csak bedőltem az ágyba. Fejjel a párnámnak, így fél perc után hirtelen felugrottam, mert nem akartam megfulladni. Ekkor a plafonomat kezdtem bámulni. Folyamatosan járt az agyam, már kezdtem beleőrülni, a szám szélét harapdáltam. Nem Adam és April körül járt az eszem, már az ő ügyeikbe sem volt kedvem beleavatkozni. Leoék sem izgattak különösebben, azt sem értettem, hogy mi történhetett mindenkivel. Csak is egy valami érdekelt. Pontosabban egy valaki.
 Olyan jó lett volna, ha Zoé akkor mellettem áll és azt mondja "nyugi van Jen, nem lesz semmi gáz", hiányzott, ahogy átölelt, ahogy beszélgetett velem, hiányoztak a közös titkaink és a poénos délutánjaink, az, ahogy rám nézett, mosolygott, nevetett és táncolt, mikor sírt és azt üvöltötte, hogy elege van a világból, hiányzott a hangja, az illata, a szeme csillogása, de a legjobban az hiányzott, hogy nem rázott fel és kiabált velem, hogy "mit művelsz Jenny? Nézd már meg magad! Azt akarod, hogy szégyenkezzek miattad? Szedd össze magad, ezt nem folytathatod tovább!", mert, ha megtehette volna, akkor egy egészen más Jenny lettem volna, bátrabb, okosabb, elszántabb. De nem állt mellettem, nem állhatott, ezért én csak sírtam, egészen addig, míg már nem tudtam enni, aludni és kapcsolatot tartani a külvilággal. Nem volt ott velem, így én csak az emlékeimmel éltethettem tovább, senki más nem beszélt velem róla, csak Máté. Ott volt, mikor sírtam, mikor elegem volt mindenből, gyűlöltem mindent, segített túljutnom a bánatomon, elérte, hogy újra nevessek. És bármennyire is szerettem Zoét, elment, nem tudta, hogy milyenné váltam, hogy ki lettem. Ezért nem ő volt az az ember, akinek már a gondolata sem hagyott nyugodni.



 - Akkor mehet? - néztem kérdőn a suli tetőzetén ácsorgó Rosera, aki csak vigyorgott, majd feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy igen - Istenem, hogy mi ezért mit fogunk kapni... - suttogtam magam elé, majd megnyitottam a bejárat  mögötti tűzcsapot. A slag egészen a tetőig elért, ám nehéz volt, Rose, Brent és Nick együttes erővel tartották az ég felé, megcélozva a suliudvart.
 Az összes diák fölfelé pillantgatva érdeklődött, hogy mi is fog történni. Aztán Rose röhögve elvisította magát, a tömlőből pedig hatalmas sugárral ömlött kifelé a víz, apró cseppjei vidáman röpültek le a tanulók fejére, a nap fénye megtört rajtuk, így egy hatalmas szivárvány-kupola tündökölt a sok fej felett. A tömeg azonnal füttyögni, tapsolni, táncolni kezdett, mindenki eldobta azt, ami éppen a kezében volt, nevettek, ugráltak. Mosolyogva figyeltem a tanulók reakcióját, majd én is berohantam az "eső" alá, hogy megkeressem a barátaimat. Meg is találtam őket, Toby - előre látó volt - Natalieval egy esernyő alól bámulták a többieket, Leila és Carla folyamatosan röhögtek, Jared pedig az ikrekkel várták a további eseményeket. Ekkor Leo megállt a tetőt körülvevő kerítés előtt és beleszólt egy gramofonba.

 - Ezt a szivárványt a világ legszebb lánynak küldöm! - kiáltotta, Lora pedig hatalmas szemekkel bámult rá felfelé - Szeretlek, Lora Nickolson! - erre mindenki hangosabban kezdett tapsolni, sikítoztak, nevettek, én a fejemet fogva röhögtem, Megan vidáman ugrándozott, testvére pedig teljes ámulattal és sírással küszködve vonult ki a sok ember közül, be az épületbe. Pár perc múlva már fent szaladt a tetőn, Leo nyakába ugrott, maaaaajd... Dobpergést! Elcsattant az első csók!
 Később már feloszlott a tömeg, mindenki csurom vizesen totyogott be a suliba. A három bajkeverő és a további két ötletgazda pedig röhögve, diadalmi vigyorral az arcán csörtetett be a terembe. Szerencséjükre nem kaptak semmiféle megrovást, ugyan is kiderült, hogy a kis akciót Brent előző nap már lezsírozta az igazgatóval - tekintély -, és mivel az apja tűzoltó, tőle kapták a szerelmi vallomáshoz szolgáló felszerelést is. Azért jó lett volna, ha tudok erről az apró kis részletről, lehet, hogy nem feszengtem volna szét magam a feladatom miatt.
 Persze a reggeli "csaljunk mosolyt az arcokra" művünknek köszönhetően aznap a hangulat a csillagos égig is felszökött, mindannyian csúszkáltunk a vizes folyosókon, ráztuk a hajunkat, hogy megszáradjon. A mesterséges szivárványunk öt perc alatt vált híressé és került fel a netre. Egy csöppet nézett volt a videónk.

 Miután hazaértem, megírtam a leckémet, ettem egy falatot. Aztán nem vot semmi dolgom, gondoltam, lemegyek, bepöccintem a Wii-t, Need for Speed-ezek vagy valami, de hamar ráuntam. Olvasni nem tudtam mit, meg aztán kedvem sem volt hozzá, a rajzolást is elfelejthettem, nem volt ihletem. Aztán, akár egy villámcsapás, letámadtam a telefont és azonnal tárcsázni kezdtem. Hatalmas vigyorral az arcomon és izgalommal a szívemben vártam, hogy valaki beleszóljon a kagylóba a túloldalon. Sajnos Máté hangja helyett a hangposta fogadott, így csalódottan le kellett mondanom régi barátomról. Ledőltem az ágyamra, bámultam a plafonomat, folytattam a dolgokat ott, ahol előző nap elkezdtem. Semmit sem tudtam kezdeni magammal, Rose és Leila együtt indultak el valahova, Carla Brenttel volt, az ikrek a hülyékkel, Nataliet meg nem mertem zavarni.
 Be kellett, hogy lássam, ahogy a többiek boldogabbak lettek, pozitívabban látták a világot, én teljesen elvesztem. Minél erősebb lett valamelyik barátom én annál gyengébb. És ez bármennyire is hülyén hangzik, így volt. Minden életkedvem elment szinte két pillanat alatt. Nagyon szerettem azt a társaságot amibe kerültem, mindenki kedves volt és együtt érző, de úgy éreztem, ahogy segítettem valakin belőlem eltűnt egy kisebb részem. Megváltozott a nézőpontom a világgal kapcsolatban. Lehet, hogy csak a hirtelen feltörő emlékek vagy a heves érzelmeim okozták. Nem tudom... De nem éreztem úgy, hogy bárkinek is komolyan szüksége lett volna rám.
 - Minden rendben, kicsim? - anyu lépett be a szobám ajtaján, majd leült mellém az ágyra. Az ölébe hajtottam a fejem, erre ő végig simított a hajamon.
 - Furcsa itt - suttogtam alig hallhatóan.
 - De te szeretsz itt lenni, nem? - kérdezte őszinte mosollyal az arcán. Rövid, szőke haja belelógott a szemébe.
 - De - erőltettem magamra én is egy mosolyt.
 Így ültünk ott, csak mi ketten, késő estig. Aztán anya nyomott egy puszit a homlokomra, megölelt és elment vacsit készíteni. Én pedig ott maradtam a sötét szobában, egyedül a tévémen lévő kis lámpa világított,  némi fény beszűrődött az ablakon.
 Felkapcsoltam a kislámpámat, majd kiültem az ablakba. Egy picit lehunytam a szemem, éreztem, hogy rendesen lehűlt a levegő, felvettem egy pulóvert, és folytattam az ablakból való nézelődést. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki kinyitotta a szemben lévő ház ablakát. Kris volt az, meleg dzseki és egy vékonyabb sál volt rajta, kinézett az utcára, majd megpillantott engem. Valamit tátogott felém, hunyorogva próbáltam leolvasni a szavakat a szájáról, nem ment, így előhúzta a mobilját és a füléhez emelte. Pár pillanat múlva megcsörrent a telefonom, beléptem a viberre és fogadtam a hívást.
 - Hát te? - kérdezte Kris - Hogy hogy nem alszol még?
 - Nem tudok - válaszoltam. 
 - Minden rendben? - tette fel ugyan azt a kérdést, amit korábban hallottam.
 - Persze - füllentettem, mire elmosolyodott.
 - Ne hazudj. Szomorú vagy, látom rajtad, tiszta ideg vagy - nevetett, mire én is felröhögtem.
 - Dehogy is - ráztam meg a fejemet. Ő erre nem mondott semmit, hallgatott egy darabig, majd inkább elterelte a témát.
 - Láttam a videót - szólt vigyorogva - Láttam, mit össze szerencsétlenkedtél a tűzcsappal.
 - Van az úgy - mosolyogtam.
 Kíváncsi volt az akció sikerére, így elmeséltem neki azt a részt, ami a youtubeon már nincs fent, Leo és Lora csókját, hogy mindenki tiszta "happy" volt, a sok gratulációt, és az előző napot. Ő figyelmesen végig hallgatta a sztorit, nem szólt közbe, megvárta, míg abba hagytam a mesélést, aztán kérdezgetett, én pedig válaszoltam. Csak három, számunkra nem túl jelentős tanítási napot hagyott ki, nem is volt túl sok esemény - nekem nem tűnt soknak -, ő mégis mindenről akart tudni. Én pedig mindent el akartam mondani.
 Aztán a telefonom merülni kezdett, fájdalmas arccal bámultam a kijelzőre, majd Krisre.
 - Merülök...
 - Nem baj - mondta - Késő van, menj aludni. Holnap a kapu előtt várlak!
 - Rendben - bólintottam.
 - Jó éjt.
 - Jó éjt - szóltam, aztán leraktam a telefont, bejöttem az ablakból, lehúztam a redőnyt. Előkerestem a mobilom töltőjét, csatlakoztattam rá, aztán megmostam a fogam és bedőltem az ágyba.
 Már nem járt mindenféle hülyeség körül az eszem, el tudtam lazulni. Lehunytam a szemem, melegség öntött el, melegség, mert valakit érdekelt, hogy mi volt velem, eszébe jutottam, megkérdezte, jól vagyok-e, és bár azt mondtam, igen, ő nagyon jól tudta, hogy nem így volt. De képes volt megnevettetni, mosolyt csalni az arcomra, úgy, ahogy egy nagyon jó barát. Úgy, ahogy Zoé. De mégis máshogy.