Ahogy beértem az épületbe, kikaptam a fülemből a dugót, nehogy elkapjon valaki miatta, lehúztam a fejemről a sapimat és a kapucnimat. Lenyomtam a termünk kilincsét, aztán átgondoltam, érdemes-e nekem bemennem oda. Végül nem volt más választásom, kivágtam magam előtt az ajtót, mindenki ijedt fejjel nézett felém, a tanár még nem volt bent, de a többiek már a helyükön ültek.
- Mi van veled, Jenny? Átment rajtad egy autó? - nézett rám Brent kérdőn, gondolom, csak úgy, brahiból jött le neki ez a szöveg, de az én reakcióm mindössze egy egyszerű grimasz volt.
- Mi? - nyögtem ki a szavakat, kicsit hangosabban a kelleténél.
- Hééé, nyugi van, csak vicceltem! - tette fel a kezét védekezésképen.
Néztem egyet, majd megráztam a fejem és elindultam a helyem felé. Csak egy fél mondatot tudtam elkapni Brent felől, épp Krisnek súgta. "Jennek meg mi baja?", erre Kris rám nézett, egy ideig csak bámult, majd megvonta a vállát és azt mondta, "nem tudja". Nem nagyon érdekelt, mit gondoltak, az éjszaka kisírtam magamból mindent, volt időm arra, hogy meg nem történtnek tekintsem Kris kis mentőakcióját, ugyan is még mindig haragudtam rá. Bejött a tanár, újra bedugtam a fülemet, maximális hangerőre állítva hallgattam a Linkin Parkot. Lehajtottam a fejem, azon az órán szinte semmit sem csináltam, egyszer sem néztem fel, de éreztem, hogy az osztálytársaim kivétel nélkül mind engem bámultak.
Kicsengő után kikapcsoltam az iPodom, kérdőn néztem Rosera, aki a padomon ült, úgy lóbálta a lábát, ebből kikövetkeztettem, hogy akart valamit.
- Tudod... - kezdte - fogalmam sincs, mi történhetett tizenkét óra alatt, amíg nem láttalak, de gyanítom, hogy valami olyasmi, ami Krisszel kapcsolatos.
- Eltaláltad - mosolyogtam erőltetetten - Igen?
- Szóval nem is tudod, hogy mi lesz ma... - forgatta a szemeit, várta, hogy leessen, mi is a helyzet. Arra viszont várhatott, mert nem tudtam, mire gondolt.
- Nem Rose, nem tudom, mi lesz ma - szóltam idegesen, még én sem értettem, mi lelt engem, de nem tehettem róla, szétvetett a düh.
- Halloween! - kiáltotta, miközben kezeit a magasba emelte. De jó, erről is elfeledkeztem. Mocsok egy időszak volt ez számomra.
- Hú. Hát ez... nagyszerű - motyogtam - De miért is nagyszerű?
- Hát azért - kezdte, felállt és pördült egyet -, mert Carla ma bulit rendez. Tudod, ijesztő díszlet, jelmezek, meg minden - nevetett.
- Szuper. Asszem' kihagyom - elpakoltam a cuccaimat az asztalomról, majd felálltam és elsétáltam Rose mellett.
- Ne csináld már! Tök jó lesz! Naaa - futott utánam.
- Bocsi, de nincs kedvem hozzá - fordultam felé, mire ő csalódottan lehajtotta a fejét - De ha nagyon akarod... - adtam meg magam, mire felcsillant a szeme, elsikoltotta magát.
- Köszi, köszi! Nagyon jó lesz!
Minden szünetben lementem az udvarra, de egyszer sem mentem túl közel a többiekhez, a nap nagy részében csak zenét hallgattam, a rajzmappáimat nézegettem vagy éppen rajzoltam. Adamék, Leila és Rose többször is megpróbált közeledni hozzám, de nem sikerült nekik, az ikrek és a hülyék egyenesen rám ugrottak és valamilyen konfettiágyúval lövöldöztek, de Rose rájuk szólt, hogy hagyjanak békén, mire szomorúan tovább áltak. Fogalmam sem volt, miért csináltam ezt egész nap, valamiért jól esett egy kicsit duzzogni, kiadni magamból a még megmaradt fájdalmakat. Ebédnél csak egy tányér tésztát kértem, amit teleszórtam cukorral, úgy ültem le a többiek mellé, de nem szólaltam meg.
A telefonom csörgött, már mindenhol kerestem, feltúrtam a párnáimat, a táskámat, sehol sem volt. De hallottam a Holiday hangját, a szobámban kellett lennie. Aztán hirtelen abbahagytam a keresést, unottan meredtem magam elé, egyszer pofon vágtam magam, majd kihalásztam a farzsebemből a mobilom. Megnéztem, Krisék lakástelefonja volt az, csodálkoztam is rajta, de gyorsan felvettem.
- Igen? - szóltam bele.
- Jenny!!! - kiabált bele valaki a telefonba, amitől kisebb agykárosodást szenvedtem, de aztán röhögve emeltem vissza a kagylót a fülemhez.
- Szia, Lola - mondtam.
- Jenny én azért hívtalak föööl - mondta lassan, tüneményes hangon -, hogy megkérdezzem, eljönnél-e velem ma este cukorkát gyűjteni.
- Szívesen elmegyek veled -mosolyogtam magamban.
- Köszönöm szépen! - kiáltott újra a telefonba - És te minek fogsz öltözni?
- Nekem nincs jelmezem - mondtam egy kis hezitálás után, féltem, hogy ezzel elszomorítottam volna a kislányt.
- Hogy hogy nincs? - csodálkozott, mire én felnevetem.
- Sajnos én nem készültem a halloweenra.
- De neked van balerina ruhád! - örült meg hirtelen.
- Igen, de... - mondtam volna, hogy "nem szívesen veszem fel", meg "már biztos nem jó rám", csak hát ez így elég béna kifogás lett volna.
- Kérlek szépen, vedd fel! - vette könyörgőre, aminek persze nem tudtam ellenállni.
- Rendben, felveszem - adtam meg magam végleg.
- Jó. Akkor hatra gyere át! - nevetett - Sziaaa!
- Szia - mondtam, de a túloldalról valaki újra beleszólt - Igen?
- Figyelj csak - Kris volt az, hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy kinyomjam a beszélgetést és hagyjam őt a francba -, akkor át tudsz jönni hatra?
- Persze - sziszegtem.
- Csodás. Várunk.
- Te is jössz? - kérdeztem.
- Nem engedem el egyedül, veled meg végképp nem, az kéne még, hogy kettőtöket szedjelek ki az autók alól - nevetett fel gúnyosan.
- Roset is hozhatom?
- Ahogy gondolod.
- Örülök - mondtam, majd leraktam a telefont.
Aztán körbe néztem a szobámban. És leesett. Te jó ég! Mibe kell nekem öltöznöm?! Úristen...
Felhívtam Roset, elmagyaráztam neki az egész esetet, mire ő csak annyit kérdezett, hogy mit vegyen fel. Na, ennek igazán örültem. Kirántottam az ágyam alól A dobozt, előkerestem belőle azokat a ruhákat, amik fellépéseken voltak rajtam. Pechemre csak a hófehér, széles szoknyájú ment rám, az volt rajtam az utolsó előadásomon. Felvettem, egész jól állt, már el is felejtettem azokat a csodálatos éveket, amíg Zoéval táncolni jártunk. Anyu kifestette a szemem, begöndörítette a hajam, majd félre tűzte az egészet egy csattal az egyik oldalra. Aztán kötött egy fekete, vékony szalagot a nyakamra, a masnija oldalra került. Aztán megnéztem magam a tükörben. Szép voltam, olyan szép, mint még hosszú ideje soha, de ez nekem túl sok volt. Ezért fogtam magam, átmentem Danihoz, mert nála maradt egy kis művér az egyik régi haverjától, elkértem tőle - nézett egy nagyot, mikor meglátott abban a szerelésben, először nem is jutott szóhoz -, leterítettem a szobámban egy kevés újságpapírt, ráálltam, majd az egyik vállamtól fogva leöntöttem a ruhámat. Halloweenhez hűen muszáj voltam úgy kinézni, mint egy halott. Minimum... Aztán készen álltam.
Rose csöngetett, én elköszöntem anyuéktól, felkaptam egy táskát, belehajítottam a mobilomat, a kulcsaim, meg egy kis csokit Lolának. Ezután kisiettem Rosehoz. Rajta nevettem egy sort, ugyan is ő a már teljesen kész "rocker" öltözetét egy szegecses övvel, milliónyi karkötővel, egy vörös gitárral és két tonnányi fekete szemfestékkel egészítette ki.
- Na, milyen? - vigyorgott rám.
- Klassz - röhögtem.
Aztán átmentünk az út túloldalára, a kapu már nyitva volt, beálltunk az ajtóhoz, Rose kopogott. Aztán vártunk pár pillanatot, az ajtó hirtelen kivágódott, a kis Lola jelent meg, malacka jelmezben, két oldalt befont hajjal.
- Buuuuuuh!!! - kiáltott feltartott kezekkel, mire mi Rosezal rémültséget tettetve hátrább ugrottunk.
- Jaj, nagyon megijedtem! - mondta Rose, mire elmosolyodtam. Lola csak vigyorgott, amolyan "na, majd mindjárt...!" stílusban, hirtelen Kris ugrott elő, arcán vér folyt, a ruhája szakadt volt, egy kés állt ki a vállából, vágások voltak a fején, ráadásul ordított, mi meg szívbajt kaptunk, akkorát ugrottunk hátra felé, hogy megérdemeltük volna a tesi ötöst, folyamatosan visítoztunk, Rose megölelt, el sem engedett, olyan öt percen keresztül folytattuk az "úristenmajdnembepisiltem" rohamunkat, míg a két Collins csak röhögött. Aztán végre megnyugodtunk, de még mindig kapkodtuk a levegőt.
- Na jó - szólalt meg Rose - Ettől tényleg nagyon megijedtem!
Kis idő múlva végre összeszedtük magunkat, Lola előkereste a kis kosarát, így indultunk el. Én elől sétáltam Rosezal, fogtuk a kislány kezét, ő mesélt nekünk, megdicsérte a ruhánkat, elmondta, milyen édességeket szeretne kapni. Mi csöndben végig hallgattuk, mosolyogva bólintottunk, mikor kérdezett valamit. Aztán megálltunk egy háznál, Lola becsöngetett, megijesztett pár embert, összeszedte a zsákmányát és már indultunk is tovább. Ez ment újra és újra, de egy percig sem unatkoztunk, volt olyan, hogy a nyakunkba vettük Lolát és nem kopogtunk, az ablakból vágtunk vicces arcokat az embereknek, ilyenkor jutalomból - amiért nem hoztuk a frászt a szomszédságra - több cukrot kaptunk. Aztán előfordult az is, hogy elbújtunk a bokrok közt, egyedül Rose állt fel a lépcsőre, Billie Joet játszva gitározni kezdett, elénekelt egy Green Day számot, így gyűjtötte be a finomságokat. Aztán Krisszel befestettük az ablakokat művérrel, de nem nagyon, csak kéznyomokat hagytunk. Egyszer Lola bemászott a kutyaajtón, kicsivel később egy idősebb néni kísérte ki a házból kézen fogva, a kicsi kezében egy szelet tortával. Mikor már sötétedett, leültünk a járdára, ettünk az édességből, Lola mindannyiunkat megkínált, a járdára ültünk le, ott játszottunk tovább a kis lánnyal. Utána lefotóztam a lányokat, ahogy Lola egy játékot tanít magyarázva a szabályokat, Rose meg értetlen fejjel figyeli őt. Utána Lola pózolt nekem, nevetve fényképeztem le, ahogy kinyújtotta rám a nyelvét, morcos arcot vágott, aztán szomorút, végül megfogta Rose kezét. Az utolsó kép következett. A kis lány oda totyogott a bátyjához, átölelte a nyakát, majd fél arccal felém fordulva szólt:
- Most egy ilyet is!
Nem ellenkeztem, leguggoltam velük szemben, magam elé tartottam a telefont, és lenyomtam a kis gombot. Abban a pillanatban Lola szorosan lehunyt szemmel vigyorogni kezdett. Kris pedig halványan elmosolyodott. Pont az én szemembe nézett, így én nem is arra koncentráltam, hogy hogy sikerült a kép. Az a mosoly valamiért szíven talált. Volt benne valami keserű, egy elmagyarázhatatlan dolog, amit csak én vettem észre rajta. Pár másodpercig le lehettem fagyva, mert, mikor észbe kaptam, Lola már a kezemet rángatta, Rose is és Kris is mögém állva a képernyőt figyelték.
- De tetszik! - kiáltott a kicsi, mire mind felnevettünk.
- Most én csinálok rólad - vette ki Kris a kezemből a mobilt. Megakadályozni már úgysem tudtam, kihúztam magam és mosolyogtam. Aztán Kris visszaadta a telefonom - Tessék - megnéztem a képet. Egész jó lett, ahhoz képest, ami általában szokott készülni rólam.
- Álmos vagyok - szólalt meg egyszer csak Lola. Mindannyian felálltunk, leporoltuk magunkat.
- Haza viszem - mondta Kris. Elköszöntünk egymástól, majd ketté vált a kis csapat.
Ahogy a két testvér eltűnt a láthatárról, hosszú csönd ült le az utcára. A lámpák már világítottak, egyetlen autó sem jött arra felé. Körül néztünk, majd megállapítottuk, hogy hátborzongató halloween napján flangálni az utakon, sok ház már ki volt dekorálva, ijesztő alakok, kopaszodó fák vettek minket körbe.
- Elmegyünk a bulira? - nézett rám Rose könyörgőn.
- Én igazából nem... - folytattam volna, ha nem kezd el bámulni azokkal a hatalmas, kölyökkutya szemeivel, így muszáj voltam belemenni - Hogyne.
- Szuper - vigyorgott.
Gyalog indultunk el Carláék felé. A levegő egyre inkább hűlt, én egyre inkább fáztam. Rose az izgalomtól ugrált, neki meg sem kottyant ez az időjárás, gitározott egy darabig, de azt hamar megunta, így engem kezdett el szórakoztatni a "hatalmas" rocker dumáival. Természetesen röhögtem rajta egy jót, valami eszméletlen volt, ahogy megpróbálta leutánozni Patrick Stump mozgását a This Aint a Scene-ből, majd végig nyalta a gitárján a húrokat, feltette a kezét és komoly arccal megköszönte az estét. Viszont ennyi nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem, milyen hideg volt. Így rendkívül örültem annak, hogy megérkeztünk Carláékhoz. Már az utca végéről is felismertem a hangokat.
Az ajtó nyitva volt, beléptünk a helyiségbe. Majd, hogy nem szívinfarktust kaptunk, mikor valami egy kísérteties sikollyal elrepült előttünk, majd eltűnt egy szekrény mögött. És ez még csak a bejárati ajtó volt. Ahogy beljebb merészkedtünk, elhaladt mellettünk a kaszás, egy Marilyn Monroe, meg egy Chuck Norris, sárgadinnyével a kezében. A nappali addigi szép, világos kinézetét átalakították, olyan érzésem támadt, mintha egy modernebb temetőbe csöppentem volna. Gondoltuk, megkeressük a kedves osztálytársainkat, csak hát, nem túl könnyű annyi ismeretlen, jelmezes alakkal körbevéve. Végül összejött valahogy a dolog, elég macerásan, mert Rose hirtelen eltűnt mellőlem, egy Joker és négy tini nindzsa teknőc rabolta el. Ebből azonnal rájöttem, hogy az öt idióta nem volt más, mint Leviék, ezért követtem őket. Így ezerszer könnyebb volt őket megtalálni. Mint kiderült, jól sejtettem, mikor Rose végre kiszabadult a rablók karmai közül, azonnal megismertük őket, Levi Jokernek, Dave, Mark, Scott és James pedig a teknőcöknek öltözött be. Aztán előkerültek a többiek is, csupa érdekes, furcsa, ijesztő vagy éppen vicces öltözékben. Brent zombi, Leila a Made in Hungária Verája Carla Samara, Megan és Lora a két Lotty, Natalie vámpír, April Alice Csodaországból, Adam Kalapos, Jared, Nick és Leo pedig egy polip jelmezben feszítettek.
- Azzal azért tisztában vagytok, hogy a polipnak nyolc karja van? - kérdezte Leila.
- Még szép - vágott Nick sértett fejet.
- De ti hárman vagytok - nevetett Lora.
- Igen, mert Mark az utolsó pillanatban kiszállt az ötletünkből - mondta Jared mérgesen.
- Haver - nézett rá Mark -, a teknőcök menőbbek - szólt, mire mind felröhögtünk.
- Toby, te minek öltöztél? - pislogott nagyokat Lora.
- Tobynak - válaszolta unottan a srác, aki valóban nem tartotta nagyra a halloweent.
- De jó! - tapsikolt Lora.
Ezen derültünk egy jót, Az ikrek teljesen el voltak foglalva Tobyval, szegény, már kezdtük sajnálni. A három hülye elment hozni nekünk "vért" - szörp volt, de ők ezt nem tudták... -, addig mi helyet foglaltunk a lépcsőn. Ami annyit jelentett, hogy, ha a mi társaságunk ott van, nincs jövés-menés. Egy ideig beszélgettünk, nevetgéltünk, jól elvoltunk, aztán a hangszórókból üvölteni kezdett a Beat It, Rose, Leila és Carla - aki kivételesen még nem volt holt részeg - minden áron táncolni akartak velem, így nem tehettem mást, beálltam velük a tömegbe, ugráltunk, énekeltünk, majd Rose felállt a hamuasztalra, onnan gitározta el a refrényt. Aztán utánunk jöttek Adamék is, Levi és Dave felvett a nyakába engem és Roset, mi onnan sikoltoztunk, hol a hangulat miatt, hol azért, mert féltünk, hogy leejtenek, én meg pluszban, mert ugye szoknyában voltam. Majd végre visszakerültünk a földre, ott folytattuk tovább a csodálatos táncunkat. Mark egyszer elkapta a karomat, közelebb hajolva próbálta túl kiabálni a hangzavart, azt mondta, "gyönyörű vagy, Angyalka!". Én erre tökre meghatódtam, mosolyogva megköszöntem neki, aztán táncoltam egyet vele és Leilával. Aztán hirtelen minden diák az emelet felé fordult, füttyögtek, tapsoltak. Én nem láttam túl sok mindent, lábujjhegyre kellett állnom, akkor vettem észre Krist, ahogy lecsúszott - gördeszkával!!! - a lépcsőkorláton, a végén pedig eltűnt az emberek közt, gondolom, leesett. A szám elé kaptam a kezem, próbáltam átvágni a többiek között, végül sikerült, elértem a lépcsőig. Kris a földön fetrengett, folyamatosan röhögött.
- Te állat! - üvöltötte fel az emeleten álló Brentnek, aki védekezés képen feltartotta a kezeit - Ez szar ötlet volt!
- Add a deszkát! - mondta végül, erre Kris felállt, felszaladt a lépcsőn, átadta Brentnek a görit, aki szintén lecsúszott vele a korláton.
- Mennyit ittak? - fordultam unottan Carlához.
- Nem tudom. De nem szólhatok semmit, megegyeztünk, ma este nekem kell józannak maradnom - vigyorgott, mialatt folyamatosan felügylte barátját.
- Wow - néztem nagyot - Megint barna a hajad! - mondtam, mire Carla meglendítette a dús hajkoronát, mely visszanyerte eredeti színét.
- Sokat szenvedtem vele - nevetett.
Egy darabig elnéztük, ahogy a két fiú szanaszét töri magát, aztán meguntuk, leültünk és ittunk valamit. Egy kis idő múlva újból füttyögést hallottunk a bejáratnál gyülekező emberek felől. Még szép, hogy ha a négy menő gyerek velünk volt, akkor csak egy valaki lehetett az. Sarah mosolyogva lépkedett el az emberek között, térdig érő csizmában, veszélyesen rövid szoknyában, fűzős felsőben, egy játékkarddal a kezében. Kissé dőlöngélt, mintha már be lett volna csípve. Aztán meglátott minket, megindult felénk, majd levágta magát mellém. Kérdőn néztem rá, mire ő hangosan felnevetett.
- Mi a baj Jenny? Nem örülsz, hogy látsz? - tette fel jó hangosan a kérdést.
- Őszintén? - vontam fel a szemöldököm - Nem. De mindegy is, holnap erre úgysem fogsz emlékezni.
- Naaa, Jen! Ne csináld már! - tette rá a vállamra a kezét - Most miért vagy velem ilyen? - váltott át sértettre, majd pityeregni kezdett. Megforgattam a szemeimet, felálltam és odasétáltam Krishez.
- A bűvész úrnak látogatója akadt - ordítottam túl a zajt, mire a földön ücsörgő Kris hunyorogva felnézett rám.
- Mi van?
- Küldd el innen - néztem szúrósan a szemébe. Erre ő ellesett mellettem, észrevette Saraht, azonnal megkomolyodott, felkelt a földről, leporolta magát, majd a szemembe nézve megállt szorosan előttem.
- Mit akarsz, mit csináljak vele? - kérdezte.
- Csak vidd a közelemből - mondtam flegmán, mire nézett egy nagyot, azután kínosan elröhögte magát.
- Oké - nevetett - Bármit a kisasszonyért - elsétált mellettem, leguggolt Sarah elé, mondott neki valamit, mire a lány kuncogni kezdett, bólintott, majd besétált a tömegbe Kris után.
Aztán nem is láttam őket, csak Rose tekintetéből tudtam kikövetkeztetni, hogy őket figyelte a hamuasztal tetejéről - visszaállt gitározni -, szemmel követte őket a többiek között. Újra ledobtam magam az egyik lépcsőfokra, Leila és April közé. Az ikreket keresgéltem, régóta eltűntek már a láthatárról, reméltem, nem történt semmi baj velük, de szerencsére nem, teljesen jól voltak, a kandalló tetejéről trombitáltak a szokásos kis játékszerükkel. Adam éppen a "teknőcökkel" tárgyalt, Toby Levijal veszekedett, a három hülye pedig éppen egy macskát fürdetett egy lavorban. Ezen néztem egy nagyot, de rájuk bíztam, szabad emberek, ha macskát akarnak fürdetni, hát tegyék. April az egyik barátnőjének segített, fogta a haját, míg a lány egy töklámpásba hányt - juj. Halloween éjszakáján kevesen vállalják be, hogy igyanak. Félő, hogy másnap reggel egy sötét pincében találnák magukat, vagy éppen halálra rémítenék őket.
Levi vágta le magát mellém, egy ideig csöndben bámult rám, majd elkezdte piszkálni a hajamat. Kérdőn néztem rá.
- Mit csinálsz?
- Mi a baj? - szólt, mintha meg sem hallotta volna azt, amit mondtam. Sóhajtottam egyet - Nos?
- Semmi - vontam meg a vállam egy kis idő után.
- Jenny - röhögte el magát - Nekem ezt úgysem tudod beadni.
- Tudom - mosolyogtam.
- Na, ki vele - lökött vállba finoman. Szórakozott pillantással fejeztem ki a véleményemet - Hát jó - bólintott - Akkor csak annyit mondj meg, hogy miért ülsz itt?
- Nincs kedvem egyedül táncolni.
- Miért nem ezzel kezdted? - nevetett, majd felpattant és felém nyújtotta a kezét. Vigyorogva követtem őt, egyenesen a táncparkettre.
Jó, hát, amit Levi produkált, az valami eszméletlen volt. Először is Michel Jacksont utánozva pörgött körülöttem, majd elkezdett szeletelni és végül dobott egy szaltót, ami kicsit félre sikerült, de őt ez nem érdekelte, félig törött karral folytatta tovább. Én persze nevettem rajta egy sort, ő pedig diadalmas pillantással forgatott meg. Elérte a célját és ezért természetesen odáig volt, meg vissza. Míg mi ezzel elvoltunk, Mark Rosezal próbált flörtölni, aki kiröhögte a szegény kilencedikes fiút, Leila és Carla épp Brentet próbálták felszedni a földről, az ikrek pedig mécsest gyújtottak egy töklámpásba. Na, ilyenkor goldolja át az ember, hogy nem veszélyes-e egy csöppet az, ha öngyújtót adnak egy gyerek kezébe. De igen, veszélyes. Éppen ezért Toby és Natalie felügyeletére is szükség volt, mert a hülyék is csatlakoztak a lámpások gyújtogatásában. Miután már kellőn kifáradtam, intettem Levinak, hogy leülök egy kicsit, majd megcéloztam a lépcsőt. Leila még mindig ott ült két pohárral a kezében. Mikor letelepedtem mellé, felém nyújtotta az egyik poharat.
- Ez milyen? - néztem a kezében tartott sörre.
- Alkoholmentes. Vágod, husi? - nevetett, mire én is felröhögtem, aztán felvont szemöldökkel elvettem tőle az italt.
- Szeletelt kenyér - hülyültem, mire Leila hirtelen kiköpte a sört és fuldokló nevetésbe kezdett.
- Na jó - szólt, mikor már valamennyire megnyugodott - Szörnyen meleg van itt bent, nem?
- De, egy kicsit - értettem egyet - Ami azt illeti, az előbb majdnem megfulladtam a tömegben. És valaki rám lépett - mutattam a lehorzsolt lábamat, mire Leila elhúzta a száját.
- Kimenjünk egy kicsit a teraszra? - nézett rám kérdőn.
- Felőlem - vontam meg a vállam.
Hát a tervünket elég nehéz volt véghez vinni, ugyan is az emelet is meg volt telve emberekkel. Miután sikerült átverekednünk magunkat a hatalmas folyosón, végre kijutottunk a friss levegőre. Ott aztán nem tehettem mást, beszélnem kellett, ugyan is Leila azonnal letámadott a "mi volt veled a mai nap?" kérdésözönnel.
- Bal lábbal keltem - mondtam.
- Hogyhogy? - nézett rám.
- Tudod, pont úgy áll az ágyam a szobában, hogy először a bal lábamat tudom kitenni a földre és... - kezdtem a magyarázást, mire Leila röhögve intett egyet.
- Ne már! Most komolyan... - suttogta.
- Semmi különös. Már egyáltalán nem érdekes - mosolyogtam rá, mire megértően bólintott.
Nem panaszkodhattam, hiszen én voltam az, aki egész nap olyan ellenszenves volt. A többiek csak segíteni akartak rajtam, tudom én ezt nagyon jól. Azonban be kellett látniuk, hogy én nem az a fajta lány vagyok, aki hagyja, hogy kisegítsék őt a pácból, inkább az, aki még hetekig szenved egy apró kis hülyeség miatt. Minden elismerésem Roseé volt, amiért az elmúlt napokban mellettem volt és helyre tette a gondolataimat, és Leiláé, aki bár nem tudta a fájdalmam okát, mégis próbálkozott. Ők ketten nagyon sokat jelentettek nekem. Mindent megpróbáltak, nem sikerült. És igaz, hogy egy emberen kívül mindenki tudott arról, hogy fülig szerelmes voltam, éppen ezért buktam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése