Vasárnap Kris és Lola jött át hozzánk, így elmentünk a játszótérre. Reggel kilenctől délután négyig boldogítottuk az ott lévő gyerekeket. Aztán Lola megunta, elmentünk fagyizni a Mennyország Kapuiba, ahol elbeszélgettünk Lisával és Danival. Este pedig Mátéval beszéltem, megnyugtattam, hogy túléltem a bulit, nem történt semmi. Vagyis történt, de erről neki nem kellett tudnia. Jobban járok, ha ő azt hiszi, minden rendben van velem. Mondjuk, ő is.
Röhögve léptünk - vagy inkább estünk - be Krisszel a suli kapuján. Ugyan is valami új, bilincses trükköt akart kipróbálni rajtam, minek következtében a bilincs a kezemre szorult, a kulcs meg beletört a zárjába. Miután már mindennel próbálkoztunk, hogy leszedjük rólam, eldöntöttük, hogy Kris többé nem kísérletezhet rajtam. Tehát, úgy sétáltunk át az udvaron, ketten, sírva a nevetéstől. Mikor a lépcsőhöz értünk észrevettem Adamet, aki, azt hiszem, a körmeit rágta.
- Jen! - ugrott fel - Nagy baj van! - de jó, hogy ezekkel mindig engem terhelnek! - Mi ez a kezeden? - nézett rám értetlenül.
- Egy félre sikerült bűvésztrükk... - mondtam, mire Kris felröhögött, majd ott hagyott minket.
- Aha... Gyere velem! - sziszegte idegesen, majd megragadta a karom és berángatott a férfi mosdó mögé. Jó, már elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehetett a baj, annyira megrémültem Adam viselkedésétől. Aztán berángatott a takarítószertárba és becsukta magunk mögött az ajtót. Hát, mondhatom, frászt kaptam.
- Miért hoztál ide? - motyogtam, erre ő elő kapta a telefonját, nyomkodott rajta valamit, majd felém fordította.
- Nézd! - azzal elindította a videót. Nekem meg elállt a lélegzetem. A képernyőn April volt, amint Adam mellett sétál az utcán, sötétben, csak pár a ház ablakából kiszűrődő fény világította meg őket. Aztán April közelebb sétált Adhez. Majd még közelebb, míg át nem tudta ölelni. Ekkor súgott valamit a srác fülébe, és megcsókolta. Itt leállt a felvétel. Vagy tíz másodpercen keresztül bámulhattam még magam elé, tök szótlanul. Először is, átgondoltam, hogy ez miért is akkora baj. Aztán, hogy ezt nekem miért kellett megnéznem. Ezután meg, hogy miért pont tőlem várják a megoldást. Végül vállat vontam.
- Ez mikor készült? - kérdeztem.
- A buli után, mikor haza kísértem Aprilt - harapott az ajkába.
- Ki készítette?
- Mark - morogta.
- Más is látta rajtatok kívül? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem. Átküldte nekem, én kitöröltettem vele az ő telefonjáról és ennyi...
- És akkor mi itt a gond? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Az - kezdte, közben idegesen beletúrt a hajába -, hogy April részeg volt és az egészből semmire sem emlékszik! - kiáltotta. Hű. Ijesztő volt.
- Ez neked jó vagy rossz hír? - sóhajtottam. Hagyjanak már békén!
- Nem tudom... - suttogta. Na, ekkor nagyon megsajnáltam. De én mit tehettem volna? Semmit. Mégis tőlem kért segítséget. És muszáj volt segítenem rajta. De mégis hogyan?
- Majd kitalálunk valamit. Oké? - mosolyogtam rá.
- Oké - szólt, majd széttárta a karjait, mire felröhögtem és megöleltem. Engem gyakran ölelgettek. Úgy éreztem magam, mintha egy kis gyerek játékbabája lennék. Pedig Adam sem volt egy gyenge, elesett kis fiú, de ebből is látszott, hogy milyen könnyű valakit szíven döfni. Nekem az aznap esti csók semmit nem jelentett, nem is foglalkoztam vele. Ezt egy megtörtént dolognak könyveltem el. Más viszont nem.
Elbúcsúztam Adamtől, majd felmentem az emeletre, be a termünkbe. Rose és Leila már várt rám, azt hiszem, Spongebobot - örülök, hogy felnőttünk - néztek a telefonjukon. A hülyék röplabdáztak, az ikrek magazint olvastak, Natalie és Toby matek egyenleteket dolgoztak ki, Carla és Brent petig a padon ülve beszélgettek. Kris a tanári asztalon ült, valamit vadul írt, és ahányszor oda akartak menni hozzá az ikrek, ő elhajtotta őket.
- Mit csinál? - kérdeztem Leilát.
- Nem tudom. De nagyon nem akarja abba hagyni... - nézett Kris felé.
Ekkor Carla jött oda hozzánk, megkért minket, hogy menjünk el délután neki hajfestéket venni, mert ő csak este ér majd haza. Sajnos Leilának is dolga volt, így mi maradtunk, Rosezal. Ami nem kifejezetten a legjobb döntés, de hát, ő tudta. Beleegyeztünk, hisz jobb programunk nekünk sem volt.
Így suli után megcéloztuk a plázát. Ja. Rose és én. Szóval, fogalmunk sem volt, hogy hol találunk festéket, ezért benéztünk egy fodrászszalonba. Ahol, miután megpillantottak minket azonnal ránk kiáltottak, hogy "ugye nem levágatni akarjátok?". Jó, tény, hogy nálunk a hosszú haj azt jelentette, hogy ténylegesen hosszú, azaz derék alá érő. Rose göndöríteni szokta, mert úgy "rockosabb", nekem meg alapból hullámosak voltak a tincseim. És be kell, hogy valljam, szép volt, legalább is számomra. Semmi pénzért nem váltam volna meg tőle. Így közöltük, hogy hajfestéket keresünk. Egy nő bólintott, majd intett, hogy kövessük. Mutatott nekünk pár mintát, ebből mi megsaccoltuk Carla "valamivel sötétebb" barna színvilágát, és magunkra hagytak, hogy válasszunk a külön-féle dobozok közül. Rose teljesen elkalandozott, ugyan is az egyik vendég hajkoronája éppen egy ombréval gazdagodott, így drága barátnőm kitalálta, hogy "neki is kell egy ilyen, csak, monduk valami ütős színben!". Mivel rá innentől kezdve nem számíthattam, egyedül bolyongtam a polcok közt. Aztán megcsörrent a telefonom.
- Szia - kaptam a fülemhez a készüléket.
- Szia - hallottam Ad hangját - Jen... Mit csináljak?
- Jaaaj, Adam... - sóhajtottam - Mit kell ezen ennyit szenvedni? - nyávogtam és már komolyan haldokoltam, pedig csak nyolc órával ezelőtt kezdtem el agyalni a megoldáson - Mondd el neki - szóltam, majd hirtelen felcsillant a szemem, mert megtaláltam azt, amit kerestem.
- De hogyan? - kiáltott Ad a vonal túlsó végéről.
- Nem tudom. Mondd neki azt, amit gondolsz. Csak te tudhatod, hogy mit érzel - szóltam, miközben nyögdécselve próbáltam elérni a kiszemelt darabot.
- Jó, de akkor is! Egyedül nem megy! - mondta, és már majdnem elértem!
- Mi nem megy egyedül?! - értetlenkedtem, aztán megfagyott bennem a vér. Megcsúszott a lábam, én meg lerántottam a fél polc tartalmát. Hatalmas puffanással értem földet, mire Rose felkapta a fejét.
- Úúú... - húzta el a száját - Minden oké?
- Uh... Aha... - másztam fel a földről - Segítenél ezeket visszarendezni? - dörzsöltem meg a fejem, mire Rose bólintott, majd őrült gyorsasággal pakolni kezdtünk. Az már nem valószínű, hogy jó sorrendbe is tettük fel a színeket. A telefonomból kiesett az aksi, mikor elejtettem, így a vonal megszakadt, Adam meg egyedül maradt. Aztán újból keresni kezdtük a dobozt.
- Ez volt az, nem? - kapott fel végül egyet Rose.
- De! - mosolyodtam el a megkönnyebbüléstől.
Fogtuk a hajfestéket, kifizettük a pénztárnál - szerencsénkre nem tűnt fel senkinek a kis baleset - és ott hagytuk a plázát. Amivel szerintem mindenki jól járt.
Miután Carla beengedett minket, megkért, hogy várjunk a fürdőben, mert még el kellett valamit intéznie. Az emeleti fürdőszobára nem tudok mit mondani. Rose azonnal megjegyezte, hogy "csak a kád akkora, mint az ő szobája". Bár igaz, a két méret között hatalmas különbség volt. Szóval, a tükör elé toltunk egy széket, és már készen is álltunk a festegetéshez. Kis idő múlva Carla is megérkezett.
- Látom még mindig nem sikerült leszedni - mosolygott rám, mire én a karomon lévő bilincshez kaptam.
- Ha nem szólsz, eszembe se jut - nevettem fel - Na, kezdjük.
Carla gyorsan megmosta a haját, majd beleült a székbe, Rose pedig kikeverte a hajfestéket és rákente a lány hajára. Aztán vártunk. Gondoltam, amí ők elbeszélgetnek, addig visszahívom Adet, elvégre azóta nem is hívott, hogy eljöttünk a boltból, az is előfordulhatott, hogy közben idegességében elájult. Kimentem a folyosóra és kikerestem a számot. Sajnos nem jártam szerencsével, a kegyetlen hangposta megakadályozta, hogy beszéljek zavarodott barátommal. Fogalmam nem volt, hogy mi történhetett vele, így eleinte szörnyű rémképekkel küszködtem, majd rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg valami dolga akadt. Így nem tehettem mást, csak gondolkodtam.
Olyan negyed óra telhetett el, mikor vérfagyasztó sikolyt hallottam, ezért egy gyors szívinfarktus után fogtam magam és szaladtam vissza a fürdőbe. Hát, a helyzet nem volt olyan ijesztő, mint amilyennek először gondoltam, de meg lehet érteni. Nos, a következő látvány fogadott engem. Carla a tükör előtt állt, falfehéren, még mindig visítozva. Vizes haja vállára omlott, és a színe... maradjunk annyiban, hogy először azt hittem, Ariana Grande látogatott be hozzánk. Szóval Carla dühöngött, én szörnyülködtem, Rose pedig a hajfesték dobozát olvasgatva haldokolt. Mint kiderült, rossz színt választottunk. És ez még hagyján, mert a vöröses árnyalatból úgy sikerült tűz pirosat varázsolnunk, hogy az ötödik perc után le kellett volna mosnunk a masszát Carla fejéről. Hát, én azt sem tudtam, mit csináljak. Csak álltam ott, és tudom, nem szép dolog, de röhögnöm kellett. Nevetni kezdtem, amin a lányok először nagyot néztek, aztán már ők sem bírták, mind fuldokoltunk a nevetéstől.
- Tudod, szerintem nem is olyan rossz - mosolygott Rose - Sőt.
- Anyu ki fog nyírni - fogta a fejét Carla.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! - vigasztaltam.
- Ha van még festék - kezdte Rose - befestjük a hajam végét? - vigyorgott.
Nem volt mit tenni: Rose oda volt, meg vissza azért az ombreért. Ezért nekiálltunk, és "elrontottuk" az ő haját is. Amminek nagyon örült, viszont az én kezem piros lett, mert ráfolyt a festék és nem mostam le időben. Jól nézhettem ki, bilinccsel, vörösen. Nem baj, kellett egy kis égetés. A lányok jól elvoltak, viszont nekem meg már otthon kellett volna lennem.
- Figyeljetek csak... - kezdtem.
- Igen? - kérdezte Rose, miközben a tükör előtt forgolódott, hogy több szemszögből is csodálhassa magát.
- Én megyek - mondtam.
- Rendben. Vigyázz magadra! - lépett hozzám Carla, majd megölelt, én pedig leszaladtam a lépcsőn.
Mondhatni, ahogy kiléptem az ajtón szakadni kezdett az eső. Az utca sarkáig nem jutottam el, de már teljesen eláztam. Már a cipőm is cuppogott, mikor találtam egy fedett kaput, így be tudtam húzódni alá. A környék egyébként gyönyörű volt, ahogy a víz elárasztotta az utakat. A fák levelein halkan kopogtak az esőcseppek. Az ég szinte fekete felhőkkel volt elterítve, de itt-ott lecsordult a nap apró kis fénysugarának egy része. Csönd volt, a madarak már nem csiripeltek, és... Mindegy. Szép volt.
Tehát nem tudtam mit tenni, csak hívni az egyetlen személyt, akiről tudtam, hogy perpillanat nem volt semmi dolga. Nem anyát, nem apát, nem Danit - mert ő pont eljött volna értem, mi? -, hanem Krist. Ezért fogtam a félig elázott mobilom és tárcsáztam.
- Igen? - szólt bele a telefonba.
- Szia - sóhajtottam.
- Jen? - a hangjából meglepettséget tudtam csak kivenni. Pedig gondolhatta volna, hogy történni fog velem valami - Hol vagy? - tért rögtön a tárgyra.
Elmondtam neki, hogy hol voltam, hogy jól voltam, és, hogy nem támadott meg senki. Ezután lerakta a telefont, én meg újra állhattam ott tök egyedül. Csak egy rövidújjú póló volt rajtam, szétfagytam benne, a hajam a víztől az arcomhoz tapadt, és azt hiszem, valami mozgott a cipőmben és az nem a lábam volt! Szóval én ott haldokoltam, teljes tíz percen keresztül, ami elég volt ahhoz, hogy rám törjön az éhség, a fáradtság, és az "úristen, de hideg van, megdöglööök!" érzés. Klassz. Aztán meghallottam a motor hangját és azonnal kiálltam a járda szélére, hogy Kris észrevegyen. Pechemre nem ő volt az, hanem valami őrült, aki mellettem elszáguldva felcsapta rám az utcán hömpölygő vízmennyiség negyedét. Így kaptam egy kis sarat is a nyakamba. Egyre jobb! És miután már azt hittem, itt a vég, megláttam a piros motort. Annyira boldog voltam, szinte azonnal átmelegedtem, pedig még otthon sem voltam. Kris lelassított, majd megállt mellettem.
- Te jó ég! - szólt, miközben levette a bukóját - Szét vagy fagyva... - rázta meg a fejét.
- Aha. Kicsit - vacogtam. Ekkor Kris nekem dobta a dzsekijét, gondolom, hogy felvegyem. Nem kellett mondania semmit, azonnal felkaptam a pulcsit és felültem mögé a motorra.
Nem mondanám, hogy út köben nem áztunk tovább, inkább csak annyi, hogy hamarabb értünk haza. A házunk előtt leugrottam az ülésről, elköszöntem Kristől és beszaladtam az ajtón. Aztán fel a lépcsőn, végig a folyosón és be a szobámba. Az első dolgom természetesen az volt, hogy vettem egy jó forró fürdőt. Igen, nagyon jól esett. Aztán ettem egy tányér pudingot és elmentem aludni. De jó!
Másnap arra keltem, hogy fütyült a telefonom. Ugyan is üzenetet kaptam. Ezzel nem is lett volna gond, csak hát, reggel fél hétkor szívinfarktust kapni? El lehet képzelni, leestem az ágyról. Ennek örömére megfogadtam, hogy betolom végre az ágyamat a sarokba, hogy legalább fele annyi esélyem legyen a zuhanásra. Tehát, miután összszedtem magam és feltápászkodtam a földről, elolvastam az üzenetet. Lisa küldte, mert állítólag "Kris tegnap rosszul lett, reggelre meg belázasodott". Az első reakcióm egy kárörvendő röhögés volt - nem tehetek róla -, aztán megráztam a fejem és elindultam öltözni.
Miután mindennel végeztem, kisétáltam a kapun és célba vettem az iskolát. Gyalog természetesen kétszer annyi időmbe telt eljutnom oda. Átsétáltam az udvaron, be az épületbe, át a folyosókon és be a terembe. Ahol azonnal feltűnt mindenkinek, hogy egyedül jöttem, így letámadtak, hogy "hol hagytam a másikat?".
- Beteg - legyintettem. Erre mindenki elkezdett röhögni. Ezek szerint nem csak én vagyok kárörvendő. Odaléptem Carlához - Na, mit szóltak hozzá? - utaltam az új hajszínre.
- Ez itt - nézett a mögötte ülő Brentre - eljött értem reggel, de nem ismert meg. Azt hitte, hogy rossz utcába fordult le! - magyarázta Carla, én meg elröhögtem magam - Mikor beléptem a terembe, Leo elájult, Jared, Nick és Megan sikított egyet, Lora sírni kezdett, Leila kiröhögött, Toby és Natalie meg megkérdezte, hogy az ideggyógyászatról jöttem-e!
- Látod, jobban reagáltak, mint hittük! - mosolyogtam rá, mire felnevetett. Aztán beültem a padomba.
És mivel a bűvész úr nem méltóztatott befáradni, végig jegyzetelhettem az órát. Pedig nagy volt a kísértés, hogy hagyjam az egészet a francba és aludjak egyet vagy valami, de nem tettem. Még akkor sem, mikor Rose már az ötvenedik kis apró fecnit dobta a fejemnek, hogy "olvassam már el az előző negyvenkilencet". Nem. Mert ő is megtette volna értem, akármilyen elképzelhetetlennek tartottam először. Mert előző nap eljött értem és nagyon valószínű, hogy pont ezért fázott meg. Csak írtam szépen csendben. Meg rajzolgattam. De az anyag lényegesebb részét már lefirkantottam. Két példányban.
Az alkotásommal a matematika füzetem gazdagodhatott. Tele színekkel, élénk, vidám ábrázolással. A lap szélén végig kis csillagok álltak, a háttér fekete volt. Nem hinném, hogy bármi más valaha készített rajzom hasonlított volna erre. Miközben alkottam, végig mosolyogtam. A kezem folyamatosan járt, keresztül cikázott a papíron. Szünetekben sem hagytam abba, aki odajött hozzám, azt azonnal el is kergettem - szegényeket biztos megijeszthettem... -, nem mutattam meg senkinek a művet. Aztán elkészült. Felsóhajtottam, majd nyújtóztam egy kicsit, mert teljesen beállt a derekam, amiért egész délelőtt a pad fölé voltam görnyedve. Egy ideig néztem a képet. Aztán elgondolkodtam. Majd lefagyott az arcomról a mosoly. Te jó ég! Fogtam a füzetet és idegbajosan kitéptem belőle a lapot. Ezután összegyűrtem, behajítottam a táskámba és fejelgetni kezdtem a padot. Nem vagyok normális!
- Jen... Valami gond van? - megemeltem a fejem, hogy láthassam Leilát.
- Nincs esélyed. Most haragszik a füzetére - szólt Rose unottan.
- Semmi bajom - ráztam meg a fejem.
- Akkor mehetünk? - néztek rám a lányok, mire bólintottam.
Még mielőtt nagyon neki lendültem volna a beteglátogatáshoz, hazaugrottam, hogy lepakoljak, egyek valamit, megcsináljam a házimat és bevágjam azt a borzalmat a matek füzetemmel együtt az egyik polcom legaljára. Miután ezekkel elkészültem, lementem a földszintre, felültem a konyhapultra, elvettem egy zöld almát és beleharaptam. Anyu eközben tiramisut készített. Amihez nem talált kakaót. Szúrós tekintettel meredtem rá, mikor megemelte a kávés bödönt.
- Mi a baj? - értetlenkedett anya.
- Az nem kakaó - ráztam meg a fejem.
- Én is tudom - mondta lassan -, de most csak ez van itthon...
Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd mikor a megbillentette az üveget, én elkiáltottam magam, hogy "anya megint kávéval akarja pótolni!!!". Ennek következtében az emeletről Dani rohant le őrült sebességgel, apu pedig átugrott a kanapén és letámadták a konyhát. Ideje volt indulnom, mielőtt még én is a káosz részévé váltam volna. Mit is mondhatnék? Utáljuk a kávét...
Becsöngettem Krisékhez, és pár pillanat múlva Lisa be is kísért. Még a bejárati ajtónál rám szólt, hogy "ssssssh!", én pedig hallgattam rá, csöndben maradtam. Átsétáltam a nappalin, ahol Lola aludt, fejjel lefelé lógva a kanapén. Mosolyogva szaladtam fel a lépcsőn, végig a folyosón. Sok minden futott át az agyamon. Gondoltam, az első az lesz, hogy kinevetem Krist vagy szembesítem a ténnyel, hogy mégsem olyan csodálatos, ha egy kis megfázás ledöntötte a lábáról...
De miután benyitottam a szobába, azonnal elszégyelltem magam. Minden kedvem elment a röhögés gondolatától is. Mert az ágyban ott feküdt a beteg Kris, nyakig betakarózva, vacogva, izzadtan, láztól szenvedve. A szemei csukva voltak. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, akkor aztán végképp nem, mikor elkezdett forgolódni, meg nyöszörögni, így hívnom kellett Lisát, hogy segítsen. Ekkor ő megnyugtatott, hogy ezek csak a lázálmoktól voltak, és hogy "nem kell megijednem, ha hülyeségeket beszél, mert perpillanat az se tudja, hogy hol van". Én eközben csak tátott szájjal bámultam, legszívesebben kirohantam volna a világból, amiért olyan kárörvendő voltam. Aztán Lisa ott hagyott. Egyedül. Egy beteggel. Jó, annyira meg voltam rémülve, hogy fagyott tekintettel leültem az ágy szélére és egy ideig meg sem mozdultam. Ezután majd' megállt a szívem, mikor Kris hirtelen felült és megdörzsölte a szemeit.
- Ide adod a vizemet? - motyogta, én pedig szó nélkül felálltam, elvettem az asztalról a poharat és átadtam Krisnek. Ő kiitta belőle a folyadékot, aztán, gondolom, lerakta volna a kis szekrényre, csak félre sikerült, az üvegpohár leesett a földre és eltört - Ne már! - sóhajtotta - Bocs Lisa...
- Jenny vagyok - suttogtam. Ő erre ijedten rám nézett, majd röhögni kezdett.
- Miért jöttél? - nevette.
- Elhoztam a leckét... - hebegtem - Nem nézel ki túl jól - állapítottam meg.
- Köszi - vigyorgott, aztán kivette a kezemből az addig szorongatott papírköteget - Ezt most nem akarom megcsinálni... - húzta el a száját, mire felnevettem, aztán visszadőlt az ágyba és újra betakarózott - A gyógyszeremet is ide adod?
- Aha - mondtam, elvettem a szekrényről a kis tablettát és átadtam Krisnek. Aki lenyelte, ezután lehunyta a szemeit, gondoltam, aludni akart, így megindultam az ajtó felé. Aztán hirtelen megtorpantam, ugyan is a hátam mögül megszólalt Kris, hogy "hova mész?" - Haza... - fordultam vissza.
- Ne menj haza - mondta csukott szemmel.
- De csak zavarok - ráztam meg a fejem.
- Nem zavarsz. Maradj itt - suttogta.
Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt ehhez, de nem akartam felidegesíteni. Így fogtam magam és leültem az ágy szélére. Fáradt voltam, csoda, hogy nem dőltem el. Kris álmában forgolódott, remegett, néha lerúgott a földre. Ilyenkor felálltam, és szép lassan megpróbáltam kijutni a szobából, de mivel a bűvész úr csodálatos képességeinek köszönhetően megállapította, hogy szökök, vissza-visszahívott, hogy "miért akarom én ott hagyni őt?". Ezzel lemondtam a gondolatról, hogy végre elmehetek, megbarátkoztam a helyzettel.
Körbe mentem a szobában, megnéztem az asztalra kitett képeket. A legtöbben Lisa és Lola szerepelt, volt néhány kép az egész családról, meg egy egyedüli, amin - gondolom - Kris anyukája ült egy faágon. Elmosolyodtam, majd folytattam a nézelődést. Az íróasztalon néhány tankönyv, pár félre tolt ceruza, tollak. Hirtelen észrevettem egy fotót, az egyik füzetből lógott ki a sarka. Kíváncsian húztam ki a lapok közül. Majd megfagyott bennem a vér. Nem hittem a szememnek. Az ott a képen...
Ekkor már nem érdekelt semmi, csak ki akartam szaladni a világból. Valamiért - én se tudtam, miért - hátrálni kezdtem, már majdnem elestem, mikor megfordultam és lenyomtam a kilincset. Végig szaladtam a folyosón, ahol neki ütköztem Lisának, motyogtam valamit, hogy "elfeledkeztem valamiről" és már el is hagytam a veszélyes területet. Megálltam az út közepén és bár sírhatnékom volt, elmosolyodtam. Mi lehetett ez?
Kris még két napig nyomta az ágyat a betegsége miatt. Többször nem mentem meglátogatni. Nem mertem.
Rengeteg érzés kavargott bennem, csak úgy, céltalanul. Öröm, bánat, zavarodottság, melegség. Düh. Olyan fajta düh, amit leginkább eltaszítanánk magunktól. Egy nagy butaság. Mert semmi okunk nem lenne rá. És mégis van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése