- Indulhatunk? - kérdezte, a lehelete látszott a levegőben.
- Aha - mosolyogtam, mire a kezembe nyomott egy sisakot és felült a motorra. Én mögötte foglaltam el a megszokott kis helyemet, átöleltem a derekát, nehogy leessek, ugyan is tőlem már semmi sem meglepetés. Aztán elindultunk.
A suli udvarán mondhatni letámadtak minket, vagyis Krist. Az összes haverja oda jött hozzánk pacsizni, ökörködni, a lányok nagy része pedig nyávogva jegyezte meg, hogy "milyen jó, hogy végre itt van", meg "nélküle tök lapos volt a hangulat". Ezektől a személyektől hangos röhögéssel búcsúztunk - volt, akinek a poénja, volt, akinek a puszta megjelenése hatott ránk így -, majd, miután végre feloszlott körülöttünk a tömeg, berohantunk az épületbe, fel a lépcsőkön, át a folyosókon és végül be a terembe. Ahol, amint Jared megpillantotta Krist, elkezdett rohanni felé, majd ráugrott - szegény, szívbajt kaphatott -, így mindketten a földre zuhantak. Brent segítette fel őket a földről, üdvözölte a bűvész urat, majd leült a helyére. Az egész osztály sikongatva fogadta az addig betegséggel küzdő barátunkat. Lora megmutatta neki az előző nap kapott szívecskés zenedobozát - Leo plusz ajándéknak szánta -, Jared a Rose rúgása okozta sebeit, Nick a büfögős videót, amit előző nap készítettek, Carla az új hajszínét mutatta be és annak fantasztikus sztoriját - Kris még nem láthatta őt addig vörösen -, Leila az előző napi vizezés következtében kialakult frizurámról készült képeket mutogatta - ha ha -, Rose pedig az internetre feltett művészi alkotásunknak szentelt szavazat számokat ismertette az újonnan érkezővel. Én eközben röhögtem azon, hogy ezek a dolgok így, viszont hallva mennyire viccesek voltak. Aztán, mikor már mindenről beszámoltunk Krisnek, ő félre vonult Tobyval beszélgetni. Nem, már nem volt kérdés, Toby szent feladattal volt ellátva: mikor Kris nem lehetett velünk, ő felelt értünk és tartott minket szemmel.
- Ejha - szóltam, mikor már mindenki leült, mellőlem pedig Kris felém kapta a fejét - Van egy kis sikered.
- Láttad volna azt a halom "gyógyulj meg!" üzenetet, amit kaptam - nevetett - Még rosszabbul lettem, mikor megláttam őket - mondta.
Ezután bejött a tanár, megkezdődött a félelmetes tanóra, minden újra a megszokott kerékvágásban ment. Kris itt volt, mindannyian fegyelmezetten - fogjuk rá - írtuk le a tananyagot. Igen, ezt így csak az első öt percről mondhatom el, ugyan is azután átváltottunk "állat" fokozatra, forgolódtunk, összeröhögtünk egymás hülyeségén, majd Leo úgy döntött, amíg a tanár a táblára írva magyaráz, addig ő kiparodizálja és mutogat a szöveg alá. Mindannyian dőltünk a röhögéstől, alig kaptunk levegőt. Egy kis idő múlva meguntuk, így Tobyn és Natalien kívül mindenki papírrepülővel kezdte dobálni a tanári asztalt, az nyert, aki eltalálta a röpdolikat, plusz pontot kapott az, aki beletalált a tanár dúsra lakkozott hajába. Szóval elvoltunk. Persze az órán gyártott kis játékszereinknek köszönhetően kiirtottunk egy fél erdőt pazarlással, de nem tehettünk róla, megfogadtuk, hogy attól a perctől kezdve majd csak ceruzákat fogunk hajigálni...
Mikor kicsengettek Jared vonyított egyet, akár egy farkas - így fejezte ki az örömét -, mi pedig egy tapsviharral üdvözöltük a szünetet. Rose azonnal felpattant, megállt mellettem, megvárta, míg elpakoltam a cuccaimat, majd én is felálltam, fogtam a táskámat és megindultam utána. Aztán hirtelen megtorpantam, mert valami kicsúszott az egyik dossziémból, így megpördültem, de addigra már késő volt. Kris a kezében tartotta az ominózus darabot, a lap már szakadt volt és gyűrött, óvatosan hajtogatta szét. Én éppen haldokoltam, azt hittem, elájulok. Azt a papírt én bedobtam a fiókomba! Tisztán emlékeztem rá! Kris elvigyorodott, újra összegyűrte a rajzot, majd felém nyújtotta.
- Tessék. Egész jó lett - nevetett gúnyosan, mire én lángvörös fejjel nyúltam a lapért, de ő visszahúzta a kezét.
- Szerinted kire hasonlít? - vonta fel a szemöldökét, még mindig mosolygott, én pedig még mindig égtem.
- Csak add ide! - sziszegtem, majd kitéptem az ujjai közül a papírt. Aztán sarkon fordultam és szép lassan kisétáltam a teremből. Én hülye! Hogy történhetett ez meg? Neee!
Gondolom, ki lehet találni, hogy melyik rajzomnak köszönhettem e csodálatos perceket, és azt is, hogy kit ábrázolt. Még szép, hogy voltam olyan béna és nem vettem ki a táskámból! A nap további részében próbáltam elkerülni Krist, nem szólni hozzá, de természetesen ez nem tarthatott örökké, főleg azért, mert ő neki kellett haza vinnie.
De próbálkozni lehetett, ebédnél még véletlenül sem ugyan ahhoz az asztalhoz ültem, mint ő. Dehogy is! Inkább levágtam magam Adamhez és Aprilhez, velük vártam Scottékat. Azért Roset is magammal rángattam, hogy ne tűnjön túl átlátszónak a dolog, de persze amilyen béna vagyok ezt nem lehetett eltusolni. Itt csak az volt a gond, hogy Ad haverjai közt szerepelt Levi is, aki elől szintén bujkáltam, legalábbis addig a pontig, mert ahogy Levi megpillantott, azonnal leült mellém.
- Jen. Beszélhetnénk? - suttogta, hogy rajtam kívül más ne hallja.
- Aha... - szóltam egy kis idő múlva, ugyan is nem akartam bunkó lenni, na meg persze kíváncsi voltam, mit akart.
- Figyelj - kezdte, mire arccal felé fordultam -, ne haragudj a múltkoriért, már hamarabb bocsánatot kellett volna kérnem, tudom. Őszintén sajnálom, normál esetben nem is tettem volna ilyesmit, csak hát elég sokat ittam... Szeretném, ha elfelejtenénk ezt az egészet, ígérem, többé nem fordul elő. Lehetnénk barátok? - mosolygott rám óvatosan, látszott rajta, hogy megbánta, amit tett. Igazából én nem haragudtam rá különösebben, nem én ütöttem le azon a bizonyos estén.
- Hát persze - bólintottam, majd én is rámosolyogtam.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, majd fél karral átölelt.
Sokkal jobban éreztem magam így, hogy végre kibékültem Levijal, beszélgettünk, fel-felröhögtünk egymás sztoriján. Rose is csatlakozott, örült, hogy minden oké volt kettőnk között, már nem érezte kényelmetlenül magát, ugyan is ő a kezdetektől fogva bírta Levit, viszont tiszteletben tartotta, hogy én nem.
Aztán... aztán hátra pillantottam, hogy meglessem, mit csinálnak az osztálytársaim. A nagy részük el volt, Jared kezdeményezett egy "dobáljuk egymást sütivel" csatát, természetesen mindenki benne volt, négy - viszonylag normális - embert kivéve. Leila Carlának és Brentnek mesélt valamit, akik ezzel eléggé le voltak kötve, folyamatosan bólogattak és magyarázták a véleményüket. Kris pedig... egy lánnyal beszélgetett, néha suttogva, néha hangosan felnevetve. Ahogy elnéztem őket kicsit fájt a szívem. A lány gyönyörű volt, hosszú, fekete haja hullámokban végződött, tengerkék szemei és mosolya együttesen csillogtak.
- Hahó! Angyalka! - Mark keltett fel a bambulásomból. Zavartan megráztam a fejemet, majd kérdőn a fiúra pillantottam.
- Jen, minden oké? - nézett rám Levi és Rose is, mire csak bólintottam. Azért azt elmondanám, hogy kisebb atomrobbanás zajlott le a fejemben.
Miután mindenki végzett az evéssel, Rosezal visszamentünk az osztálytársainkhoz, majd fájdalmas búcsút kellett vennünk egymástól, ugyan is a csapat felének még volt órája. Aztán már nem tehettem mást, szembe kellett néznem egy bűvésszel és egy borzasztóan idegesítő érzéssel. Kisétáltam a főbejáraton, át az udvaron, ki a kapun. Kris már várt, legalábbis csak gondolom, hogy engem, a motorjának dőlve beszélt a számomra még ismeretlen lánnyal. Szép lassan oda sétáltam hozzájuk, nem akartam elesni, akkor nagyon nem. Megálltam előttük.
- Sziasztok - nyögtem kelletlenül, mégis mosolyogva.
- Szia - mondták, majd egy ideig néztem Krist, mire ő felvont szemöldökkel figyelt, aztán leesett neki.
- Ja! Jenny, ő itt Sarah - mutatott be a minket egymásnak, mire mi egy "csak mosolyogj a szemébe" mozdulattal letudtuk egymás üdvözlését. Na, tehát a csaj még annyira sem kedvelt engem első látásra, mint én őt.
- Mehetnénk? - fordultam Krishez.
- Persze - bólintott - Szia - szólt Sarahnak, aztán megpuszilta és felült a motorra, én pedig mögé.
Még egy pillantást vethettem a lányra: hófehér, spagettipántos felső, egy kék selyemsál, fekete rövidnadrág, térdig érő, magassarkú csizma, mindkét karja tele volt fesztiválos karszalagokkal, gyöngy -és fonott karkötőkkel, szegecses bőrökkel átkötve, füleiben sorban apró kövek és tollak díszelegtek. Nem mondhatom el róla, hogy az a nagyon mű, plázacica kinézettel volt megáldva, sem azt, hogy az a nagyon vad, punk, esetleg rocker fajta volt. Egyedi, sajátos kinézete volt, tökéletes alakja, gyönyörű mosolya, olyan "minden fiú álma" lány. Én pedig elbújhattam mellette.
Elköszöntem Kristől, berohantam a lakásba, megírtam a leckém, bekapcsoltam a gépem és megkerestem Saraht a facebookon. Azonnal felismertem a profilképéről, nem kellett még csak a vezetékneve sem. Lehetett vagy ezerötszáz ismerőse, a fala tele volt jelölgetésekkel, "jó nap volt! :D" kiírásokkal, meg bulizós képekkel. Csak néztem a monitort, le sem vettem róla a szemem, kétségbeesetten görgettem lefelé az oldalon, majd elegem lett, kiléptem a facebookból és egy hirtelen felindulásból kapott érzelemtől vezérelve a falnak hajítottam az angol tankönyvem, amiből kihullottak a különböző emlékeztető lapok. Fújtatva visszaültem a gépem elé, vártam, míg a skype betölt és elindul a videóhívás. Aztán Rose megjelent a monitoron, gondolom, már mondta volna, hogy "szia, hogy vagy?", de túl dühös voltam, így köszönés nélkül kezdtem.
- Ki az a Sarah Warren?! - kiáltottam, mire Rose lefehéredett és motyogni kezdett.
- Hát... öhm... izé... Srácok, Jenny megismerkedett Vele! - ordította el magát, mire Jared, Nick, Leo és az ikrek is befurakodtak a képernyőbe.
- Az meg ki? - néztem rájuk komoly, "ölni tudnék" arccal.
- A szuper dögös, kedves, bájos, okos, művész, táncos istennő Sarah Warren? - kérdezett vissza Nick, mire Megan nevetve rácsapott a vállára, hogy "naaa!", erre ő újra felém fordult - Semmi extra, felettünk jár egy évvel - mondta végül, bennem meg összetört egy kisebb világ. Ha még Nicknek is, akinek barátnője van, ez a véleménye róla, mit gondolhatnak más fiúk? Beleharaptam az ajkamba, hogy eltereljem a figyelmemet, de kicsit erősebben sikerült, mint vártam.
- Jen, vérzel... - szólt Rose, mire fogtam egy zsepit és megtöröltem vele a számat - Jól vagy? - kérdezte.
- Persze, nincs semmi gond. Csak ennyit akartam, köszi mindent. Sziasztok - szóltam meg sem várva a reakciójukat, kikapcsoltam a gépem, bedőltem az ágyamba és beleordítottam a párnámba, remélve, ezzel le tudom vezetni a feszültséget, de nem sikerült.
Újra a plafont kezdtem bámulni, mint az előző napokban, ez már-már bevett szokássá vált nálam. Elképzeltem, hogy egy fehér vásznat nézek, elindul a kis film, megjelenik Kris a motorján, Sarah nevetve oda fut hozzá, megcsókolja, felül mögé a mocira és elhajtanak a naplementében. Ezután összevont szemöldökkel meredtem magam elé. "Úristen! Mikre gondolok én?! És mit izgat egyáltalán engem, hogy mi fog történni Krisszel?!". Mondhatni, hat perc alatt váltam súlyosan kezelhetetlen őrültté, egyszer sírhatnékom volt, aztán meg hitetlenül röhögtem magamon, már én kezdtem megijedni. Tomboltam, össze-vissza rugdostam a levegőbe, üvöltöttem, ütöttem az ágyam támláját és a falat, lesöpörtem az asztalomról a könyveimet, aztán visszapakoltam és újra lesöpörtem őket.
Aztán mosolyogtam. Teljes szívemből mosolyogtam, örültem, ugrálni kezdtem az ágyon, nevettem, és nem azért, mert ez volt az első jele a súlyos agyi sérüléseimnek, dehogy is. Belesikítottam egyet a párnámba, majd hátra dőltem pihenni kicsit. Boldog voltam. Nagyon boldog, mert rájöttem valamire. Egy nagyon fontos dologra. Azon a napon beleszerettem valakibe. Hirtelen, minden kisebb előjel nélkül tört rám ez az érzelem, addig még nem ismertem ezt az érzést. Felkaptam a zenelejátszómat, bedugtam a fülembe a fülest és kimentem a szobából.
Széles vigyorral az arcomon, a Papa Roach To be Loved-jét hallgatva sétáltam be a konyhába. Anyu épp paradicsomot mosott, felkapta a fejét, majd furfangos mosollyal nézett utánam.
- Mi ez a nagy öröm? - kérdezte, míg én kinyitottam a hűtőt és ráérősen keresgélni kezdtem.
- Nem tudom, miről beszélsz - motyogtam zavartan, majd kivettem a hűtő ajtajából egy tábla karamellás csokit, felültem a pultra és tépkedni kezdtem a csomagolást.
- Azt vacsora előtt akarod legyűrni? - röhögött fel anyu hitetlenül.
- Igen, miért? - ráztam a fejemet, letörtem a csokiból egy kockát, majd inkább meggondoltam magam és az egész táblát megmarkolva kezdtem enni.
- Horváth Jennifer! Nem hiszem, hanem tudom, hogy nem mondasz el nekem valamit! - mosolygott rám, megsimította a hajamat, majd suttogni kezdett - Fiú van a dologban?
- Öhm... Hát izé... - motyogtam, éreztem, hogy elpirulok.
- Ne aggódj, nem szólok apádnak - mondta anyu, mire felnevettem.
- Nem hinném, hogy annyira zavarná a dolog.
- Nem is azért kell eltitkolni - rázta a fejét - A végén még elviszi magával pecázni a hétvégére vagy sörözni szegény gyereket - röhögött anyu, mire én is csatlakoztam. A szüleim mindig is tapintatosak voltak, de mivel Dani a napjai nagyrészét a szobájában töltötte, újabban pedig Lisával volt, így apu hiányolta, hogy valakivel legyen egy-két fiús napja. Így lettem én apu második "kisfia", velem mindig is jóban volt, mindent megbeszéltünk, filmmaratonokat rendeztünk, titokban rendeltünk magunknak rosszabb estéken pizzát. De nagyon reméltem, hogy ha valaha egyszer/netán/esetleg lesz egy barátom, nem viszi el magával focimeccsre vagy ilyesmire. És bármilyen hihetetlenül is hangzik, képes lenne rá...
Miután megettem a "vacsorámat", még felvittem magamnak a szobámba egy hambit, egy palacsintát és egy doboz kekszet - éhes voltam, na! -, leültem az ablak alá és a fallal szemben elrendeztem a kajám. Aztán enni kezdtem. Közben magam elé vettem a gépemet, azon néztem a Tökéletes Hangot. Már épp a végén jártam, mikor fura zajokat hallottam az ablak felől. Gondoltam, szép lassan felállok, kilesek, hogy mi az. Hát, nem teljesen így történt, mert beleakadtam a laptopom töltőjébe és elestem. Aztán sikerült megkapaszkodnom a függönyömben, de az meg elszakadt - bocs, anyu -, végül megfogtam a párkányt és úgy lestem ki. Pár pillanatig csend volt, már épp megnyugodtam, mikor Kris hirtelen benézett az ablakomon azt üvöltve, hogy "buuuh!", én pedig sikítozva hátraestem. Én majd, hogy nem sírtam, ő meg röhögött és bemászott a szobámba.
- Miért nem az ajtón jöttél? - lihegtem, ugyan is még mindig a szívbajjal küzdöttem.
- Így viccesebb volt - mosolygott, majd kiült az ablakpárkányba.
- Miért jöttél? - ültem le mellé. Hideg volt, mindketten nagy pulcsiban figyeltük az utcán járkáló embereket.
- Nem volt pénz a telefonomon - mosolygott rám, én pedig önkéntelenül is elpirultam - Minden oké? - nézett mélyen a szemembe.
- Igen... - mondtam komoly arccal - Miért?
- Fura voltál délután - szólt, miközben engem fürkészett.
- Nem is voltam fura - motyogtam, nem bírtam levenni róla a szemem.
- De igen, az voltál - mondta határozottan, végig engem bámulva. Én elkaptam a tekintetem az övétől, ezzel elárulva magam - Sarah miatt? - kérdezte halkan, mire megint ránéztem, mélyen a zöld szemeibe.
Nem mondtam semmit, mégis megértett, pedig nem akartam, hogy megértsen. Nem akartam, hogy tudja. De túlságosan értett az emberekhez, és én ez ellen nem tudtam védekezni. Tudta, mi a bajom.
Aztán olyan dolog történt, amit már nagyon megbántam. Egy ideig csöndben ültünk, néztük, ahogy egyre sötétedett, ahogy a házak ablakai mögött felgyúltak a lámpák, a levegő már szúrósra hűlt, mi pedig ott ültünk a szobám ablakában, ketten. Aztán Kris felém fordult.
- Ne haragudj - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám.
Egyre közelebb, én pedig mozdulni sem bírtam. Nem vette le rólam a szemét, egyik kezével a vállam fölött támaszkodott meg. Már csak pár centi volt köztünk, éreztem, ahogy levegőt vett, majd lehunyta a szemeit. Bennem pedig számtalan gondolat kavargott. Miért akarta? Csak játszott velem? Vagy talán... szeretett engem? Miért állított döntés elé? És miért ilyen hirtelen? Mert én még nem álltam készen erre. Annyira nem viselem jól, hogy akárki összecsókolgasson, és bár akartam, nem lehetett. Így nem. Abban sem voltam biztos, hogy mit éreztem.
- Ne...! - mondtam, majd elkaptam a fejemet, minek következtében Kris beesett a szobámba. Leugrottam a párkányról.
- De miért? - dörzsölte Kris a fejét, miközben feltápászkodott a földről.
- Mert ne! - szóltam idegesen, ő először nézett egy nagyot - Sarah nem örülne neki - bukott ki belőlem, erre hitetlenül felröhögött, majd leporolta magát.
- Értem - mondta keserű mosollyal - Sajnálom - indult el az ablak felé.
- Én is... - suttogtam magam elé.
Megvártam, míg eltűnt, aztán erőből bevágtam az ablakot. És csak ennyi kellett, hogy legördüljön az első könnycsepp, aztán a második és még sok. Borzasztó sírógörcs tört rám, üvöltöttem. Hálát adtam Istennek, hogy a szüleim elmentek estére otthonról és még Dani sem érkezett meg, mert valószínűleg velem együtt megcélozták volna a kórházat. Rosszul voltam, rázott a hideg, felfordult a gyomrom, hánynom kellett, felrúgtam a kukát, lesöpörtem a polcaimat, a sok papír csak úgy pörgött a levegőben. Nagyon reméltem, hogy csak álmodtam, hogy ez egy rossz álom volt, de nem, minden valóságos volt.
Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem teszünk meg. Ez egy olyan dolog volt. Nagyon, de nagyon bántam, de akkor sem tehettem meg. Ezért csak sírtam tovább. És mire volt jó? Semmire. De azért jól esett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése