Így indultam el, negyed nyolckor, tök egyedül. Eléggé meglepett, mikor a második utca sarkánál belebotlottam Roseba és Leilába. Állításuk szerint megsajnáltak, és tettek egy kört felém, hogy legalább társaságban koptathassuk az utakat. És ázhassunk el.
Már hárman sétálgattunk az iskola felé. Mondanom sem kell, a szívbaj jött ránk, mikor egy Fall Out Boy klipbe illő jelenet közepette leállt előttünk egy fekete furgon, kinyílt a hátsó ajtaja, és valaki berántott minket az autóba. A nagy ijedtségben nem ellenállhattam, tehetetlenül bukfenceztem be két ülés közé. Rose hatalmasat esett, rajtam landolt, bakancsa az arcomban végezte. Míg Leila próbált kimászni alólam, Rose olyanokat üvöltött, hogy "az apja rendőr, le fogja csukni őket", majd mivel ez nem jött be, megfenyegette a rablókat azzal, hogy "a nagybátyja nyolcféle képen tud bánni a villával". Természetesen ezt egyáltalán nem értettem, de az egyik alak hirtelen felnevetett:
- Akkor a macska túl éli! - és igen, ennyi kellett, azonnal megismertem Jared hangját. Sajnos ezzel Rosenak is leesett, hogy kik az elkövetők, így felpattant és belerúgott Jaredbe, aki ordított egyet és a lábához kapott, gondolom, a ripityára tört csontjait siratta.
- Állatok! - kiáltotta Rose, majd egy gyors fékezés következtében hátraesett. Leo Leilának segített felállni, Nick pedig a kormányt forgatta.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? - utaltam a kőkemény tényre, miszerint nem bíztam meg túlságosan Nickben.
- Nyugi, én is itt vagyok - hajolt hátra Toby az anyósülésről. Gondolom, a hülyéket felügyelte.
- Úgy értem, tud vezetni? - kérdeztem.
- Mondjuk úgy - röhögött Nick -, hogy még nem vették el a jogsim.
- És - szólalt meg Leila - minek is köszönhetjük a látogatásotokat?
- E mesterakció Adam barátunk siralmasan kezelhetetlen szerelmi ügyeinek megmentésének érdekében alakult meg - válaszolt Leo ijesztő brit akcentussal.
Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Már ezek is tudtak róla? Ilyen szörnyű a helyzet? Jobban oda kellett volna figyelnem Adamre. Annyira hülye voltam! Hogy nem vehettem észre, hogy ekkora a baj? Vagyis... Leoék? Adam nem volt eszénél.
- Igazából - folytatta Jared - Carlát kellett volna elvinnünk neki tanácsadásért, de mivel ő nem volt köztetek, veletek kell beérnie.
Összenéztünk a lányokkal. Ezzel eléggé leminősített minket. Ezért Rose megütötte, majd ráordított, hogy "mi az, hogy mi nem is kellettünk volna?!". Végül megnyugodott és sóhajtott egyet:
- Na jó. Mi a terv? - kérdezte.
- Mivel Ad fél odamenni a lányhoz - vigyorgott Leo - a lányt visszük hozzá.
- És ezt hogyan akartátok kivitelezni?
Erre Jared egy "hülyéskedsz?" röhögéssel elhúzta a csomagtartót elkülönítő tolóajtót. Az állam esett le, mikor megpillantottam a megkötözött - te jó ég!!! - April, aki azonnali visításba kezdett. Leila levegő után kapkodott, Rose pedig megdörzsölte a szemeit, hátha rosszul látott vagy éppen csak a képzelete játszott vele. De nem. Teljesen valódi volt a dolog. Mire végre magamhoz tértem, már Leila és Rose is sikított.
- Megőrültetek? - kiáltottam - Elraboltatok és megkötöztetek egy embert? Hogy hagyhattad ezt?! - néztem Tobyra.
- Esküszöm hogy erről én nem tudtam! - tette fel a kezeit, majd felpofozta és kirángatta az ülésből a mellette ülő Nicket és inkább átvette az uralmat a jármű felett.
Rose eközben már oldozta is el szegény, halálra rémült Aprilt. Gyorsan elővettem a táskámból egy üveg vizet és átnyújtottam neki. Leila Tobynak magyarázott, aki idegesen válaszolt vissza a kérdésekre. Nem csodálom, ő felelt a három agyi betegért és a négy sokkos állapotban lévő lányért.
Ezek után a suli felé vezető út csendesen zajlott. A három hülye az autó egyik, April pedig a másik felében foglalt helyet. Köztük Rose ült, egy baseball ütőt szorongatva szükség esetére.
Toby leparkolt a kapuk előtt, megvárta, míg kiszálltunk, majd elhajtott a furgonnal. Amint besétáltunk az udvarra Adam lerohanta Aprilt, ugyan is eleve őt várta, meg már aggódott is érte. A fiúk pechére April - akit még mindig rázott a hideg - mindenről beszámolt, az akcióról, a félelmeiről, meg, hogy Leo macskakaját akart vele etetni, merthogy "a túsznak valamit ennie kell". Ad eközben pislogás nélkül bámult minket, azt hittem, elájul, tiszta fehér volt a feje.
- Micsoda?! - üvöltötte végül el magát.
- Azt mondtad, hogy "valahogyan rabul kéne ejteni" - motyogta Jared.
- De nem szó szerint értettem! - ordította le a fiúkat - Jól vagy? - fordult idegesen Aprilhez. Aki zavartan motyogott valami persze félét, majd bevárta Adet és együtt csörtettek be a suliba.
Mivel erősen deviánsak voltunk, a kora reggeli jelenet után nem maradhatott el a nap kettes számú problémafázisa.
Kezdjük ott, hogy az ikrek egész idő alatt furcsán viselkedtek, le lehetett róluk olvasni a feszültséget. Negyedik óra után mi, lányok csoportosan - lány szokás - indultunk meg a női mosdóba. Három személy azonban már megelőzött minket, így Rosezal, Leilával és Natalievel indultam őket megkeresni. Ahogy beléptünk a mosdó ajtaján, azonnal meg is gondoltuk magunkat, ugyan is egy fekete tornacsuka - centikre a fejünktől - csapódott neki a falnak hatalmas erővel. Carla kezében a cipő párjával éppen az egyik fülkét verte és kiabált, mellette Megan ijedt szemekkel bámulva csak állt, néha suttogott egy "halkabban"-t.
- Kire mérges éppen? - harapott bele Rose az ebédlőből hozott almájába.
- Lora van bent - motyogta Megan. Ekkor meghallottam Lora hangját is, sírt, valamit magyarázott, bár azt nem értettem.
- Halljuk, mi a sztori? - csatlakozott Natalie. Erre Carla abbahagyta az ajtó bántalmazását és felénk fordult.
- Lorának párkapcsolati problémái vannak - fújtatta idegesen. Ezen néztem egy nagyot, hiszen reggel beszélgettem Leoval, nem tűnt túl meggyötörtnek. Már épp nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, de ebben a pillanatban Carla észrevette, hogy Roseon bakancs van - Rose... - vigyorgott rá, vörös hajával egész eszelősen nézett ki. Rose megvonta a vállát, beállt a fehérre mázolt fülke előtt, majd belerúgott egy hatalmasat az ajtóba, ami azonnal kivágódott. Már komolyan kezdtem azt hinni, hogy egy állatkertbe keveredtem... Lora holtsápadtan, könnyes arccal bámult felénk.
- Gyerünk Aranyom - szólt Carla -, meséld el nekik azt, amit nekem is.
Erre Loránál újra eltört a mécses, Leila nyakába borulva magyarázta, hogy mi történt. Az érzelmi kitörések oka amúgy csak annyi volt, hogy Lora kemény önbizalom-hiányban szenvedett, amióta Leoval járni kezdtek, egyszer sem közeledtek egymáshoz túl komolyan, nem találkozgattak, nem csókolóztak - ezen meglepődtem, miért is baj ez? Ez után jött az a rész, mikor Carlától kért segítséget, ő lekiabálta a fejét, hogy "akkor mi a frászt csináljon velük?", erre Lora sírva berohant a mosdóba, Carla utána, és itt jöttünk mi. Mondanom sem kell, Rose végig röhögött, Megan és Leila Lora vállát simogatták és bátorították szegényt, én pedig gondolkoztam. Hiszen az ikrek még kicsik, nem úgy látják a dolgokat, mint mi. Elhatároztam, hogy majd Leilával és Rosezal kikérdezem Leot. Aztán újra kellett gondolnom, hogy Roset is vigyem-e magammal, ugyan is annyira együtt érző mint egy darab kő.
Végül is hárman indultunk - nem volt szívem ott hagyni az egyik legjobb barátnőmet - ebéd után a három hülyéhez. Akik a focipálya melletti lelátónál állatkodtak. Nick a padok alatt kúszott lefelé, Jared fölötte ugrált a padon, hogy eltalálja Nicket, Leo meg videózta az egészet. Oda sétáltunk hozzá, majd "minden mindegy" alapon feltettem a nagy kérdést. Ő erre egy ideig csak hallgatott, aztán leállította a videót, eltette a telefonját és komolyan válaszolt:
- Nem tudom... Próbáltam közeledni hozzá, de olyan mintha nem akarná, hogy vele legyek...
- Mert büdös vagy! - üvöltötte Jared vihogva.
- Haver. Ne most - szólt rá Nick.
- Az ott az én hajráfom? - hunyorgott Leila a hülye felé, akinek a fején volt az ominózus darab.
- Lehet... - mondta Jared. Hiába is, van, aki nem nő fel túl könnyen.
Miután Leo kiöntötte nekünk a lelkét Rose közölte vele, hogy "szörnyen béna" és, hogy "nem csodálja, ha Lora nem akar vele lenni". Erre inkább elbúcsúztam a fiúktól, ugyan is Rose már kezdett rájuk szállni.
A beszélgetés után félre hívtam Leilát, majd tanakodni kezdtünk. Egyöntetűen arra jutottunk, hogy Lora önbizalom-hiányával van a probléma. Viszont mi ebben aligha tudtunk segíteni. Ekkor gondolkodni kezdtünk, hogyan is tudnánk javítani a helyzeten, de nem vittük túl sokra. Rose egyszerűen letudta annyival, hogy vigyük el mind a kettőt dilidokihoz, Leila pedig egy a tévében sokszor látott "bizalom-játékkal" akarta helyrehozni Leo és Lora kapcsolatát. Én pedig feladtam egy "olyan sok problémájuk van ezeknek állandóan!" sóhajjal.
Otthon nem volt erőm semmihez, így csak bedőltem az ágyba. Fejjel a párnámnak, így fél perc után hirtelen felugrottam, mert nem akartam megfulladni. Ekkor a plafonomat kezdtem bámulni. Folyamatosan járt az agyam, már kezdtem beleőrülni, a szám szélét harapdáltam. Nem Adam és April körül járt az eszem, már az ő ügyeikbe sem volt kedvem beleavatkozni. Leoék sem izgattak különösebben, azt sem értettem, hogy mi történhetett mindenkivel. Csak is egy valami érdekelt. Pontosabban egy valaki.
Olyan jó lett volna, ha Zoé akkor mellettem áll és azt mondja "nyugi van Jen, nem lesz semmi gáz", hiányzott, ahogy átölelt, ahogy beszélgetett velem, hiányoztak a közös titkaink és a poénos délutánjaink, az, ahogy rám nézett, mosolygott, nevetett és táncolt, mikor sírt és azt üvöltötte, hogy elege van a világból, hiányzott a hangja, az illata, a szeme csillogása, de a legjobban az hiányzott, hogy nem rázott fel és kiabált velem, hogy "mit művelsz Jenny? Nézd már meg magad! Azt akarod, hogy szégyenkezzek miattad? Szedd össze magad, ezt nem folytathatod tovább!", mert, ha megtehette volna, akkor egy egészen más Jenny lettem volna, bátrabb, okosabb, elszántabb. De nem állt mellettem, nem állhatott, ezért én csak sírtam, egészen addig, míg már nem tudtam enni, aludni és kapcsolatot tartani a külvilággal. Nem volt ott velem, így én csak az emlékeimmel éltethettem tovább, senki más nem beszélt velem róla, csak Máté. Ott volt, mikor sírtam, mikor elegem volt mindenből, gyűlöltem mindent, segített túljutnom a bánatomon, elérte, hogy újra nevessek. És bármennyire is szerettem Zoét, elment, nem tudta, hogy milyenné váltam, hogy ki lettem. Ezért nem ő volt az az ember, akinek már a gondolata sem hagyott nyugodni.
- Akkor mehet? - néztem kérdőn a suli tetőzetén ácsorgó Rosera, aki csak vigyorgott, majd feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy igen - Istenem, hogy mi ezért mit fogunk kapni... - suttogtam magam elé, majd megnyitottam a bejárat mögötti tűzcsapot. A slag egészen a tetőig elért, ám nehéz volt, Rose, Brent és Nick együttes erővel tartották az ég felé, megcélozva a suliudvart.
Az összes diák fölfelé pillantgatva érdeklődött, hogy mi is fog történni. Aztán Rose röhögve elvisította magát, a tömlőből pedig hatalmas sugárral ömlött kifelé a víz, apró cseppjei vidáman röpültek le a tanulók fejére, a nap fénye megtört rajtuk, így egy hatalmas szivárvány-kupola tündökölt a sok fej felett. A tömeg azonnal füttyögni, tapsolni, táncolni kezdett, mindenki eldobta azt, ami éppen a kezében volt, nevettek, ugráltak. Mosolyogva figyeltem a tanulók reakcióját, majd én is berohantam az "eső" alá, hogy megkeressem a barátaimat. Meg is találtam őket, Toby - előre látó volt - Natalieval egy esernyő alól bámulták a többieket, Leila és Carla folyamatosan röhögtek, Jared pedig az ikrekkel várták a további eseményeket. Ekkor Leo megállt a tetőt körülvevő kerítés előtt és beleszólt egy gramofonba.
Később már feloszlott a tömeg, mindenki csurom vizesen totyogott be a suliba. A három bajkeverő és a további két ötletgazda pedig röhögve, diadalmi vigyorral az arcán csörtetett be a terembe. Szerencséjükre nem kaptak semmiféle megrovást, ugyan is kiderült, hogy a kis akciót Brent előző nap már lezsírozta az igazgatóval - tekintély -, és mivel az apja tűzoltó, tőle kapták a szerelmi vallomáshoz szolgáló felszerelést is. Azért jó lett volna, ha tudok erről az apró kis részletről, lehet, hogy nem feszengtem volna szét magam a feladatom miatt.
Persze a reggeli "csaljunk mosolyt az arcokra" művünknek köszönhetően aznap a hangulat a csillagos égig is felszökött, mindannyian csúszkáltunk a vizes folyosókon, ráztuk a hajunkat, hogy megszáradjon. A mesterséges szivárványunk öt perc alatt vált híressé és került fel a netre. Egy csöppet nézett volt a videónk.
Miután hazaértem, megírtam a leckémet, ettem egy falatot. Aztán nem vot semmi dolgom, gondoltam, lemegyek, bepöccintem a Wii-t, Need for Speed-ezek vagy valami, de hamar ráuntam. Olvasni nem tudtam mit, meg aztán kedvem sem volt hozzá, a rajzolást is elfelejthettem, nem volt ihletem. Aztán, akár egy villámcsapás, letámadtam a telefont és azonnal tárcsázni kezdtem. Hatalmas vigyorral az arcomon és izgalommal a szívemben vártam, hogy valaki beleszóljon a kagylóba a túloldalon. Sajnos Máté hangja helyett a hangposta fogadott, így csalódottan le kellett mondanom régi barátomról. Ledőltem az ágyamra, bámultam a plafonomat, folytattam a dolgokat ott, ahol előző nap elkezdtem. Semmit sem tudtam kezdeni magammal, Rose és Leila együtt indultak el valahova, Carla Brenttel volt, az ikrek a hülyékkel, Nataliet meg nem mertem zavarni.
Be kellett, hogy lássam, ahogy a többiek boldogabbak lettek, pozitívabban látták a világot, én teljesen elvesztem. Minél erősebb lett valamelyik barátom én annál gyengébb. És ez bármennyire is hülyén hangzik, így volt. Minden életkedvem elment szinte két pillanat alatt. Nagyon szerettem azt a társaságot amibe kerültem, mindenki kedves volt és együtt érző, de úgy éreztem, ahogy segítettem valakin belőlem eltűnt egy kisebb részem. Megváltozott a nézőpontom a világgal kapcsolatban. Lehet, hogy csak a hirtelen feltörő emlékek vagy a heves érzelmeim okozták. Nem tudom... De nem éreztem úgy, hogy bárkinek is komolyan szüksége lett volna rám.
- Minden rendben, kicsim? - anyu lépett be a szobám ajtaján, majd leült mellém az ágyra. Az ölébe hajtottam a fejem, erre ő végig simított a hajamon.
- Furcsa itt - suttogtam alig hallhatóan.
- De te szeretsz itt lenni, nem? - kérdezte őszinte mosollyal az arcán. Rövid, szőke haja belelógott a szemébe.
- De - erőltettem magamra én is egy mosolyt.
Így ültünk ott, csak mi ketten, késő estig. Aztán anya nyomott egy puszit a homlokomra, megölelt és elment vacsit készíteni. Én pedig ott maradtam a sötét szobában, egyedül a tévémen lévő kis lámpa világított, némi fény beszűrődött az ablakon.
Felkapcsoltam a kislámpámat, majd kiültem az ablakba. Egy picit lehunytam a szemem, éreztem, hogy rendesen lehűlt a levegő, felvettem egy pulóvert, és folytattam az ablakból való nézelődést. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki kinyitotta a szemben lévő ház ablakát. Kris volt az, meleg dzseki és egy vékonyabb sál volt rajta, kinézett az utcára, majd megpillantott engem. Valamit tátogott felém, hunyorogva próbáltam leolvasni a szavakat a szájáról, nem ment, így előhúzta a mobilját és a füléhez emelte. Pár pillanat múlva megcsörrent a telefonom, beléptem a viberre és fogadtam a hívást.
- Hát te? - kérdezte Kris - Hogy hogy nem alszol még?
- Nem tudok - válaszoltam.
- Minden rendben? - tette fel ugyan azt a kérdést, amit korábban hallottam.
- Persze - füllentettem, mire elmosolyodott.
- Ne hazudj. Szomorú vagy, látom rajtad, tiszta ideg vagy - nevetett, mire én is felröhögtem.
- Dehogy is - ráztam meg a fejemet. Ő erre nem mondott semmit, hallgatott egy darabig, majd inkább elterelte a témát.
- Láttam a videót - szólt vigyorogva - Láttam, mit össze szerencsétlenkedtél a tűzcsappal.
- Van az úgy - mosolyogtam.
Kíváncsi volt az akció sikerére, így elmeséltem neki azt a részt, ami a youtubeon már nincs fent, Leo és Lora csókját, hogy mindenki tiszta "happy" volt, a sok gratulációt, és az előző napot. Ő figyelmesen végig hallgatta a sztorit, nem szólt közbe, megvárta, míg abba hagytam a mesélést, aztán kérdezgetett, én pedig válaszoltam. Csak három, számunkra nem túl jelentős tanítási napot hagyott ki, nem is volt túl sok esemény - nekem nem tűnt soknak -, ő mégis mindenről akart tudni. Én pedig mindent el akartam mondani.
Aztán a telefonom merülni kezdett, fájdalmas arccal bámultam a kijelzőre, majd Krisre.
- Merülök...
- Nem baj - mondta - Késő van, menj aludni. Holnap a kapu előtt várlak!
- Rendben - bólintottam.
- Jó éjt.
- Jó éjt - szóltam, aztán leraktam a telefont, bejöttem az ablakból, lehúztam a redőnyt. Előkerestem a mobilom töltőjét, csatlakoztattam rá, aztán megmostam a fogam és bedőltem az ágyba.
Már nem járt mindenféle hülyeség körül az eszem, el tudtam lazulni. Lehunytam a szemem, melegség öntött el, melegség, mert valakit érdekelt, hogy mi volt velem, eszébe jutottam, megkérdezte, jól vagyok-e, és bár azt mondtam, igen, ő nagyon jól tudta, hogy nem így volt. De képes volt megnevettetni, mosolyt csalni az arcomra, úgy, ahogy egy nagyon jó barát. Úgy, ahogy Zoé. De mégis máshogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése