Lerobogtam a lépcsőn, gondoltam, eszek valamit reggelire, de a nappalinál megtorpantam. Kérdőn néztem a kanapén fekvő Danira, aki betakarózva kapcsolgatta a tévét. Majd észrevett engem, letette a távirányítót és felült.
- Szia, Tökmag - mosolygott. Hú. Ez nagyon nem jelenthet jót, utoljára ötéves koromban hívott így.
- Te jó ég... Mi történt? Jól vagy? - suttogtam, aztán leültem mellé. Megdörzsölte az arcát.
- Utálom ezt a kanapét.
- Te itt aludtál? - néztem rá nagy szemekkel. Keserűen elnevette magát, jelezve, hogy neki sem volt túl jó éjszakája. Elszomorított a dolog, hogy rosszul érzi magát - Lisa? - kérdeztem rá óvatosan, mire egy kis gondolkozás után bólintott.
- Összekaptunk tegnap egy kicsit... - motyogta csalódottan. Nem kérdeztem, hogy mi történt, mert nem tartozott rám. Fél karral átöleltem, ráhajtottam a fejem a vállára.
- Minden rendben lesz - súgtam, mire felsóhajtott. Annyira fájt őt így látni. Rosszabb volt, mint én... Na jó, annyira nem rossz, nálam nincs rosszabb. De akkor is. Dani Lisán kívül még egy lánnyal sem volt ilyen szoros kapcsolatban - Csinálok neked kakaót - mondtam, majd felálltam és bevonultam a konyhába.
- Mi van veled? - döbbent le teljesen Rose. A nyitott ajtón csak úgy dőlt be a hideg.
- Nem jössz be? - kérdeztem, mire elsétált mellettem, én meg becsuktam az ajtót.
Felmentünk a szobámba, amitől szegény Rose persze agybajt kapott, pár percig csak bámulta a kupit, majd rám üvöltött, hogy "ez" mégis mi akar lenni. Egy ideig haboztam, nem tudtam, mit mondjak. Néztem őt, ahogy az ujjaival eldobolt az asztalomon, arra várva, hogy meséljek. Ő volt az egyetlen ember, aki akkor mellettem állt, eljött hozzám, hogy megnézze, mi van velem. Akkor, ott ő volt számomra az egyetlen biztos pont, és én nagyon örültem neki. Hirtelen rám tört a bőgés, a nyakába ugrottam, olyan erősen szorítottam, hogy még véletlenül se tudjon elmenni, de Rose nem is akart ott hagyni engem, két karjával átölelt, ő sem engedett. Aztán sírógörccsel küszködve elmondtam neki mindent. Azokat a dolgokat, amik azután történtek, hogy kikapcsoltam a videochatet. Ő csöndben végig hallgatott, nem szólt közbe, megvárta, míg befejeztem. Akkor fájdalmas arccal a földet kezdte bámulni, nem mondott semmit, könnyek szöktek a szemébe, újra megölelt. Átérezte a helyzetet, kivételesen nem az volt az első, amit ki tudott nyögni, hogy "de béna vagy!".
- Jaj Jen... - ennyit bírt kipasszírozni az ajkain, nekem ennyi is elég volt, ezzel mindent elmondott - Megoldjuk, jó? Megoldjuk, ne sírj! Én itt vagyok, segítek... - szipogta, én pedig még jobban bőgtem, nem tudtam abba hagyni.
Rose ezzel bizonyította, hogy mindig velem lesz, mindig, mert barátok voltunk. Újra úgy éreztem, mintha Zoé lett volna mellettem, ő fogta volna a kezem, mosolygott volna rám. Vigyázott rám, még az után is... Hatalmas segítséget kaptam tőle, pedig meg sem érdemeltem.
- Tudod mit? - törölte meg végül az arcát, majd vigyorogva a szemembe nézett - Gyere át hozzám a hétvégére! Anyu úgy sincs otthon - mondta, mire rá mosolyogtam.
- Biztos? - kérdeztem halkan.
- Biztos - szólt.
- Köszönöm.
Összepakoltam a cuccaimat, felhívtam anyuékat, hogy ott alszom egy barátnőmnél, majd elindultunk Rosehoz. Miután összeszedtük magunkat, elmentünk a McDonaldsba ebédelni, meg a plázába, csak úgy, nézelődni. Persze nem bírtuk ki, hogy ne próbáljuk ki az aulában lévő gyerekjátékokat. Lett egy csomó képünk, ahogy Rose beül a kis űrhajóba, beledob pár centet, a játék elindul, Rose pedig csukott szemmel, röhögve vezeti az űrrakétát. Aztán én beszálltam egy mini versenyautóba, így harcoltunk egymás ellen a Happy Meal menümből megmaradt sült krumplikkal. Aztán levideóztuk, ahogy a pláza szökőkútja mellett esszük a fagyinkat, Rose beleejtette az övét a vízbe. Ekkor dőltünk a nevetéstől, Rose levette a cipőjét, felhúzta a nadrágja szárát, majd bemászott a vízbe, hogy mentse a fagyi még ehető részét. Miután végrehajtotta az akciót, jött egy biztonsági őr és ordibálni kezdett velünk, amiért bemásztunk a szökőkútba. Mi pedig rohanni kezdtünk, fel a mozgólépcsőn, be az egyik üzletbe, elbújtunk a ruhák között, onnan vártunk, míg tiszta nem lett a levegő. Aztán nevetve kivonultunk a sorok közül, gondoltuk, felpróbálunk pár ruhát, olyan filmbe illő jelenetet rendeztünk, felvettük a bolt tizenöt centis magassarkúit, vörös és fekete, testhez simuló báli ruhákat, hatalmas sálakat és boákat, napszemüveggel, kalappal, a tükör előtt pózoltunk velük, aztán lekaptuk magunkról a borzalmas göncöket és mentünk is tovább. Rose úgy döntött, cigarettát vesz magának, így bementünk egy dohányboltba, ahol veszekedni kezdtek vele, hogy még túl fiatal, és bár én ezt tudtam és láttam előre, Rose nem hagyta magát, kiabálni kezdett, hogy "neki igen is vannak jogai!", erre én röhögni kezdtem, megint jött egy biztonsági őr, ekkor Rose megrázta a fejét és ártatlanul megjegyezte, hogy "ő sosem cigizne, mert árt az egészségnek", meg, hogy "ettől a kiszolgálástól a kedve is elment a dologtól". Így telt a nap, a pláza után azonnal Roseékhoz indultunk. Nyolcra értünk oda, gondoltuk, eszünk valamit, így csináltunk popcornt, ráöntöttünk egy kis nutellát, ez volt a vacsoránk. Betettünk egy filmet, a Halálos Fegyver 4-et, Aztán Rose ágyán elterülve mozizni kezdtünk. Aztán a sötétben beszélgettünk, megnéztük az egymás telefonjában lévő képeket, azokon röhögtünk, végül nem bírtuk tovább, elaludtunk. Vasárnap délután mentem haza, boldogan léptem be az ajtón.
Rose segített, úgy, ahogy mondta, sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Nem hagyta, hogy egyedül sírdogáljam át a hétvégét, tudta, hogy akkor egy megértő barátnőre volt szükségem és ő ezt megadta nekem. Nem is kértem, de megtette. És én ezért nagyon hálás voltam neki.
Azt hittem, agybajt kapok, mikor megláttam, mennyi az idő. Rohantam fogat mosni, rendbe tenni a hajam és felöltözni. A cipőmmel vacakoltam egy ideig, mert nem bírtam rendesen befűzni. Aztán kereshettem a táskámat, ami persze különös csoda folytán Daninál volt - hol máshol? -, aztán felvettem egy vastag pulcsit, és már ki is vágtam magam előtt az ajtót. A kapunknál azonban megtorpantam, mert csörgött a mobilom, gyorsan a fülemhez emeltem.
- Jenny! Hol vagy?! - hallottam Rose hangját.
- Elaludtam. Sietek! - mondtam és már tettem is volna le, de Rose felkiáltott.
- Nálatok maradt a dogám! - mondta.
- Ez most komoly?! - lecsaptam a telefont, és szaladhattam vissza a házba, megkeresni Rose irodalom házi dolgozatát, amit sehol nem találtam, csak később jöttem rá, hogy végig a táskámban volt.
Őrült sebességgel indultam meg az iskola felé, formában voltam, majdnem elütöttek, úgy kellett felkaparnom magam a földről, teljes forgalmi dugót okoztam, mire végre elértem a gimi kapuit, beszaladtam a főbejáraton és magyarázkodhattam a portásnak, hogy miért késtem. Aztán végre elengedett, én felrohantam a lépcsőn, végig a folyosón, végül be a teremajtón, de egyszer megbotlottam, így szó szerint odaestem a tanár elé. Aki nagy, ijedt szemekkel bámult rám, majd megrázta a fejét.
- Horváth kisasszony! - üvöltötte, nekem meg a dobhártyáim is kiszakadtak, csak hogy ne maradjon ép testrészem - Azonnal keljen fel a földről! - erre felpattantam, leporoltam magam, majd a nagy rémültségben katonásan kihúztam magam - Mondja, ismeri maga az órát?!
- Igen, tanár úr...
- Akkor meg miért késett negyven teljes percet?! - ordított, én pedig szorosan lehunytam a szemem, ügyetlenül kikotortam a zsebemből egy kis papírt, majd átnyújtottam a matektanárnak, aki kikapta a kezemből, elolvasta, aztán megenyhült arccal visszaadta a cetlit - Üljön a helyére...
Lehajtott fejjel, vigyorogva mentem a padomhoz, ugyan is volt nálam egy mindent felül múló, szuper erős, atom biztos szülői igazolás! És én ezért mennyire büszke voltam magamra, hogy erre is gondoltam! Nobelt nekem! Miután leültem, a tanár folytatta az órát, én pedig átcsúsztattam Rose asztalára a doliját, mire felém fordult és tátogott egy sor "köszi, megmentettél!"-t. Rákacsintottam, nagyon jól tudta, hogy számíthat rám. Persze az osztály nagyja még mindig az én belépőmön röhögött, Leot ki is küldték a teremből, mert nem bírta abba hagyni a nevetést. Ez van.
Persze szünetben mindenki lerohant - még Adamék is -, hogy miért késtem, természetesen én sem tudtam az "elaludtam"-nál jobbat mondani nekik, de azért jól szórakoztak azon, hogy az utolsó pillanatban képes voltam Rose "hülye" dogájára is gondolni. Erre én nem mondtam semmit, de rámosolyogtam Rosera, mikor észrevette, hogy a dolgozata egyik része ki van javítva, így ő hálás pillantást vetett felém, mert, ha én nem veszem észre, pár ponton kívül nem számíthatott volna semmire.
- Hé, mindenki! - ordított át a termen Toby, kezében a mobiljával. Mindannyian felé fordultunk - Csönd legyen, nem hallom az eredményt! - először néztünk egy nagyot, aztán leesett, a művészeti versenyre beküldött alkotások helyezetét konferálták éppen fel.
Két másodperc alatt lett síri csend az osztályban, mindenki leült valahova, hatalmas szemekkel figyeltük a hangszórót, így szuggeráltuk szegény gépezetet. Nekünk KELLETTEK azok a jegyek a vidámparkba! Aztán az igazgató végre megszólalt, a hatodik helyezéstől kezdte a felsorolást. Az első öt csapat tagjainak nevei nem voltak ismerősek, nem a mi sulinkból jelentkeztek.
- Végül az első helyezés... - mindannyian visszafojtott levegővel vártunk, megállt körülöttünk az idő, nem mozdult egyikünk sem. Annyira szerettünk volna nyerni, az egész osztály, olyan boldogak lettek volna az ikrek, a három hülye, Leila, Carla és Rose, ők mind annyira várták már, hogy elmehessenek a vidámparkba. A hangulat olyan volt, akár az X faktor döntőjében, vagy a Csillag Születik fináléjában. Aztán az igazgató folytatta - ... nem más, mint a 10/c, Toby Miller, Natalie Oswond, Pataki Leila, Rose Benneth, Horváth Jennifer és Kris Collins! Gratulálok a győzteseknek!
Először nem is hittünk a fülünknek, azt hittük, csak cseng, de nem. Az ikreknek sikerült legelőször feldolgozni az információt, ők elvisították magukat, majd ugrálni kezdtek, én Rosezal együtt sikítottam egyet, majd megöleltük egymást, Carla Leilával nevetett, A hülyék örömükben rohangálni kezdtek, egyedül Toby és Natalie maradt nyugodt, ők fogták a könyveiket és olvastak tovább. Aztán mindenki abba hagyta azt, ami rátört, egymásra néztünk, majd mind röhögni kezdtünk és megölelgettük egymást.
- Király! Nyertetek nekünk egy nap "party in the USA"-t! - ordította Nick Megant szorongatva a karjai között.
Tehát ez a nagy helyzet. Sikerült, összehoztuk. És bár még mindig nem tudom elhinni, de nyertünk tizenhárom jegyet a vidámparkba, festőkészletet és pénzt a sulinak. Természetes módon, minket a vidámpark híre villanyozott fel.
A nap további részében nem bírtunk magunkkal, minden órán őrjöngtünk, hajigáltuk a tancuccainkat, így a tanárok hamar búcsút mondhattak az oktatásunktól, a legtöbbjük lyukasórával ajándékozott, a harmadik órán viszont - agyon szeretgettük a matek tanárt - kiengedtek minket az udvarra, hogy ott vezessük le a hirtelen felgyülemlett energiát. Így jutott le a kis csordánk a focipálya melletti lelátóra. Onnan figyeltük a harmadikosok tesióráját, Rose, Leila és én folyamatosan integettünk Adamnek, Scottnak és Jamesnek, akik a nagy nevetésben el is estek párszor a futás alatt. Mi ezen elszórakoztunk, az ikrek a tartórudakról lógtak fejjel lefelé, a hülyék alájuk ülve röhögtették őket, Carla és Brent pedig Krisszel beszélgettek. Gondoltam, annál, hogy még csak egymásra sem néztünk Krisszel, már nem jöhet rosszabb, míg nem a harmadikosok kaptak öt perc szünetet. Adamék persze azonnal megcélozták a kis társaságunkat, velük jól megvoltunk, a gond nem itt volt. Hanem ott, hogy Sarah is nálunk kötött ki. Pontosabban Krisék mellett. Mikor oda ért hozzájuk, elnevette magát, hogy "csak gratulálni akartam a győztesnek!". Rose persze azonnal megszorította a kezemet, szúrós nézésével azt üzenhette, "ne borulj ki, minden rendben lesz!". El lehet képzelni, mennyit segített ez rajtam, hát lényegében semmit, de mást nagyon nem tehettem azon kívül, hogy figyeltem. Kris megölelte és megpuszilta Saraht, majd kicsit arrébb ült, hogy helyet adjon neki. Aztán folytatták a beszélgetést. Nem hallottam, miről dumáltak, csak néztem őket, arra gondoltam, hogy pár napja még én ültem ott, velük és én velem együtt szórakoztak. Akkor, abban a pillanatban egy emberen kívül mindenki engem fürkészett, Adamék azért, mert nem értették, mi van, Rose, Leila, Brent és Carla aggodalmas pillantásokkal illettek, ők ezzel jelezték, hogy "nagyon sajnálják, de ők sem tudtak mit tenni". És akkor sikerült elkapnom Sarah tekintetét. Csak egy pillanatra fordult felém, de azzal mindent elárult. Száját gúnyos vigyorra húzta, olyan "látod, elfoglaltam a helyed, na, mit szólsz hozzá, nem túl jó érzés, igaz?" félét tudtam leolvasni az arcáról. És én bennem ott tört össze egy világ, üvölteni akartam, zokogni, de nem tehettem, mert valószínűleg a frászt hoztam volna mindenkire, viszont éreztem, hogy könnybe lábadt a szemem, ezért elfordultam, felálltam és hebegtem valami olyasmit, hogy ki kellett mennem a mosdóba. Csak öt ember vett észre rajtam valamit, ők már eléggé ismertek ahhoz, hogy megállapíthatták, nagyon rosszul voltam.
Tehát, miután félig sírva, félig az arcomat takarva sikerült bebotladoznom az épület mosdójába, végre egyedül lehettem. Ez nálam annyit jelentett, hogy letérdeltem a csempére és üvöltözve vertem a falat. Olyan öt percen keresztül, megállás nélkül. Aztán sikerült kicsit megnyugodnom, letöröltem a könnyeimet, és átgondoltam a dolgokat. Két és fél hónapja ismertem Krist, Sarah pedig egyik napról a másikra bukkant fel. Bennem meg egyik napról a másikra törik össze az apró és érzelmileg kezelhetetlen szívem. Felálltam, kinyitottam egy csapot, megmostam az arcom. A szemfestékem elkenődött, már rég kellett volna vennem egy vízállót, amennyit bőgtem. Nagyjából megigazítottam az arcomon a... Szóval a menthető részt, aztán dühösen kivágtam magam előtt az ajtót. Amilyen szerencsétlen vagyok, pont eltaláltam valakit, már csak az ordítást hallottam. Gyorsan megkerültem az ajtót, Rose fetrengett éppen a földön, az orrát fájlalta, ami ráadásul még vérzett is neki.
- Nagyon sajnálom! - motyogtam, majd segítettem neki felállni, így támogattam be a mosdóba, hogy lemossuk az arcáról a vért. Aztán leültem a földre, a fejemet két kezem közé fogtam. Aztán Rose is levágta magát elém, velem szemben.
- Jen... - kezdte volna, de hirtelen nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatott volna nekem, így csak bátorítóan megsimogatta a vállam.
- Szerinted ennyire utál engem? - suttogtam magam elé - Miért csinálja ezt velem? - erre Rose egy pillanatra elgondolkodott a helyzeten.
- Talán csak azt akarja, hogy féltékeny legyél... - mondta.
- Kire? Rá? Sarahra? Neeem, Kris nem olyan - nevettem fel erőltetetten - Csak élvezi, hogy szenvedek - sóhajtottam, mire Rose felállt a földről, megrázta a fejét.
- Neeem - mondta halkan -, Kris nem olyan - azzal finoman elmosolyodott, felsegített engem is és visszaindultunk a terembe.
Ahova a többiek már rég megérkeztek, kisebb őrültek házára hasonlított. Leo, Lora, Adam és April épp römiztek, de mivel Lora folyton belekiabált a játékba, hogy "betli!", sokat nem haladtak, mert meg kellett értetniük Lorával, hogy "most nem is azt játszák". Jared és Nick bakot álltak Megannek, hogy elérje a szekrény tetejét, mert ők rajzszögekkel dobálták egymást, csak az egyik piros szög felrepült a legmagasabb polcra. Carla Brent tenyeréből próbálta kiszedni az abba belefúródott rajzszöget, Leila pedig Brenttel kiabált, hogy "ne ordítson már, hiszen férfi!". Toby a termünkbe tévedt Mark kiselőadásán fogta a fejét, Natalie pedig éppen fejfájás csillapítót keresett Tobynak. Rosezal hátrasétáltunk, majd leültünk a helyünkre, onnan figyeltük a többiek bemutatóját. Ami folytatódott, mert Carlának végre sikerült kiszedni a kis éles végű szöget, amitől Brent üvöltött egy hatalmasat, ettől Megan megijedt és leesett a fiúkról, majd, hogy nem Rosera, Mark kifutott a termünkből, de előtte elkiáltotta magát, hogy "majd még jövök, Angyalka, vigyázz magadra!". Nos, azt nem tudtam, mit akart, de Marknak mindig is voltak fura dolgai.
Aztán bejött a tanár, mind leültünk a helyünkre, csöndben vártuk, míg befejezte a naplóban való keresgélést, majd az egész osztály kérdőn az ajtó felé fordult. A folyosóról behallatszott, ahogy valaki őrült módon szalad, megáll, majd elköszön egy másiktól. Aztán Kris benyitott a terembe.
- Mr.Collins, remélem ez nem fog a szokásává válni - mondta a tanár, fel sem nézve a naplóból.
- Elnézést, többet nem fordul elő - tette fel Kris a kezét védekezés képen, majd leült a mellettem lévő padba. Csak egy pillanatra néztem rá, de akkor mindent kiadtam magamból, minden vele kapcsolatos érzelmemet. Mondhatni, vágtam felé egy kedves fintort. Mire ő felvont szemöldökkel, hitetlenül vigyorogva bámult rám - Most meg mi bajod van? - tátogta, de nem nagyon érdekelt, ezért inkább kinyitottam a füzetem és másolni kezdtem a táblára felírtakat.
Az óra persze nem igazán érdekelt minket, nagyjából lefirkantottuk a tananyagot, aztán mind beszélgetni kezdtünk egymással, Rosezal bedugtuk a fülünket és bekapcsoltuk a zenelejátszónkat, időnként áthajoltunk egymáshoz, hogy "mit hallgatsz???", így Rose elkapott néhány sort a Fall Out Boy Just one Yesterday-jéből, én pedig egy AC/DC számba nyertem betekintést. Szóval, mi ennyivel el is voltunk, viszont az ikrek nem bírták ki, hogy ne ordítsák hátra Krisnek, hogy "nekik is varázsol-e madárkát?", mire Kris hajtogatott egyet papírból és áthajította a termen. Erre a hülyék is kedvet kaptak, csak ők a tankönyveiket dobálták. Leila Carlával sms-ezett, Brent pedig Tobyval tárgyalt, túlüvöltve az ikreket, még egyszer hozzátenném, az óra kellős közepén.
Ebéd közben - most muszáj voltam oda ülni a többiekhez - megbeszéltük, hogy a hétvégén megyünk el a vidámparkba, mikor és hol találkozunk, hogy Nick visz mindannyiunkat a kis furgonjával. Az ikrek természetesen odáig voltak, meg vissza, Natalie egész végig a fejét fogta, neki kész kínzás volt hallani, hogy velünk kell elmennie valahová, ahol ráadásul nem nehéz az állatkertben éreznie magát. Rosezal és Leilával épp tervezgettük, hogy mire ülünk majd fel, mikor Adamék ültek le mellénk.
- Ne haragudjatok. Még nem is gratuláltam - suttogta Ad, mire mi felnevettünk.
- Nem is kell - mondta Leila - Inkább mesélj! - fogta ő is halkra - Mi a helyzet Aprillel?
Te jó ég! Meg is feledkeztem róluk! Annyira önző voltam, egész hétvégén sajnáltattam magam a bénaságomért, őket meg elhanyagoltam! Annyira szégyelltem magam. Próbáltam nem túl hülyének tűnni, miközben azon igyekeztem, hogy bepótoljam az addigi információk hiányát.
- Eddig semmi. Nem mertem neki elmondani - húzta el a száját Ad.
- És, ha csak egyszerűen megmutatnád neki a videót? - kérdezte Rose, de Adam megrázta a fejét.
- És szerinted mit fog rá reagálni? Majd elmosolyodik, a szemembe néz, azt mondja, hogy "nagyon jól tudja, mi történt aznap este" és újra megcsókol, mint a filmekben?
- Akár... - röhögött Rose.
- Na mi van, mi van, mi vaaan? - ordított valaki mögülünk, aztán hirtelen megemeltek, és valaki ölébe kerültem. Ijedt arccal fordultam hátra, mire felnevettem, mert épp Levi szorongatott, Roset Scott és James tartották fel, Leila meg valahogyan Mark hátára került, szegény még mindig sokkos állapotban volt.
- Tegyetek le! Nem vagytok normálisak! - röhögött Rose, erre James megemelte a lábait, minek következtében Rose már fejjel lefelé fuldoklott a fiúk karjai közt.
- Mi volt a téma? - kérdezte Levi.
- Semmi - vágtam rá hirtelen, hiszen több volt, mint valószínű, hogy Markon kívül a srácok nem tudtak Aprilről. Sajnos a válaszomat nem díjazták.
- Hát jó... - mondta Levi. Először nem értettem, mit akartak, kérdőn néztem Adamre, aki feltartott kézzel jelezte, hogy "ő aztán nem segíthet". Aztán Levi hirtelen felpattant, velem együtt, majd a többi fiúval együtt megkezdték a kínvallatásunkat. Ami abból állt, hogy kivittek minket az udvarra, és össze-vissza dobáltak, forgattak minket, leöntöttek vízzel és megcsikiztek. Oké, mi Rosezal tök jól szórakoztunk, nevettünk, meg minden, Leila viszont nem festett túl jól, erős volt a gyanúm, hogy hánynia kellett. Persze a fél suli futott utánunk az udvarra, felvették, ahogy a négy fiú velünk együtt pörög, és feltették a netre. Természetesen a kis előadás semmire sem volt jó, nem árultuk el Adam barátunkat, bár azután, hogy még végig is nézte a "kínzást", Leila szívesen megtette volna. Mindegy, betudtuk egy egyszerű "megint ránk szálltak az idióták" élménynek.
A suli előtt vártam Rosera, még visszaszaladt valamiért a terembe. A főkapu előtti fának nekidőlve nyomkodtam a zenelejátszómat, csak úgy, halkan dúdoltam a dalokat. Aztán hirtelen nekem esett egy repülő alma - a mai napig nem tudom, honnan jöhetett -, nekem meg sikerült leejtenem az I Podomat valami ragacsos izébe.
- Király - motyogtam, majd lehajoltam és egy "úristenmindjárthányok" fintorral próbáltam kipiszkálni az ominózus darabot a trutyiból. Csakhogy ez nem volt elég, a zsebemből kicsúszott a telefonom, így már két kütyüt kellett kivarázsolnom valahogyan a masszából. És most jön a legjobb: a telefonom csörgött. A fejemet fogva próbáltam nem megőrülni, aztán elegem lett, könyékig belenyúltam a valamibe, kiszedtem a telefonom és egy kicsit eltartva a fülemtől fogadtam a hívást.
- Jen? - hallottam Roset.
- Igen? Gyorsan mondd, mert hányni fogok - szóltam.
- Jó, oké - mondta furán - Pár percet késni fogok, megvársz?
- Persze, de... - hirtelen se kép, se hang, még levegőt se mertem venni. Ugyan is olyat láttam, ami nagyon kiverte nálam a biztosítékot.
Kris épp a motorján ült, vele szemben Sarah, nevetgélve beszéltek valamiről, amit nem értettem, de úgy tűnt, mintha Kris kérlelné valamire a lányt, ő végül beleegyezett, felült Kris mögé a motorra, ő adott neki egy sisakot, még egy ideig fecsegtek valamiről, aztán Sarah átölelte Krist. Hitetlenül felnevettem, kicsivel hangosabban, mint kellett volna, így a bűvész úr félig felém fordulva, lesajnáló pillantással fejezte ki a véleményét. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy elhajtottak, és érdekes, de nem volt bennem semmi, amitől sírnom kellett volna. Ez volt az a pillanat, amikor már csak röhögni tudtam rajta, ugyan is semmi szimpátia nem volt benne, kicsit sem érdekelte már, hogy mit éreztem, csak az, hogy mit gondoltam. Csak a gond az volt, hogy már nem voltam féltékeny. Mert már engem sem érdekelt. Elérte, hogy négy teljes napig sírjak miatta. Ez így nem tűnhet túl soknak, de nekem az volt. Rengeteg időnek tűnt, csak azért, mert nem engedtem valamit, amit ő szeretett volna, és amit mellesleg én is.
- Öhm... Jen? - szólt bele Rose a telefonba, mire megráztam a fejemet.
- Siess - mondtam mosolyogva.
- Oké.
Tíz perc múlva Rose megjelent a kapuban, folyamatosan lihegett, elmondása szerint a portás egészen addig kergette őt a másodikon. Én persze nevettem ezen egy nagyot, mire ő is csatlakozott, így indultunk haza, ennél már nem is lehetett volna jobb a hangulatom. Aha... Nem sejtettem, hogy ennél még lesz jóval rosszabb.
Épp a leckémet írtam - matek, hurrá -, mikor Dani hirtelen feltépte a szobám ajtaját, felmászott az ágyamra és ott ugrált, folyamatosan vigyorogva. Először csak néztem, nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, meg azt sem, hogy honnan volt akkora ereje, hogy kinyitotta a kulcsra zárt ajtómat, aztán meguntam a pattogását, megdobtam egy füzettel, minek következtében leesett a földre.
-Na jó. Neked mi bajod van? - kérdeztem, mire felállt, odarohant hozzám és megölelt. Na, ez még furább volt mindennél.
- Kibékültüüüüüünk! - visította.
- Ennek nagyon örülök - mondtam - De most engedj el!
Tényleg boldog voltam, hogy végre újra a régi minden köztük, mert nagyon kedveltem Lisát és nem akartam, hogy egy apró kis vita miatt. Apropó.
- De min is vesztetek össze? - kérdeztem, mire Dani elengedett, megvakarta a fejét, majd elhúzta a száját.
- Nem érdekes - mondta, mire kérdőn ránéztem, ő pedig elmosolyodott - Gondolom, nem baj, ha elmondom... - szólt, majd visszaült mellém az ágyra. Én olyan "na, gyerünk!" fejjel vártam a magyarázatot - Tulajdonképpen rajtad - motyogta, mire az arckifejezésem rögtön átváltott "mi van?" fázisra.
- Mi az, hogy rajtam? - akadtam ki teljesen.
- Hát, izé... - kezdte volna, de ekkor Lisa lépett be a szobámba.
- Sziasztok! - mondta, majd nyomott egy puszit Dani arcára. Ekkor anya is megjelent az ajtómban, komolyan kezdtem megőrülni, közben örömmel konstatáltam, hogy épp csoportos gyülekezést tartottunk nálam, azon sem lepődtem volna meg, ha Will Smith táncolt volna be közénk.
- Jenny - szólt anya - Sütöttem Lolának sütit, kérlek vidd át!
- Hagyja csak, majd átviszem én, mikor hazamegyek! - mondta Lisa.
- Szívesen átviszem - vontam meg a vállam, feltápászkodtam az ágyról és elvettem anyutól a tálcát.
Már sötétedett, az utcai villanyoszlopokon felkapcsolódtak a lámpák, a levegő lehűlt. Gyorsan átszaladtam az utcán, körül se néztem. Megálltam a kapuban, majd becsengettem. A ház egyik ablakában Lola jelent meg, vigyorogva kopogott nekem, mire én mosolyogva integettem. Aztán eltűnt a függöny mögött, gondoltam nekem rohan ajtót nyitni. Helyette Kris sétált ki, pimasz vigyorral a képén, kinyitotta a kaput, aztán nekidőlve a kerítésnek kihívta Lolát is.
- Szia - szaladt felém Lola, én lehajoltam és hagytam, hogy megöleljen.
- Szia - suttogtam - Nézd, mit hoztam neked! - tartottam felé a tálcát, mire ő hatalmas szemekkel nyúlt érte.
- Ez mind az enyém? - motyogta.
- Bizony - nevettem, ő elvette a sütit.
- Köszönöm - mondta. Mosolyogva figyeltem, ahogy beszalad a házba a tállal együtt, kis fonatai ide-oda ugráltak. Aztán Kris felé fordultam.
- Gratulálok a bűvész úrnak - vágtam oda neki egy grimaszt.
- Mi az, szúrja a szemed? - nevette, mire én is csatlakoztam.
- Ne aggódj miatta - biccentettem. Kissé elkomolyodott.
- Én nem tehettem róla... - mondta halkan. Zöld szemei csak úgy szikráztak.
- Persze, hogy nem. Semmiről sem tehetsz - tettem a vállára a kezem, mire ő elkapta és a csuklómat szorongatva kicsit közelebb hajolt.
- Te nem akartad - szólt. Én pedig hirtelen megszédültem, belevesztem abba az idegesítően szép szempárba. Megráztam a fejem, aztán elhúztam a karomat.
- Csak ezért jöttem - mondtam, majd sarkon fordultam és kiléptem az utcára.
- Jen... - szólt, mire félig visszanézve vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak lehajtott fejjel állt. Aztán újra elindultam, de újra utánam ordított - Jen! - megálltam, de túlságosan is megrémültem ahhoz, hogy reagáljak valamit.
Hirtelen megvilágított valami, elvakított a fénye, meg sem tudtam mozdulni. Hunyorogva próbáltam kivenni valami alakot, majd, mikor sikerült, ijedten meredtem az épp felém közeledő autóra. Őrült sebességgel száguldott. És bárki is találta ki a "hirtelen lepergett előttem az életem" dolgot, el kell, hogy keserítsem, hogy ez nem így van. Mikor csak egy hajszálon múlik minden, nincs ideje az embernek ilyeneken gondolkodnia. Megmondom őszintén, nekem sem volt, mert az egy dolog, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél, de két másodperc alatt történt az egész. Kris ellökött az útról, mind a ketten beestünk az árokba, az autó tovább hajtott, én pedig hálát adtam az Istennek, hogy túléltem. Nagy nehezen sikerült kikecmeregnem a fűre, ott kedvemre kapkodhattam a levegőt. Kris mellettem mászott ki a járdára, ott felállt, majd felém fordult.
- Idióta! - ordította. Na most, ha a sofőr addig nem ijesztett halálra, Kris akkor megtette - Annyira hülye vagy! - aztán vett két nagy levegőt, átsétált az út másik oldalára, visszament a házba, én pedig hatalmas szemekkel néztem utána.
Eltelt öt perc, mire végre felfogtam, hogy mi is történt. Hitetlenül meredtem magamra, lehetetlen volt, hogy megúsztam egy karcolás nélkül. Eddig tartott, azonnal sírva fakadtam, a fejemet fogtam, aztán felálltam, beszaladtam a kapunkon, kivágtam magam előtt a bejárati ajtót, felrohantam a szobámba, bezártam magam után, majd összeestem, a földön folytattam a bőgést. A laptopom folyamatosan csengett, Máté volt az, de nem volt erőm hozzá, akkor nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése