24.fejezet

 Nincs is jobb érzés annál, mikor arra ébredsz, hogy valaki őrjöng melletted. Én szó szerint kiugrottam az ágyból, le a földre. Miután örömmel konstatáltam, hogy a kezem kis híján eltört, feltápászkodtam a földről, hogy szemügyre vehessem fájdalmam okozóját. A tévém előtt Dani ücsörgött - ki más lehetett volna? -, ujjait keresztbe szorítva, folyamatosan vigyorogva. Ránéztem a képernyőre, épp a tegnap esti focimeccset nézte vissza, csak azt tudnám, miért nálam. Úgy tűnt, a Dani által támogatott csapat állt nyerésre, egy újabb gól után a bátyám felugrott és üvöltözni kezdett.
 - Ezz aaazzz! - visította. Hát, én erre csak bámultam rá, neki ez kicsit sem volt feltűnő. 
 Gondoltam, hagyom őt, elmentem zuhanyozni, meg átöltözni. Az arcomba lógó tincseimtől kisebb agybajt kaptam, de nem akartam őrült módjára neki esni ollóval, inkább fogtam egy hajgumit és felraktam kontyba a loboncomat. Ezután nem is volt nagyon más dolgom, fogat mostam, felvettem egy pulcsit, és beültem Dani mellé. Egy ideig észre sem vette, hogy ott vagyok, csak később, akkor lehalkította a tévét és felém fordult. 
 - Mizu? - kérdezte. Mondanom sem kell, azonnal kinyílt a szemem. Dani rekordot döntött, még életében nem kérdezett tőlem ilyeneket. Lehet, hogy Lisa volt rá ekkora hatással, fogalmam nincs, de nem is érdekelt, csak örültem, hogy végre rám is szakított egy-két percet.
 - Igazából semmi - szóltam csodálkozva - Mikor jöttél haza?
 - Valamikor hajnalban...
 - Aha... Te, figyelj csak... - vakartam meg a fejemet - Csak egy kérdés. Miért az én szobámban vagy?
 - Miért ne? - vonta meg a vállát.
 - Hát... Mondjuk, nekem nem gond... - ráztam meg a fejem, mire ő legyintett és már vissza is tért a saját kis "kocka" világába, a mobilján kezdett el nyomkodni valamit.
 Én ezt egy "ookééé..." szituációnak tudtam be, hamar fel is pattantam a földről, magamhoz kaptam a táskámat, majd megindultam a folyosó felé. Az ajtóban azért még egyszer visszanéztem Danira, végig gondoltam, hogy előfordulhat-e egy huszonéves emberrel bármi rossz egy tinédzser lány szobájában. A horrorisztikus rémképek után inkább elhesegettem a gondolatokat, és lerobogtam a lépcsőn.
 A kapun kiérve odaléptem Krishez, hagytam, hogy megöleljen és megcsókoljon. Miután túlestünk a reggeli üdvözléseken, még beszélgettünk egy kicsit, nem volt túl sok kedvünk bemenni a tanításra. Gondoltuk, elütjük az időt, legalább lesz kifogásunk a késésre. Kris először is - természetesen direkt - nem bírta becsatolni a sisakomat, valamiért a csatba folyton beleakadtak a frufrumból lelógó hajszálak, amíg ő bénázott én fuldokoltam a röhögéstől, aztán elegünk lett abból az átkozott bukóból, behajítottuk az ülés alatti tartóba. Ezek után Kris közelebb húzott magához.
 - Mit szólnál hozzá... - kezdte, mire nekem felcsillant a szemem.
 - Ajándékot kapok? - derültem fel.
 - Ne már! Most komolyan. Kettőnk közül ki is a varázsló? - nevetett fel.
 - Akkor azt kapok? - vigyorogtam. Végre egy sikerélmény. Háh!
 - Tessék - szólt halkan, majd elővett a zsebéből valamit. Kíváncsian követtem a tekintetemmel a mozdulatait. Egy kis doboz volt nála, lassan nyitotta ki, végig a reakcióimat figyelte. Megfogta a kezem, majd ráhúzott az ujjamra egy gyűrűt. Jó, először nem is tudtam, mit csináljak, tátott szájjal meredtem a kezemre. Egy ezüst, gyanítom, jegygyűrű díszelgett az ujjamon! - Csak nem elpirult a kisasszony? - szólt idegesítően szép mosollyal az arcán.
 - Ez itt...? - motyogtam.
 - Anyukámé volt - mondta. Hatalmas szemekkel néztem fel rá - Nyugi. A tied - suttogta.
 - Köszönöm - szóltam, majd megöleltem, ő pedig nyomott egy puszit a homlokomra.
 Így indultunk el a suliba. Mivel én érzelmileg labilis vagyok, elég könnyen jövök zavarba egyetlen kis apróságtól. Szóval, mikor elértünk a gimihez, rákvörös fejjel baktattam be az épületbe. Kris végig a kezemet fogta, ez is rátett egy lapáttal. Persze megkaptam az utálatos "Kris ezzel jár?!" nézéseket a folyosókon ácsorgó összes diáktól, így kaptam még egy okot az idegeim rombolására. Feszengve léptem be a termünkbe, a bűvész úr még mindig engem szorongatott, így mentünk hátra a saját padjainkhoz. Még szép, hogy a nagy hallgatásunkra mindenki felkapta a fejét, és még szép, hogy azonnal körül is vettek minket. Míg én Kris ölében ülve rágtam a hajam - zavarban voltam, na -, ők gyanúsan méregettek minket, egyedül az ikrek és a hülyék rohangáltak tovább. 
 - Mi az ott az ujjadon?! - kiáltotta el magát Carla, amitől azonnal összerezzentem. Erre mindenkinek feltűnt a gyűrűm, sorban támadtak minket az összes aktuális kérdéssel.
 - Haver - fogta a fejét Brent - Eljegyezted?! - fúúú, hát itt kaptam végső sokkot, ijedtemben elröhögtem magam, abba se tudtam hagyni a nevetést.
 - Jegyezte el őt a halál! - vihogott Kris is, közben szorosan átölelte a derekamat.
 - Azta! De szép! - vigyorgott Leila.
 - Na, halljuk! Mire kaptad? - nézett rám Rose. Na, ezzel kicsit bajban voltam, ugyan is fogalmam nem volt, mivel érdemelhettem ki az ajándékomat. Segítségkérőn néztem Krisre, aki csak elmosolyodott.
 - Csak úgy - vonta meg a vállát. Engem azonnali melegség öntött el, folyamatosan vigyorogtam, úgy öleltem át a bűvész urat.
 - Jen, eléggé kipirultál - nevetett Brent, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy az arcszínem meghaladta a lehetetlent.
 - Hát, izé... Elég meleg van itt - magyarázkodtam, mire mindenki elröhögte magát, még Toby és Natalie is megajándékozott egy kedves mosollyal.



 Miután végre sikerült kiszenvednem a szekrényemből a kémia cuccomat - beragadt az a vacak zár! -, sietősre fogtam a dolgot, fogtam a táskám és már indultam is át a másik épületbe. Vagyis mentem volna, ha valaki nem jön nekem. Rollerrel. Az ütközésnek köszönhetően vagy három métert repültünk egymástól, kissé kábultan szenvedtük fel magunkat a földről.
 - Bocs, Jen. Most már én is kezdem unni - fogta a fejét Adam.
 - Semmi baj - mondtam, közben gyorsan leporoltam magam, felszedtem a könyveimet a földről és megálltam Addel szemben.
 - Kémia? - vonta fel a szemöldökét, mire bólintottam - Na, gyere, én is arra megyek.
 Ezek után Adam összecsukta a rolliját, és mellettem sétálva indultunk el. Újra. Persze gyaloglás közben megbeszéltük, mi is a helyzet a másikkal, én erősen tartottam magam, védtem az "April-üggyel" kapcsolatos feltevéseket, próbáltam mindenben segíteni hős szerelmes barátomnak, eddig nem túl nagy sikert aratva. Ad meghallgatta a gyűrű sztorit, természetesen odáig volt, meg vissza, velem együtt örült. Mondjuk, fogalmam nem volt, hogy miért is örültünk annyira, hiszen tényleg nem mentem Krishez feleségül, csak kaptam egy ajándékot, de hát, jó volt az akkor, nekem legalábbis tökéletes. Így ezzel el is voltunk, röhögtünk egy  csomót egymáson, azonban mielőtt kiléphettünk volna a bejárati ajtón, egy számunkra tök ismeretlen gyerek ugrott elénk.
 - Szóval ti vagytok az újak - állapította meg. Adammel összenéztünk, egy gyors "ez meg mi a fenét akar" pillantással megdumáltunk mindent. Először is igen, mi voltunk az "újak", bár nem hinném, hogy három hónap elmúltával még mindig azoknak kellett volna lennünk.
 - Öhm... Aha? - nyögte ki végül Adam furán.
 - Értem - bólintott - Gondolom, van pénzetek is - szólt. Na, erre tágra nyílt a szemem, már tényleg nem volt semmi elképzelésem arról, hogy miért is akadt ránk a srác. Kicsit közelebb lépett hozzánk. Adamnél vagy két fejjel lehetett magasabb, jó erőben volt, engem simán ketté törhetett volna, amikor akart - Kérem.
 - A pénzünket? - néztem rá felvont szemöldökkel. Erre a gyerek fölém hajolt, bennem meg megfagyott a vér.
 - Igen, azt - mondta.
 - Mi ez, ötödik osztály? Elveszed az uzsi pénzünket, vagy mi? - röhögött fel hitetlenül Ad.
 - Elveszem - bólintott ellenmondást nem tűrő hangon.
 Én kicsit megijedtem, azonnal megfogtam Ad barátom kezét, kissé hátrébb is álltam, lehajtott fejjel vártam, mi lesz most velünk. Ami persze nevetséges, gimisek voltunk, nem alsós általános iskolások, mégis megrettentem a nagyobb sráctól, úgy éreztem magam, mintha épp a nyolcéves énembe rúgtak volna bele egy hatalmasat. Adam állta a gyerek tekintetét, farkasszemet nézett vele. 
 - Mit is mondhatnék? Semmi kedvem nincs egy trollnak adományozni az értékeimet - szólt. 
 Na, kész, ennyi kellett, a srác begurult, a szemei villámokat szórtak, egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy kicsavarja a kezemből a táskámat.
 - Héééé! - visítottam. Ő ügyet sem vetett rám, feltúrta a tatyóm tartalmát, végül kihalászta belőle a tárcámat és kivette a benne lévő dollárokat.
 - Nagyon gyorsan állítsd le magad, te... - éreztem, hogy Ad teljesen elveszti az eszét, gyorsan megszorítottam a karját, teljes erőmből, jelezve ezzel, hogy "nem mehet neki a két és fél méteres idegen hülye gyereknek". Ad erre hátranézett, pont az ijedt szemeimbe, azonnal tudta, hogy mire gondoltam, így engedett szoros öklein, csöndben végig nézte, ahogy kiraboltak.
 - Köszönöm szépen - integetett az arcunk előtt a pénzemmel. Azzal sarkon fordult, és elrohant. Mi pedig ott maradtunk az üres folyosón, tökegyedül, én ugyebár teljesen kifosztva. Elengedtem Adam karját, felszedtem a földre hajított táskámat, majd szembe álltam a barátommal.
 - Esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket - dühöngött.
 - Ne mondj ilyet. Nem történt semmi - nyugtatgattam - Csak nincs semmim, amiből ebédet tudnék venni magamnak. Ettől nem dől össze a világ.
 - Szólok Krisnek és Tobynak - jelentette ki, nekem meg hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.
 - Ne! Csak nekik ne! Tudod, milyenek. Ígérd meg, hogy nem szólsz nekik egy szót sem! - kérleltem.
 - Jenny, ez az ember elvette az pénzed! Mi van, ha nem engedjük, és még meg is ver?! Felfogtad te, hogy itt így mennek a dolgok? - nézett rám idegesen.
 - Felfogtam - motyogtam. Erre kicsit megenyhült az arca, gyorsan megölelt.
 - Jó, nem szólok nekik. 
 - Köszönöm - mondtam.
 - Majd te beszámolsz Krisnek a történtekről.
 - Valamiért sejtettem - nevettem fel.
 Ezek után rohanni kezdtünk, ugyan is ezzel a kis kalanddal késtünk pár percet az óráról. Miután végre beestünk a terembe, sűrű bocsánat kérések közepette elfoglaltuk a helyünket és azonnali hatállyal magolni kezdtünk. Alig bírtuk visszatartani a nevetést írás közben, folyamatosan egymást piszkáltuk, mikor nem figyelt ránk a tanár. Persze Adam nyert, tudta, hogy csikis vagyok, azonnal megtámadta az oldalamat, én meg kis híján lefordultam a székről. Azért én se hagytam magam, sikerült elérnem, hogy Ad harminc perc után üvöltsön egy hatalmasat. Mondanom sem kell, nagy sikerünk volt.
 Kémia után szép lassacskán visszavonultunk a termünkbe, leszállt a szokásos "megőrültünk, ezt nektek!" hangulat. Valami különös csoda folytán, de nem kerültünk fel az igazgatóiba, pedig amit műveltünk, azért járt volna nekünk egy hatalmas respect. A hülyék felfedezték, fogy ha fordítva veszik fel a pulcsijukat, akkor a kapucniuk előre kerül. És ebből mit lehet kikövetkeztethetni? Hát persze. A szünetük azzal telt, hogy arcukba húzott csuklyával rohangáltak a folyosón. Ennek köszönhetően nem láttak semmit, így feldöntötték a folyosókon járkáló diákokat, tanárokat, néhány kukát, és letéptek egy körplakátot. Ezzel el is voltak, úgy öt percig, aztán új elfoglaltságot kellett keresniük. Mivel Leviék éppen akkor érkeztek, mikor ötlet kellett volna, természetesen bedobták magukat. Először is, valaki hirtelen kirántott engem Kris öléből, a következő pillanatban már Levi hátán találtam magam. Segítségkérőn körbenéztem, hátha valaki szándékozik segíteni rajtam, de tévedtem, ugyan is nem csak én álltam egyedül ebben a helyzetben. Rose Jared, Megan Nick, Lora pedig Leo nyakából sikongatott, Leila Scott és James vállán haldokolt, April Adam hátán röhögött, Mark pedig Nataliet kapta volna fel, ha Toby nem vágta volna nyakon egy könyvvel. Tehát, a nyolc nem normális kirohant velünk együtt a folyosóra, ott szaladgáltak le-fel a lépcsőn, ugráltak, forogtak, mi meg erős hányingerrel küzdve próbáltunk tartani magunkat. Rosenak persze acélgyomra van, neki meg sem kottyant az egész, sőt, még ráadást is kért. Egy kis idő után már tényleg nem bírtam tovább, megkocogtattam Levi karját, mire ő megállt és hátra nézett rám.
 - Mi az, szépség, rosszul vagy? - nevetett, mire heves bólogatásba kezdtem.
 - Mi lenne, ha átvenném a szépséget? - kiáltott oda hozzánk Kris, aki addig a terem ajtónak dőlve figyelt minket. Gyorsan lekászálódtam Leviról, majd úgy, ahogy voltam, beestem Kris karjaiba. Nem tehettem róla, annyira el voltam szédülve, azt sem tudtam, merre van a jobbra, meg a balra - Héé! - röhögött fel - Azért próbáljunk meg két lábon állni, jó? - fogta két keze közé az arcom, mire elmosolyodtam.
 - Őőő... Angyalka - szólt mellőlem Mark, mire felé kaptam a fejem.
 Na, azt hiszem, akkorát röhögtem, hogy még a szomszédban is hallhatták. Ennek egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy Rose a nagy száguldozásban fennakadt az egyik folyosókat elválasztó ajtón, nem merte elengedni a félfát, mert félt, hogy nagyot fog esni. Jared alatta állt, két kezét a magasba tartva, folyamatosan az nevetve, hogy "nyugi van na, elkaplak, csak engedd már el azt az izét!". Rose riadt tekintettel fordult körbe, gondolom, olyas valakit keresett, aki egy kicsit erősebb Jarednél, de mivel Kris engem próbált feltámogatni a földről, Brentnek esze ágában se volt felállni a lépcsőről, Nick meg Megannel volt elfoglalva, döntenie kellett. Vagy megbízik Jaredben, vagy megvárja, míg egy karbantartó fel nem mászik hozzá létrával. Természetesen az előbbit választotta. Szorosan behunyta a szemeit, hangosan elszámolt háromig, majd, mikor már tényleg nem talált semmilyen kibúvót, elengedte a félfát, és zuhanni kezdett Jared felé. A következő pillanatban már csak a puffanást hallottuk, Rose és a hülye a padlón voltak kiterülve, nyögdécselve gurultak le egymásról. Gyorsan oda szaladtam őrült barátnőmhöz, és kezet nyújtottam neki.
 - Nagyon fájt? - kérdeztem aggodalmasan, ő pedig boldogan elfogadta a segítségemet, sikerült felrángatnom.
 - Nem igazán. Jared felfogta az esést - röhögött, közben gyorsan megigazította a haját, majd lehajolt a hülyéhez - Hééé! Hallod, Leto! Fox! Élsz még? - üvöltötte a fülébe, mire Jared átfordult a másik oldalára - Ennek annyi.
 - Nem maradhat itt! - nevettem.
 - Na jó - vihogott Kris, intett egyet Brentnek is, aztán a két fiú megragadta Jared lábait, és húzni kezdték. Be, egyenesen a terembe. Még szép, hogy az egész folyosó zengett tőlünk. Hiába, élni tudni kell.
 Így indultunk haza felé is, az egész baráti társaság. Őrjöngve, vihogva róttuk az utcákat, egymás vállába kapaszkodva, ha éppen ránk tört az a fránya röhögőgörcs. Levi kitalálta, hogy ő "márpedig most felvesz a nyakába", így én igazándiból a magaslatból figyelhettem a többieket. Persze, Rosenak is tetszett az ötlet, azonnal megkérte Scottot és Jamest, hogy őt is vegyék fel, így már ketten lestük a népeket madártávlatból. Útközben folyamatosan szakadoztak le tőlünk néhányan, lefordultak a kisebb utcákon, mindenki a maga útján. Végül már csak hárman maradtunk: Rose, a motorját toló Kris és én. Miután drága barátnőmtől is búcsút vettem, felszálltam Kris mögé a mocira, úgy tettük meg a maradék távot.
 Ez után a fárasztó nap után rám fért a pihenés, ahogy beestem a szobám ajtaján, már dőltem is az ágyra. Sajnos túl sokáig nem aludhattam, még leckét kellett csinálnom, meg fel kellett hívnom Mátét is, nem ártott volna tájékoztatnom őt az elmúlt napok eseményeiről. Idáig persze nem jutottam el, mert Kris állított be, a szokásos "ablakos" formájával. Míg én éppen a matek egyenletektől haldokoltam, addig ő elfoglalta kis helyét az ágyam végében, ott nyomkodta a laptopomat. Csak néha néztem rá, mikor végeztem egy feladattal. Végül feladtam az egészet, arrébb hajítottam a könyveimet, úgysem bírtam volna koncentráltam, meg amúgy is,  a bűvész úr elindított valami őrjöngést a gépen.
 - Mit csinálsz? - néztem rá furán, majd bemásztam mellé.
 - Lolozok - vonta meg a vállát. Érdeklődve figyeltem, ahogy épp befejezi a letöltést, és megkezdi a játékot. Hát az az ide-oda rohangálás, ütlegelés, team fight, meg a káromkodás nekem valami hihetetlenül magas volt. Csak bámultam értetlenül a képernyőre, mire Kris felém fordulva elröhögte magát - Ki szeretnéd próbálni?
 - Én? - kérdeztem, le sem véve a szemem a monitorról.
 - Miért, szerinted ki? - vigyorgott.
 - Elég bonyolultnak tűnik, inkább kihagynám - ráztam meg a fejem.
 - Ne már! Gyere, megtanítom - kapta el a karom, és egyetlen mozdulattal berántott az ölébe. Én egy gyors "úristenmegfogokhalni" sikollyal huppantam le, ő pedig, hogy ne tudjak elszökni, körém fonta mind a két karját, úgy ölelt át - Na, tehát - kezdte az oktatást - Így tudsz előre menni, így harcolsz, itt veszel magadnak speckó cuccokat, és azokat kell leverni - mutatott végig a pályán.
 - Aha... - memorizáltam a dolgokat.
 - Na, de indulj, kezdődik! - kiáltotta, mire én fogtam az egeret, és kattintgattam, amrre láttam. 
 Na, tehát, a játékot annyival jellemezném, hogy borzasztóan nehéz! Amit produkálni tudtam, az annyi volt, hogy elindultam arra, amerre a többi kis idegen lény, aztán valami grislimedve hirtelen leütött. Én először csak hitetlenül elnevettem magam, majd indult újra az egész. Ééés! Sikerült leütnöm egy ilyen kis lila izét. Persze, én nagyon jól szórakoztam, míg Kris folyamatosan a fejét fogta, szerintem már sírni is képes lett volna a technikámon. Egy kis idő után vége lett az egésznek, sajnos vesztett a csapatom (haha), Kris meg a falat ütve röhögött.
 - Na, milyen voltam? - dőltem neki a mellkasának.
 - Szörnyű - mondta, majd belepuszilt a hajamba.
 - Hé! Tizenöt másodpercig bírtam a pályán élve - szóltam sértetten.
 - Ja. Új rekord - mosolygott.
 Ezzel így el is voltunk, egész este. Olyan kilenc körül jutott eszünkbe, hogy Krisnek haza kellett volna mennie, nekem meg tanulnom. Tehát, egy gyors búcsúcsók után a bűvész úr távozott, én meg folytathattam az agysejtjeim gyilkolását. Szuper volt. De tényleg. Mátéval is beszéltem, körülbelül négy percet, mert kissé kómás volt, gondolom, ő sem aludt túl sokat. De a mondandóm lényegét még képes volt kivenni, azonnal felkiáltott, mikor közöltem, hogy ugyebár összejöttem Krisszel. Ennyi örömhír elég is volt neki, fogta magát, elköszönt, aztán lecsapta a telefont és elaludt. Követtem a példáját, lezuhanyoztam, ledobáltam az ágyamról a cuccaim, majd végre ledőlhettem.